Negyedik erőként mostantól ez a csapat biztosíthatja, hogy a politikai játéktér jóval izgalmasabbá váljon, mintha csupán a nagyobb pártformációk előre kiszámítható, sablonos, mégis feszült és cseppet sem szerelmi háromszögelését figyelhetné közelről a közönség.
*
Az LMP betörése a parlamentbe sokakat a Fiatal Demokraták Szövetsége húsz évvel ezelőtti, rendszerváltós sikerére emlékeztet. "Ma az LMP az egykori Fidesz", hallani sokfelől. Ezt a tézist számos hajdani, ma az új szervezetben politizáló fideszes terjeszti, a győzelem örömét mélyen átélve, s felidézve a régmúlt mámorító emlékeit. Kétségtelenül "őszintén, komolyan" - ahogy valamikori pártjuk egyik jelszava csábított voksolásra a plakátokon 1990-ben. A kínálkozó analógia menthetetlenül rögzül a szimpatizánsok fejében, hogy aztán a politikai közbeszéd sztereotípiái közé is előbb-utóbb bekerüljön. Hadakozni ellene máris reménytelen vállalkozás.
Pedig a logikusnak tetsző párhuzam erősen sántít. A szigorúbb összehasonlításból - és, remélem, nem csupán fel-feltámadó időskori ellennosztalgiám hatása alatt - egyáltalán nem a friss sikersztori megálmodói és kivitelezői jönnek ki győztesen. A félreértések elkerülése érdekében itt és azonnal érdemes tisztázni: az összevetés célja nem a köldöknéző játszadozás és távolról sem az újoncok kioktatása, leszólása, hanem hogy az elhamarkodott analógia (ami a későbbi nagyszerű sikereket is mintha megelőlegezné) a tudatlanság fátylával takarja le a lényegi szervezeti és politikai problémákat. Köztük a legfontosabbat: a pártfejlődés eddigi sajátosságai éppen az LMP politikai túlélését akadályozhatják.
Kezdjük azzal, hogy a Fidesz legkevesebb három országosan ismert ifjú politikussal rendelkezett az első szabad választások idején, míg az LMP esetében az országos lista első helyezettje az egyetlen vezető, akinek nevét a választók talán nagyobb számban megjegyezték. A pártpolitikai versenyben oly fontos személyes azonosulás lehetősége az állampolgárok számára akkor már megadatott, a rokon- és ellenszenvek a fideszes "bikaborjakkal" szemben kikristályosodtak - mai állítólagos inkarnációjánál viszont a vonzás és a taszítás viszonyrendszere szinte teljesen hiányzik. Akkor a Fidesz két éven keresztül edződött a demokratikus átmenet viharaiban, a régi rendszerrel szembeni küzdelmekben, látványos tüntetésekkel és drámai beszédekkel hívta fel magára a figyelmet, karakteresen politizált az ellenzéki, illetve a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon, a táguló nyilvánosság keretei között pedig szakmai vitákban is megmérettetett. Ne legyünk igazságtalanok, a rendszerváltás mindent felkavaró forgatagát nem kérhetjük számon korunk leharcolt világától. Ám ettől még igaz: húsz éve nem egyszerűen ismertebb volt a Fidesz, mint ma az LMP, hanem már kiélezett politikai helyzetekben is bizonyított, legalábbis a szavazói szemében. Míg a Fidesz a vele akkor hasonló ideológiai területen, a térfél közepén focizó, de erősebb, egyszerre szövetséges és versenytárs SZDSZ mellett is bejutott az Országgyűlésbe, addig most az LMP óriási szerencséjére hirtelen kitágult a párt körül a választói tér, és nyilvánvalóan rengeteg "igen, de" szavazatot is bezsebelt, ahogy riválisai egymás után végzetesen lesérültek körülötte. Hozzá kell tenni, hogy a Fidesz ideológiailag önmagát már 1989-ben alternatív, liberális, radikális szervezetként elég pontosan meghatározta, saját helyét az akkori pártpolitikai palettán világosan kijelölte, és tisztázta világnézeti hozzáállását a jobb- és baloldalon fellépő, régi és új csoportosulásokhoz. A Lehet Más a Politika ennél szégyenlősebb: nemzetközileg ugyan világos a zöld orientáció, ám itthon meglehetősen homályos a kép.
