Publicisztika

Azt a levelet, amit a The Times január 30-i száma közölt, a brit Labour elnök-vezérigazgatóján, e hagyományai okán mégiscsak baloldali párt vezetőjén és a kelet-európai gyüttménteken kívül négy jobboldali miniszterelnök írta alá, köztük az a Silvio Berlusconi, aki - mind ez idáig - az Európai Unió legsúlyosabb rizikófaktorának számított, és aki személyesen, majd emisszáriusai útján a tavaly áprilisi választásokon aktívan is szurkolt Orbán Viktor sikeréért. Berlusconi, José Aznar spanyol és José Manuel Durao portugál miniszterelnök kormánya meghitt kapcsolatot ápol a saját szélsőjobbjával is. (Orbánt a kampányidőszakban José Aznar is fogadta.) Ehhez a levélhez és ehhez a kompániához csatlakozott a magyar kormányfő, aki - bár a pártnak nem tagja - mégiscsak az MSZP kormányfőjelöltjeként indult a választásokon, és a baloldali koalíció támogatásával tölti mandátumát. Merész lépés volt ez: nem mintha maga a dokumentum különösebben vérforraló megállapításokat tartalmazna, de valahogy úgy gondoltuk, hogy a magyar miniszterelnök francia kapcsolatai, valamint a német szociáldemokratákhoz fűződő viszonya többet nyomhat a latban az őskonzervatív amerikai elnöknek okozott kellemes érzésnél, de még a Labour - az MSZP-nek amúgy szerfölött sokat érő - barátságánál is.

A romániai magyarok érdekvédelmi szervezetének - Románia egyik legsikeresebb politikai pártjának -, az RMDSZ-nek múlt heti, Szatmárnémetiben tartott kongresszusa a várakozásoknak megfelelően alakult. Ismét Markó Béla lett az elnök, és a párt még mindig egyben van; ugyanakkor a vezetéssel szemben állók megtették az első lépést afelé, hogy idővel akár külön szervezetet alakítsanak.

Először tisztázzuk, amit nem kéne, mert úgy is tudunk. Akarjuk-e, hogy keretlegények vagy SS-katonának beöltözött, agyalágyult bajkeverők parádézzanak a Hősök terén vagy bárhol? Nem, nem akarjuk.

Az izraeli Munkapárt nemrégiben megválasztott új vezetője, Haifa polgármestere, Amran Micna azt ígérte, hogy ha a januári parlamenti választások után ő lesz az ország miniszterelnöke, kivonul a Gázai övezetből, "feltételek nélkül" felújítja a tárgyalásokat a palesztinokkal, és ha azok sikeresek lesznek, Izrael egyoldalúan visszavonul a ´67-es határok mögé, kiürítve a zsidó telepek többségét.

A hír: Görgey Gábor kultusz- és László Csaba pénzügyminiszterek 920 mikulást különítettek el a Nobel-díjas regényből forgatandó film költségeire. Nem is oly rég a Bánk bán és a Hídember összegei láttán csikorgattuk a fogunk. És most? Erős a késztetés, hogy megint vértolulást kapjunk. Kérdés: van-e rá valódi okunk? Magyarán: a filmes bőségkosár megnyitása ugyanolyan gesztus-e, mint a korábbi volt, vagyis a filmes szakma és a legtágabb értelemben vett közönség, az országvezetés filmjét néző publikum képen törlése? Vagy másként: éppoly kurzusfilm készül-e az adófizetők pénzéből, mint a közelmúltban?

