H
A megváltozott, a szoci-szadi koalíciót egyre inkább támogató hangulatváltozás mibenlétét a Narancs Szekszárdon született és színésznőkkel kokettáló felmenője fogalmazta meg legpontosabban, aki - igaz, némiképp más kontextusban - a megbékélés, a normális emberi élet iránti vágy prioritását jelezte az autoriter, harcias zűrzavarral, a rombolással szemben:
"Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta, lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön új március, viruljunk ki újra! egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre! ó, béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már!"
Mivel őszre a saját szélsőségesei szorításában vergődő Fidesz-polgári körök konglomerátumot egyre nagyobb társadalmi csoportok azonosították a zűrzavar, a hőzöngés, a káosz és a felfordulás képzeteivel, amivel szemben a kormányoldal mint a nyugodt erő és a szakszerű munkálkodás képviselője jelent meg, az önkormányzati választások eredménye nem, csak a szocialista győzelem aránya jelentett meglepetést. A furcsa az, hogy a nagy októberi győzelmével a társadalmi béke megteremtésére mandátumot kapó kormányoldalt a sors olyan helyzetbe hozta, hogy e történelmi kiegyezés programjának a megvalósítására mind e pillanatig nemigen nyílt mód. Az elemzők által zseniális komcsi pr-trükként értékelt külügyi nyomulás - a NATO-csúcs, a Dzurinda- és Nastase-járás, a koppenhágai puszilkodásba torkolló EU-nyüzsgés - nem szabadon választott gyakorlatok voltak. A stratégiai célok és a nemzeti érdekek tették őket kötelező feladattá, s a kormányzati erőforrásokat nagyrészt lekötötték. Az egyik bizarr sajátossága tehát a 2002-es évnek ez a hosszú, elnyújtott utójáték - és csak most, az EU-csúcs után zümmöghetjük a nótával, miszerint "most kezdő dika, most kezdő dika tánc". A nemzeti közép kormánya nekiláthat, hogy - valljuk be, nem teljesen világos és közérthető - credóját megvalósítsa.
De tulajdonképpen mi is lenne ez a tánc (fiatalok)?
Azt természetesen nem tudhatom, hogy az új zenés mulatságban kavargó testek tömege milyen alakzatokat ölt majd, de talán két elvet nem ártana észben tartani a várható kavalkád értelmezéséhez. E két elvet egy tökkelütött korszak intellektuális rekvizitumairól nevezzük "népben és nemzetben", illetve "alanyban és állítmányban" való gondolkodásnak.
N&N
Egy nép, egy ország - van. A nemzet bornírt megosztottsága felszámolandó. Az új kormány helyesen tette, hogy megindította a Fidesz-korszak vélelmezett visszaéléseinek kivizsgálását. Bár a középkori immunitás újjáéledésének néhány sajátos példájával is találkoztunk - például a volt belügyminiszter, jelenlegi teniszjátékos és csapata esetében -, a korábban médiabotrányt kavart ügyek jó részében elindult az eljárás. Ez pillanatnyilag igen kellemetlen, de a Fidesz-kormány alatt megrendelésekhez jutó vállalkozók és a becsületes jobboldali politikusok érdekeit is szolgálja. Nem az ő jó közérzetük az elsődleges prioritás ugyan - hanem a közpénzek gazdaságos és transzparens felhasználása -, de a megindított eljárások mellett jóval nagyobb a jogilag támadhatatlannak talált ügyek aránya. Így a jogi számonkérések ideje lassan lezárul. Persze, lehet valami jogszerű, de erkölcsileg súlyosan aggályos - és erre számos példát kínált is a Simicska-éra. Ám mivel ezekben az ügyekben a jog tehetetlen, a kormánynak sincs mit tennie. Tovább kell lépnie. Az egyes minisztériumokban és más intézményekben mára átnézték az előző négy év ügyleteit, és többnyire lezárták a vizsgálatokat. Vélelmezzük a magyar bíróság függetlenségét, ahol az eljárások a maguk nem túl fürge ritmusát követik majd, és meglátjuk, mi igazolódik a baljós előfeltevésekből. De ehhez a kormánynak vajmi kevés köze - legyen.