Van még más is. Az egykori Fiatal Demokraták Szövetségének frakciójával ellentétben most a majdnem negyvenesek lesznek a meghatározó arcok. Az LMP vezető garnitúrája egyáltalán nem az egyetemi vizsgákról vagy szinte a semmiből érkezik a parlamentbe: civil szervezeti tevékenységükön túl sokan megmártóztak a pártpolitizálásban, még ha nem is közvetlenül az első vonalban. Ez a tapasztalatszerzés önmagában messze nem baj, sőt előny - csak éppen nem fér össze teljesen a Fidesznél még igaznak tekinthető ártatlanságmítosszal, az "új fiúk vagyunk" retorikával. Az LMP tagsága persze ettől még meghökkentően fiatal és fiatalos, de választóik öszszességükben aligha köthetők egy szűk generációhoz - ahhoz egyszerűen már túl sokan vannak. Amúgy vigyázni kell: a Jobbik bulijain is sok az első szavazó. Nem árt a további óvatosság sem: alig nyolc éve az akkor vesztes, most visszatérő miniszterelnök nevét skandálta a legtöbb bombázó tini. A szavazatmennyiséget tekintve most háromszoros a fölény a Jobbikkal és hétszeres a többlet az LMP-vel szemben: a Fidesz valójában minden egyes választói korosztályban nyerni tudott. (Az MSZP politikájának az ifjúságra gyakorolt vonzerejét ezúttal ne firtassuk.) Elképzelhetetlen, hogy az LMP a "Mi vagyunk a fiatalok pártja!" jelszavával lépjen fel, a Fidesz azonban még az ezredfordulón is, már kormánypártként, kereszténydemokratákkal kiegészülve a Listen to Your Heart zenéjét nyomatta a kongresszusán.
De ez még nem minden. A Fidesz 1990-ben már túl volt a vezetőség és a belső ellenzéke - a szervezeten belüli hierarchikus viszonyokat bíráló csoport, a bázisdemokraták - közötti első összecsapáson. A választott csúcsszerv, amelyet ugyanúgy hívtak, mint most az LMP-ben, a Választmány éles és elhúzódó küzdelmekben őrizte meg irányító szerepét a közvetlen demokrácia követelésével fellépő radikális párttagokkal szemben. Az LMP viszont a szervezeten belüli döntéshozatalt, legalábbis elvileg, a tagság állandó részvételére alapozza. Márpedig a Fidesz esetében éppen az önállósodó parlamenti frakció politizálása növelte meg látványosan a párt presztízsét az országban.
Felmerülhet az a látszólag döntő ellenérv, hogy a 90-es fideszes helyzetleírás a későbbi nagy átalakulás és a 94-es választási kudarc fényében értelmezhetetlen ellen-analógiává válik. Csakhogy éppen itt van a kutya eltemetve. A mentálisan felkészületlenebb LMP a közelgő belső és külső politikai veszedelmekkel szemben védtelenebbnek látszik: elég néhány, ám belül kezelhetetlen konfliktus, és az egész társaság szedheti a sátorfáját.
*
Sokáig nem lehet elmenekülni a szereplés és a pozícióvállalás elől. Nyilván az is fontos dilemmának tetszik, hogy mennyire a parlamenti politizálást vagy inkább a grassroot akcionizmust részesítse előnyben a párt, vagy hogyan kombinálja a kettőt. Doktriner alapállásból ilyen és hasonló ellentétpárokon jól össze lehet veszni, bár maga az élet ezeket az álvitákat gyorsan lezárhatná. A bázisdemokratikus döntéshozatal csak bonyolítja a helyzetet. Egészen más információs szintre kerülnek a professzionalizálódó politikusok, mint a szabadidejükben lelkesedő aktivisták, akik könnyen gyanút foghatnak, ha a vezetők szűk klikkjének kialakulását érzékelik. Márpedig minden szervezetben létrejönnek informális hatalmi viszonyok, még akkor is, ha a régi pártpolitológiai tétel, az oligarchizálódás törvénye a mezei tagság jogosítványait és szervezeten belüli mozgásterét túlzottan negligálta. Például amikor a párteliten belüli törés egymással vetélkedő csoportok születését eredményezi, a tagok általában csatlakoznak valamelyik táborhoz, sőt éppen azért keresik kegyeiket a rivalizáló vezetők, hogy segítségükkel domináns helyzetbe kerüljenek.