Most, hogy durván belénk lép a világ, elesik Miskolc, Ózd, Bonyhád, Győr és Fehérvár, igazán elgondolkodhatnánk azon, miért is hitték oly sokan, hogy egy monitor- vagy joghurtgyár majd örökké tart. Miért képzelték, hogy a tulajdonosok nem viszik tovább, alkalmasabb helyre a gépsorokat, ahogy kivitték korábban (miért ne vitték volna) a velük s véreink munkája által realizált profitot is. Sorra zárnak be a korábban tutinak hitt gyárak - a rohadékok még azt sem várják meg, hogy lejárjon az adókedvezményük, hogy legalább egy kicsit lehessen húzni róluk, pedig tudhatnák, nincs még egy hely e világon, ahol olyan józanul és racionálisan költenék el az adófilléreket, mint nálunk. Gondolnánk, lassan kezd leesni: a tőke már eddig sem azért jött, mert itt különösen képzett és intelligens munkaerő várná őket (a filippinó gyerekmunkásokon edződött multiknak ez úgysem mondana semmit), hogy az infrastruktúra meg a beszállítói kultúra olyan nagy királyság - á, dehogy. Osztottak, szoroztak, és akkor az jött ki, hogy érdemes, most meg az, hogy nem. Sajnos az üzleti kalkuláció tárgya kevésbé hasonlít a harmadikos gimnazista geometriai feladatgyűjteményre - itt, fájdalom, az eredmény két nappal később már más, mint volt azelőtt: akkor átmentünk, most meg nem. Persze lehet úgy is hozzáállni, mint Áder János, aki az előző kormány briliáns grafikonjait veti össze nyilvánosan a mostani siralmas állapotokkal - elfelejtve, hogy a munkanélküli-statisztikák (még ha nem is az Orbán-kormány alatt készültek volna) genetikusan megbízhatatlanok: nagyjából azt bírják rögzíteni, hogy hányan is várják az oldalvonal mellett, hogy visszatérhessenek a pályára. Az ő létszámuk pedig nemcsak úgy apadhat, ha beállítják őket, de úgy is, ha feladják, és elmennek a péróba, haza, gyesre, tanulni, nyugdíjba, a fekete-, szürkegazdaságba, a híd alá, akárhová. Az élet ugyan kétségtelenül a szép hazugságok láncolata, ám aki készpénznek vesz minden közérzetjavító adatsort, mi több, idővel még a valóságot is ahhoz méri, az vagy hülye, vagy demagóg, esetleg mindkettő egyszerre. És akkor még nem is beszéltünk munkaügyi miniszterünkről, aki a tőle elvárható színlelt lelkesedéssel cáfolná rendre Áder államférfi vádjait. Szerinte minden ellenkező híresztelés mellett mégiscsak nőtt nálunk a foglalkoztatottak száma (ez a fentiek fényében értelmezhetetlen), sőt: szebb, jobb, csillogó-villogó, kvalifikáltabb, minőségi bérmunkásokra szabott munkahelyet teremtenek a menekülő gyávák helyére érkező újabb kóbor beruházók, aminek őszintén szólva nem látni jelét.

Amúlt kedden Járai Zsigmond, az MNB elnöke Tűzoltó nem gerjesztheti a tüzet című írással válaszolt elődje, Surányi György Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve című karácsonyi cikkére a Népszabadságban. A két elnök vitáját megelőzően a közgazdaságtan elméleti képviselői is kifejtették pró (Járai igazsága) és kontra (Járai igazsága vagy az ország igazsága, árfolyam és politika) véleményüket a jegybanki politikáról. A vita az infláció csökkentésének mértékéről és módjáról, a jegybanki kamatpolitika ésszerű(tlen)ségéről, a forinterősödés hatásairól, a monetáris politika mozgásteréről folyt; a vitapartnerek nemzetközi példák sokaságát állították hadba érveik mögé - ahogy az kiművelt emberfőktől el is várható.

Az oktatási reform szükségességéről közel négy évtizede mindenki meg van győződve, jószerivel az is, aki világéletében kerülte az iskolát. Az iskola drága és nem hatékony, felesleges drillel nevel, a kikerülő nebulók mégis inkább emlékeztetnek analfabéta kannibálokra, mint képzett fiatalokra - mondják az oktatásügy kritikusai, és igazuk van. Ezzel szemben viszont ott áll az oktatásügy panasza, miszerint az anyagi háttér nem kielégítő, az iskola és a tanszemélyzet tekintélye romokban hever, a társadalom pedig nem támogatja, hanem bűnbaknak tekinti az iskolát. Lássuk be, ebben is van igazság.

"Jancsi bácsi öreganyám öccse volt, hajnali három órakor jöttek érte. Nem mondták, miért, csak vitték. Hónapokig azt sem tudta a család, hogy hol van, él-e, hal-e. Jóval később derült ki, hogy - névtelenül - feljelentették, miszerint szivarra gyújtott Sztálin halálhírének napján, pedig különben nem is dohányzik. Ítélet nélkül ült ötvenhat késő nyaráig, időnként vallatták. Erről azt mondta: azt is beismerte volna, hogy ő szülte az anyját. Később a börtönben szerzett nyavalyái vitték el."