Amin viszont mindenkinek, a kormánynak, a pártoknak és a véleményformáló értelmiségnek is el kell gondolkodnia, az az, hogy miként lehet elkerülni a Fidesz-kormány nagy hibáját: a zárt, összefonódó klientúra építését. A választási eredmények hajszálnyi különbsége óvatosságra kell hogy késztesse a lendületes állítások iránt vonzódó közírókat. Mégis megkockáztatom, hogy a Fidesz bukásának az egyik legfontosabb oka az "eldobandó telefonkönyvek" szlogenjével reklámozott új, alternatív elit és klientúra megteremtésére irányuló arrogancia, a lehetséges résztvevők, a társadalom "gonosz ők"-re és "makulátlan mi"-re való tagolása. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy aki nem minősült politikailag megbízhatónak, a "mi emberünknek", nem kaphatott támogatást, nem részesült pályázati pénzekből, nem jutott állami megrendelésekhez - vagy éppen esélytelen volt az ösztöndíjak elnyerésénél. Ennek az éremnek a másik oldala, hogy az állami megrendelésekből, támogatásokból, közalapítványokból részesedő "makulátlan mi" csoport tagjai a politikai megbízhatóságon kívül gyakran teljesen nélkülözték a szakmai kvalitásokat. Bár természetesen az sem igaz, hogy mindenki érdemtelen lenne a konzervatív oldalon. Eperjes Károly például attól még ugyanolyan remek színész, mint korábban, hogy néha furcsa jelenései vannak, és kiemelt gázsija volt - még ha az előbbiről többet és szívesebben nyilatkozik is, mint az utóbbi tényről.
A legnagyobb oktalanság lenne, ha a nemzeti közép kormánya elkövetné a részrehajló és kizárólagos támogatás "több mint bűn, hibá"-ját. Ez azonban már átvezet az Esterházy-birodalomba.
A&Á
Egyrészt nem árt felidézni: egyszer már ráment arra egy szocialista-szabaddemokrata koalíció, hogy a társadalom nagy része úgy érezte, kezd kialakulni egy olyan összefonódó szoci elit, ami nem hagy gazdasági lehetőséget más csoportoknak. Nemcsak az akkor sokkal jobb formában levő Orbán Viktoron és a Fideszen múlott, hogy ezt a képzetet általánossá tudták tenni 1998-ban, hanem azon is, hogy az az elit nem nyújtott valami lenyűgöző modernizációs teljesítményt.
Bár általában nem kedvelem az evolúciós elméletek társadalmi szférában való alkalmazását, megjegyezném, hogy a Fidesz győzelmének örvendetes hatása volt a szocialista párt belső fejlődésére. A Medgyessy- Kovács tandem által vezetett csapat ma már sikeresen szólít meg korábban a párt számára elérhetetlen társadalmi csoportokat is. A közeljövő egyik érdekes kérdése lesz az, hogy a Fidesz képes lesz-e a vereség után egy épeszűbb, normálisabb pártban magára találni, ha úgy tetszik, magasabb evolúciós szintre lépni.
A kormány érezhetően törekszik arra, hogy e - Castells kifejezésével - valós virtualitásban létező kettészakítottságot a szimbolikus mezőben áthidalja. Számos példa mutatja ezt, kezdve a miniszterelnök Terror Házában tett látogatásától egészen az európai uniós közalapítványba meghívott korábbi Orbán-tanácsadó Somody Imréig, illetve a volt miniszter Chikán Attila vagy Kádár Béla kinevezéséig. Vannak persze aggasztó jelek is, például a kistérségi megbízottak különös szempontok alapján történt lecserélése. De említhetnénk azt a meghökkentő döntést, hogy az évtizedes külföldi tapasztalatokkal rendelkező világsztár, Marton Éva helyett egy olyan szakembert neveznek ki az Operaház főigazgatójának, aki korábban már jó néhány évig állt az intézmény élén, elmulasztva annak reformját.
Az országos politika lényeges és látványos példái mellett legalább ennyire fontosak a helyi döntések, amelyek kevésbé jelennek meg az országos médiában, de az emberek ítéletében gyakran nagyobb súllyal esnek latba, mint a nagypolitikai ügyek. Az egyik legkomolyabb kihívás, hogy a kiegyezésre irányuló, meghirdetett kormányzati szándék mennyiben fog érvényesülni a falvakban, a kisvárosokban, megyékben és régiókban, hogy ez az akarat megtalálja-e a maga útját az államigazgatás labirintusában.