Ha a mostani nagy siker következtében megszilárduló belső kohézió ellenére igazak a "liberális" és "kisgazda" tendenciák létezéséről szóló pletykák és kombinációk, akkor már a parlamenti bizottsági helyek eloszlásánál is kialakulhatnak komolyabb nézeteltérések az LMP-ben - ahogy ez a Fidesznél bekövetkezett. Frakcióvezetőt a házszabálynak megfelelően ráadásul mindenképpen választani kell; az ő befolyása a csapaton belül alaposan megnő, kívülről pedig pártelnök híján őt fogják a szervezet főnökének tekinteni. Mindenféle agyafúrt belső szabályt ki lehet találni a posztok igazságosnak hitt feltöltésére és az egyéni karrierutak megnehezítése érdekében: meghatározott idejű megbízás és kötelező rotáció, rendszeres beszámoltatás a tagság bevonásával, párton belüli (online) szavazás, aminek eredménye kötelező a képviselők számára, objektívnek gondolt teljesítménymérés és így tovább - ám a merev szervezeti és működési előírások gyorsan szembekerülhetnek az informális hatalmi viszonyokkal és a belső racionalitással egyaránt. A (nyugat)német zöldeknél mindezek a fegyelmező módszerek a nyolcvanas években a gyakorlatban hamar megbuktak. És bár a Fidesz parlamenti csoportja egyáltalán nem bázisdemokrata alapon működött, annyi szervezeti romantika még tapadt tagjaihoz, hogy első frakcióvezetőjüket csak egy évre választották meg - hogy aztán 1991-ben eltöröljék e fölösleges önkorlátozást.
Demokratikus pártoknál alapvető, hogy ki hozza a legfontosabb döntéseket: a szervezeti kérdések összegabalyodnak a nagypolitikai stratégiaalkotással. A bázisdemokratikus, befelé forduló szubkultúra, "a mi mások vagyunk, mint a régi, betokosodott pártok" magabiztos hitvallása, a többiek korrupciójával szembeni bátor fellépés egyelőre mind az "egyedül vagyunk" büszke azonosságtudatát erősíti. A sem "ezekkel", sem "azokkal" nem mutatkozó, másokkal nem paktáló/együttműködő magatartás ugyanakkor összeütközésbe kerülhet a való világ játékszabályaival, és kiszoríthatja a kispártot a politikai élet fősodrából. A kilencvenes évek közepén a Die Grünen realistái, szakítva a szervezeten belüli fundikkal, nyilatkozatban fejezték ki készségüket az ország kormányzására: értelemszerűen ehhez koalíciót kellett kötniük egy másik párttal, ami ebben az esetben a szociáldemokrata pártot jelenthette. Mindehhez nem árt egy olyan politikai iránytű sem, mint amilyet a Fidesz számára a két nagyobb rendszerváltó párt közötti népi-urbánus kulturális ellentét nyomasztó hatására fogant elvált szülők gyermeke jelszó, azaz a belga identitás jelentett az ideológiai csatamezőn. Ennek az eredetileg befogadó koncepciónak a segítségével szilárdulhatott meg a legfőbb kormánypárthoz, illetve a másik liberális párthoz fűződő elvi alapállás és érzelmi viszony - mindaddig, ameddig vezető politikusai hittek saját konstrukciójukban.
*
Az LMP-nek is sürgősen ki kell alakítania álláspontját arról, hogy mit is gondoljon a kétharmados többségre támaszkodó eljövendő Fidesz-korszakról. Az első próbatételen gyorsan átesett a párt, amikor határozottan nemet mondott a szocialisták visszalépési és visszaléptetési javaslatára. Noha a szimpla összeadás alapján a fideszes jelöltekkel szemben a nyolc-tíz választókerületi egyéni győzelem esélye a második fordulóban nem tűnt reálisnak, sohasem fogjuk megtudni, vajon egy felfokozott hangulatú kéthetes kampány változtathatott-e volna a két párt szavazóinak egymás iránti ambivalens attitűdjein, illetve ezúttal is a jobboldali tábor tudott volna sikeresebben mozgósítani. Úgy tűnik, az LMP vezetőségének egyhangú döntése - némi számolgatás mellett - alapvetően "a senkivel sem egyezkedünk" (bukott kormánypárttal pláne nem) némileg gyermeteg hevületén alapult, és egyáltalán nem hosszú távú reálpolitikai stratégiai megfontolásokon. A társaság mindeddig csak önmagára koncentrált, arra, hogy vezető politikusai átléphessék a parlament küszöbét, s így az első forduló után meglepetésszerűen támadt alapvető dilemmára nem készülhettek fel eléggé.