Ami az egész történetben biztosnak tűnik: pár héten belül hatszáz arab származású amerikai polgár érkezik a taszári bázisra, ahol valamire kiképezik őket. A többi, ahogy mondani szokás, mozog, mint a háromhetes parizer. Való igaz, a sztori néhány hónappal ezelőtt még nem egészen így indult: eredetileg tolmácsképzésről volt szó, aminek már akkor sem volt sok értelme, elvégre amerikai arabokat vagy iraki ellenzékieket nyilván nem kell megtanítani arabul. Persze, lassan az is kiderült, hogy nem egészen ez fog történni: az amerikaiaknak összekötőkre van szükségük, akik a civil lakosság és a megszálló erők között lesznek a hiányzó láncszem - ismerjük ezt a magyar hagyományból is, ott muszkavezetőnek hívták őket. Az elmúlt évszázadban megtanulhattuk, ez az amcsik kedvenc módszere: hasonló konfliktus esetén (értsd: már megint saját kezűleg kell rendet csinálniuk) minden vágyuk, hogy megtalálják a józan helyi erőket (ezekről sajnos gyakorta az derül ki kicsit később, hogy pszichopaták, bűnözők, idióták vagy ezek megfelelő arányú elegyei). De mit csinál majd egy összekötő, vagy milyen tapasztalatokat szerezhet egy leendő gyarmati hivatalnok a somogyi puszta kellős közepén? Részletkérdések, figyelmünket vessük inkább a tálalásra. Már hónapok óta tudjuk, hogy az amúgy is jelentős nemzetközi ismertséggel bíró Taszáron "amarab" (vagy ki tudja) tolmácsokat, összekötőket, Hiwiket, Bach-huszárokat fognak kiképezni. Hírlik az is, zömmel elméleti jellegű lesz a képzés, hiszen kormányunk csak a marokfegyvert támogatja, nehogy már a nyomorult tolmács nálunk tanuljon ágyúval verébre. Ezt ráadásul a másik térfélen is tudják, sőt be is mondták az ő tévéjükben, ezek után nyugodtan, akár öles betűkkel is kiírhatnánk a 61-es úton: "Figyelem! Diverzánsok jobbra, hosszú kések balra, nézzél előre, és taposs a gázba!", vagy hogy: "Titkos kémtábor, dudálni tilos!" Szép dolog, hogy ilyen alaposan tájékoztatják a lakosságot, arról nem is szólva, hogy rögvest nem is egy, de mindjárt négy-öt lehetséges verzióval traktálják őket - titkolózni úgyis minek, elvégre úriember nem konspirál, nyíltan, szemtől szembe képzi házi használatú tábori csendőreit.

Az agg királyfi levélben fordult hű alattvalójához, Gerő András történészhez. Szerette volna lebeszélni tervéről, hogy elvállalja a kormány által szervezendő Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány Habsburg Történeti Intézetének igazgatását. Hanyag kancellárja azonban íróasztala mélyére sülylyesztette az értékes küldeményt, ahonnan csak a bécsi hivatal trónhű (mit ad isten, szerb származású) takarítónője közreműködésével sikerült előbányásznom azt. Habsburg Ottó aggodalmas sorait puszta önzésből teszem közzé: megkímélnek ugyanis attól, hogy megismételjem, amit két esztendeje vetettem papírra. Hirtelen felindulásomban. Mert nem tisztem a közerkölcsök folytonos karbantartása. Akkor bizonyos Fidesz-tanácsadók (plusz Glatz Ferenc) intézet- és alapítványteremtő láza gondolkodtatott el (lásd: Jelent(kez)em alássan, HVG, 2000. december 12.). Íme Ottó szép levele:

Még mielőtt túlságosan beleélnénk magunkat abba, hogy a "politika" megint kicseszett velünk, civilekkel, vessünk egy pillantást két törvénytervezetre, amit a múlt év végén tárgyalt az Országgyűlés. Mind a kettőt a miniszterelnök kémelhárítói múltja miatt kirobbant botrány inspirálta: az egyik nem kapott többséget, mert a liberálisok nem szavazták meg, a másik meg igen, épp azt várja, hogy a köztársasági elnök kihirdesse, és hatályba lépjen végre.