A nemzeti közép kormányának azért is kell észben tartania mindkét elvet, mert a társadalmi konszenzus és a teljesítményelv érvényesítése lehet hosszabb távú politikai sikerének is a titka. Kihasználva az európai uniós csatlakozással megnyíló lehetőségeket, a Medgyessy-kormány történelmi esélyt kapott arra, hogy a rendszerváltás óta először az emberek többsége érezhesse magát a győztes oldalon. Ez az áttörés aligha oldható meg pr-bűvészkedéssel - igaz, a mediatizált térben való profi megjelenés nélkül sem lehetne sikeres. De ha egyszerre gondolkodunk népben és nemzetben, meg alanyban és állítmányban, akkor a jelenlegi, ügyeket menedzselő, technokrata kormánynak néhány fontos sikert is fel kell mutatnia azokban a témákban, amelyek mindannyiunk életét meghatározzák, és amelyek negligálását az Orbán-kormánynak korábban oly sokszor felróttuk. Kipécézhetjük éppen az egészségügyi vagy az adóreformot - de tulajdonképpen az egész vergődő állami szféra bármely, sőt minden szeletének modernizációjáról van szó. Az államszocialista örökség terheivel küszködő magyar államigazgatást, intézményrendszert és társadalmat kell képessé tenni arra, hogy az információs korszakba való átmenet győztese lehessen. Ez kétségkívül hatalmas feladat, amelyet nem hagyhatunk az államra vagy a politikusokra. Sikeres megoldásához számtalan tényező együttjárására van szükség, amelyek közül végül csak egyet emelnék ki: ez pedig a közbeszéd hangsúlyainak átrendeződése.
Az angolszász politikaelmélet megkülönböztet egymástól politikát (politics) és szakpolitikát (policy). Az elmúlt időszakban - sőt, valójában a rendszerváltás óta - nálunk folyamatosan pártpolitikai csatározások uralják a közéleti diskurzust. Nem ostoroznám én most ezt a jelenséget, inkább csak leszögezem, hogy miközben a nyilvánosságnak változatlanul felügyelnie kell valamennyi párt működését, és törekedni kell arra, hogy turpisságaikat lehetőség szerint visszafogjuk, a jelenlegi helyzetben, a korszakváltás által kínált esélyek és veszélyek miatt a szakpolitikai, policy jellegű viták, eszmecserék jelentősége megnőtt. Ezért üdvös lenne, ha e szakpolitikai kérdéseknek a nyilvánosság is nagyobb figyelmet szentelne. Ha szabad ezt mondanom, deduktív módon jutottam erre a következtetésre. Már régóta szerettem volna egy cikket írni, ami arról szól, hogy milyen pazar helyzetbe került most a magyar választó, mert a négy parlamenti párt teljesítményét úgy mérheti le, hogy azok egyazon versenyszámban indulnak. Különböző okok miatt, de mind a négy párt a belső reformok kérdésével kell hogy konfrontálódjon a következő hónapokban. Érdekes lesz ezeket a kísérleteket és ezek eredményét egymás mellett látni. És nem hinném, hogy ez a játék csak a politológusok és elemzők számára készül. Az ország - nép, nemzet, alany és állítmány - szempontjából fontos a Sulinet program kiteljesítése vagy a megalázás és kiszolgáltatottság gyártelepeiként üzemelő ún. kórházak modernizálása és humanizálása. Az európai uniós csatlakozás küszöbén ezek a policy döntések egyszeri és történelmi esélyt kínálnak, hogy normális fejlődési pályára állítsuk az országot. Esélyt kínálnak, amelyet azonban el is packázhatunk. Súlyos mulasztás lenne, ha ezekben a szakpolitikai kérdésekben a politikára hagynánk a különböző álláspontok megjelenítésének feladatát.
Nem kell ahhoz szociológusnak lenni, hogy az ember lássa, milyen irdatlan feladat áll a nemzet előtt, hogy mennyi mindent kellene újragondolni ahhoz, hogy okosan és sikeresen reagálhassunk az információs kor kihívásaira. De nem kell ahhoz törzsökös konzervatívnak sem lenni, hogy egyetértően bólintsunk rá Ronald Reagan szavaira, aki a következő mondattal lépett be elnöki hivatalába: "Nem hiszek abban a Sorsban, amely akármit teszünk is, lesújt ránk. Abban a Sorsban hiszek, amely azokra sújt le, akik nem tesznek semmit."
A szerző szociológus.