Csakhogy itt felvetődik legalább két kérdés. Az első, hogy közrejátszott-e az elutasító reakcióban az a vágy, hogy nehogy ők is olyan helyzetbe keveredjenek, mint a szocialisták erőterében kivérzett SZDSZ. Ha igen, az óvatosság érthető, ám az önállóság és a liberális párthoz képesti másság bizonygatásának kényszere, fóbiája éppen a rossz és görcsös döntések előhírnöke lehet. A második, hogy lehetett volna más a politika. Vagyis az LMP választási üzenetei közé felrakhatta volna azt az ígéretét, ami már a nagypolitikai térbe való belépőjét jelenti, olyasmi szöveggel, miszerint a cél a szocialista kormány leváltása és a Fidesz túlzott győzelmének megakadályozása. Pontosabban: bármely politikai erő egyedüli kétharmados többségének blokkolása, elvi alapon. Mivel az első kívánság április 11-én megvalósult, ki lehetett volna próbálni, végrehajtható-e még a második feladat is. Mégpedig éppen az esetleges új kétharmados törvények és egyben az LMP befolyásának növelése érdekében: persze csak akkor, ha a kormányzópárt kész lesz a kompromisszumokra és a Lehet Más a Politika elfogadott javaslatai garantálják az államrendszer demokratikus működését.
Ehhez azonban egy olyan alternatív LMP kellett volna (valószínűleg egy másik idősíkon), amelyik most már az igen vagy nem döntéseinek a következményeivel alaposan kalkulál. Például azzal, amit kampányfőnöke maga hozott szóba egy rendezvényen, hogy a Fidesz-KDNP-pártszövetség az önkormányzati választási törvény átírásával kiiktathatja a rendszerből a kompenzációs mechanizmust, és így kiejtheti a kisebb politikai erőket a helyi képviselő-testületekből. Emlékeztetőül: a Fidesz 1990 őszén jelentős sikereket ért el Budapesten és a vidéki városokban. Helyhatósági jelenlét nélkül viszont az LMP helyzete magányosan szinte reménytelenné válhat: a szervezet vezetői még abba is belekényszerülhetnek, hogy egy másik ellenzéki párttal, a szocialistákkal közös egyéni jelölteket indítsanak.
*
A politikai szüzesség megőrzése az illetéktelen behatolókkal szemben erényes viselkedés. Az ártatlanság látszatának megőrzése a professzionális politika világában egy darabig ügyes trükk. Ám az elhúzódó szüzesség (vagy a már megszerzett tapasztalat kínos eltitkolása) idővel több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz: szimpla politikai amatörizmus. Túlzás azt állítani, hogy a 21. században már nincs értelme bal- és jobboldaliságról beszélni: Amerikától az Európai Parlamentig - jobb kifejezések hiányában - a pártversenyben és a szavazók fejében még mindig érvényes a hagyományos ideológiai felosztás. A zöldek saját identitása politikai témaválasztásaik révén úgy is biztosítható, hogy nem folytatnak struccpolitikát az örökölt törésvonalakat látván. Így érdemük a magyar politikai életet mérgező túlzott polarizáció felszámolásában akár elévülhetetlen is lehetne.
Parlamenti választások és kormányváltás idején beköszönt az illúziók kora. Egy rövid pillanatra a Zeitgeist átadja magát a reménynek: hátha a kétharmados többségével élni akaró, mégis becsületes és mértékkel változtató Fidesz mellett felnő a politikailag nagykorúsodó, ám továbbra is megvesztegethetetlen LMP. Attól tartok, nemsokára jóval alacsonyabbra tesszük a mércét, amint nagy svunggal beindul a fideszes Sturm und Drang, az új pártban pedig a fundamentalista, "igazi" bázisdemokrata szárny hőzöngeni kezd a reálpolitikai fordulattal kísérletező parlamenti képviselőik manipulációin felháborodva.
Vissza a jövőbe? Akkor legyen inkább az optimistáknak igazuk: kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. És tanuljunk már meg végre négy dimenzióban gondolkozni!
A szerző szociológus, 1990 és 1994 között a Fidesz parlamenti képviselője.