Elmaradott társadalomtudósok azt tartják, hogy a civilizáció fejlődésének bizonyos fokán az állam, a Moloch magához ragadja az erőszak monopóliumát, s a nép, az istenadta azután évezredekig tartó, váltakozó kimenetelű szabadságharcot folytat az elrablott jog visszaszerzéséért, némely korokban és országokban átmeneti sikerekkel. Hazánkban - naivan és jó sokáig - úgy hittük, hogy az előző rezsim a maga diktatórikus-kommunista voltánál fogva, meg a traumatikus ´56-os emlékek okán jó alaposan gondoskodott arról, hogy civil (azaz nem rendőr, csekista, milicista, katona, határőr, finánc, pártfunkcionárius stb.) kezébe csak véletlenül jusson fegyver. Mint azonban a felsorolásból is látszik, már egy közepes szinten militarizált posztsztálinista rezsimben sem lehetett szűk korlátok közé szorítani a fegyverviselők számát, demokráciánkban pedig úgy terjed a marokfegyver, mint a baromfipestis - már most vagy 122 ezer engedélyt tartanak nyilván, de hát ez csak a jéghegy Titanic felé eső oldala, s a szám hamarost gyarapodni fog, köszönhetően a már készülő, állítólag EU-konform, megengedő jellegű szabályozásnak. Az új törvény először is nyilvánvalóan demokratikusabb lesz, mit elődje, elvégre eddig a fejesek (az elnyomó osztályállam funkcionáriusai + válogatott jobbhátvédek) gyakorlatilag bemondásra kaphattak fegyvert, ám ezután másképpen lesz: nekik is, akár minden választópolgárnak, mindenekelőtt bizonyítaniuk kell vagy legalábbis erősen valószínűsíteni, hogy életüket, minimum testi épségüket veszély fenyegeti. Könnyű viccelődni azon, hogy hazánkban a polgárok jelentős része, nem minden alap nélkül, amúgy is meg van győződve arról, hogy élete és biztonsága veszélyben van. Az ország többsége - legalábbis valamilyen értelemben - veszélyes környéken lakik, s a lakosság többsége fél - talán még azok is, akiktől a többiek félnek. Tehát nincs is más hátra, mindannyian vegyük saját kezünkbe a törvényt, mint Mad Max, a nagy példakép, elvégre a törvény bizonyos szélsőséges körülmények között, szabad szemmel, szürkületben nehezen különböztethető meg egy polgárőr alakú, terepszín mandzsettás tömbbizalmitól. Világunk azért (bár sokan nyilván ezt is sajnálják) még nem maga a Mátrix: pl. nem lehet csak úgy, egyszerűen fegyvert letölteni a virtuális térből, mi több, némely hardcore cuccokhoz egyáltalán nem juthatnak hozzá rongyos életüket féltő magyar véreink. Pedig nincs is annál felemelőbb, mint amikor az addig remegő térdű polgár magabiztosan, öntudatosan, halált megvető nyugalommal tér haza Havanna lakótelepi otthonába egy Leopárd tank nyergében, ujjait lazán a gépágyú elsütőbillentyűjén táncoltatva. Ám sebaj, kisméretű, könnyen elrejthető ismétlőfegyvert bárki süllyeszthet lazán a slicc mögé, ahogy azt Travoltától látta, arról nem is szólva, hogy önvédelemre - ahogy a BM illetékese kifejtette - nem- csak a pisztoly, de a sörétes vadászfegyver is megfelel. Mi több, erre a célra, jobb híján, a kötőtű, sőt még a nokedliszaggató is tökéletesen alkalmas.

Ha unokáink valami oknál fogva visszatekintenek majd a 2002-es esztendőre, alighanem arra fognak emlékezni - s talán leborulni is miatta -, hogy ekkor kaptunk meghívást az Európai Unióba. Nekünk azonban eddig nem adatott meg a távlatos megközelítés élménye. A közbeszédet változatlanul az áprilisi választások és azok utórengései határozzák meg. A kormányváltást hozó választásokról a bölcs elemzők szinte mindent elmondtak már. Miközben a két forduló olyan szoros eredményt hozott, hogy abból csak a váteszek és madárjósok tudtak "trendeket és törvényszerű folyamatokat" kiolvasni, a harmadik fordulóként is felfogható önkormányzati választás már félreérthetetlenül mutatta a közhangulat átrendeződését. Ez nem egyszerűen a "győzteshez húzás" politológusok által kedvelt közhelyéről szólt: sokkal inkább a túlhevült tavaszi kampányt követő mentális, kulturális átrendeződésről.