Várhegyi Éva: Játék a tűzzel

publikálva
2003/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amúlt kedden Járai Zsigmond, az MNB elnöke Tűzoltó nem gerjesztheti a tüzet című írással válaszolt elődje, Surányi György Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve című karácsonyi cikkére a Népszabadságban. A két elnök vitáját megelőzően a közgazdaságtan elméleti képviselői is kifejtették pró (Járai igazsága) és kontra (Járai igazsága vagy az ország igazsága, árfolyam és politika) véleményüket a jegybanki politikáról. A vita az infláció csökkentésének mértékéről és módjáról, a jegybanki kamatpolitika ésszerű(tlen)ségéről, a forinterősödés hatásairól, a monetáris politika mozgásteréről folyt; a vitapartnerek nemzetközi példák sokaságát állították hadba érveik mögé - ahogy az kiművelt emberfőktől el is várható.

Amúlt kedden Járai Zsigmond, az MNB elnöke Tűzoltó nem gerjesztheti a tüzet című írással válaszolt elődje, Surányi György Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve című karácsonyi cikkére a Népszabadságban. A két elnök vitáját megelőzően a közgazdaságtan elméleti képviselői is kifejtették pró (Járai igazsága) és kontra (Járai igazsága vagy az ország igazsága, árfolyam és politika) véleményüket a jegybanki politikáról. A vita az infláció csökkentésének mértékéről és módjáról, a jegybanki kamatpolitika ésszerű(tlen)ségéről, a forinterősödés hatásairól, a monetáris politika mozgásteréről folyt; a vitapartnerek nemzetközi példák sokaságát állították hadba érveik mögé - ahogy az kiművelt emberfőktől el is várható.

A gazdaságpolitikusok és tudósok heves vitái közben az üzleti szféra hazai képviselői lemondásra szólították fel a bankelnököt, külföldi képviselői pedig fehér asztal mellett próbálták őt jobb belátásra bírni, megpendítve, hogy ilyen erős forint mellett nehéz lesz fenntartaniuk üzleti aktivitásukat országunkban. A nagyobb nyomaték kedvéért néhányuk már az ebédre is bőrönddel jött: az IBM-et követve a Salamander és a Philips is megkezdte egyes gyárai leszerelését (az IBM kivonulásáról lásd: Gyár állott, Magyar Narancs, 2002. október 18., a Philips-gyár bezárásáról e számunk 16-18. oldalát). S bár kivonulásuknak csak egyik (talán nem is a legfontosabb) motivációja az erős forint, hiszen a világgazdasági recesszió miatt csökkenő értékesítési lehetőségek és a dráguló magyar munkaerő vélhetően nagyobb hatást gyakorolnak a profitjukra, "utolsó cseppként" az árfolyam-politika is szerepet játszhatott a magyar munkavállalók ezreit érintő döntéseikben.

A jegybanki vezetésre azonban sem a tudományos érvek, sem a gazdaságpolitikai megfontolások, sem a multik szedelőzködése nem hatott. A Monetáris Tanács idei első ülésén fityiszt mutatott a kamatcsökkentést szorgalmazóknak: tartotta magát ahhoz az állásponthoz, hogy ha a fene fenét eszik is, neki erős forinttal kell védelmeznie az országot az infláció fenyegetésével szemben. A tűzoltó nem gerjesztheti a tüzet: a jegybank nem csökkentheti a kamatát, ha veszélyben látja az inflációs célját. Akkor sem, ha a kormányváltást követően felsrófolt, az euró, a dollár, a cseh és a szlovák korona kamatát jócskán meghaladó forintkamatból csak a pénzpiaci befektetők profitálnak, miközben a magas kamat és az erős forint gazdaságstabilizáló hatása (itt és most) igencsak kérdéses. A jegybanki érvelés formálisan megdönthetetlen, hiszen bárki olvashatja a törvényben: az MNB elsődleges célja az árstabilitás. Hogy egyébként mi lesz a gazdasággal, az már a kormány és a világpiac felelőssége. Mosom kezeimet.

Elmélet és bölcsesség

Ha ilyen egyszerű volna a dolog, akkor persze fölvethető: mi értelme van annak, hogy az MNB kebelén belül jól felkészült kutatóbázis működjön, amely tucatjával ontja a tudományos elemzéseket. Ha valóban csak abban állna egy felelős jegybank dolga, hogy a lehető legmagasabban tartsa a kamatot, és ezzel a lehető legjobban erősítse a nemzeti valutát, akkor miért folynának komoly kutatások szerte a világon a központi bankokban, és miért tartanák (szinte) mindenütt fontosnak, hogy a döntéshozók kompetens szakemberek legyenek. Olyanok, akik nemcsak ismerik, de a mindenkori helyzetnek megfelelően alkalmazni is tudják a tankönyvi elméleteket. Akik nem attól érzik politikájukat hitelesnek, hogy a körülmények változásával dacolva kitartanak egykori álláspontjuk mellett, még akkor is, amikor a politikájukat közvetítő közeg, a pénzpiaci szereplők másként viselkednek, mint amit a tankönyv előírna. Akik ha látják, hogy a romló makrogazdasági helyzet ellenére rendületlenül erősödik a forint, és november közepétől az inflációs cél eléréséhez (általuk) kijelölt 238-242 forint/eurós szintnél is erősebbé válik, akkor erre nem megkésve és erőtlenül (december közepén fél százalékpontos kamatvágással) reagálnak, hanem határozottabb lépéssel próbálják lelohasztani a spekulatív forintkeresletet.

A jó döntésekhez némi bölcsesség sem árt. Például annak belátásához, hogy széllel szemben a legeltökéltebb monetáris politika sem tud - khm - tüzet oltani, és ha mégis megpróbálja, akkor több kárt okoz, mint hasznot. Hiába tartja magasan a kamatokat (és erősíti ezzel a forint árfolyamát), a költségvetésből kifolyó pénzek és a béremelések miatt növekvő lakossági jövedelmek nem válnak megtakarítássá, miként azt a tankönyvek előírják, hanem - itt és most - az erős forint miatt olcsóbbá váló importot (lásd a meglóduló gépkocsivásárlásokat) növelik. Sőt itt és most a magas kamatok még a háztartások hitelfelvételi kedvét sem szegik (lásd a kegyetlenül drága áruvásárlási hitelek felfutását). Hiába erősítik a magasra feltornázott kamatokkal a forint árfolyamát, itt és most ezzel nem szerkezetváltásra ösztökélik a világpiaci kereslet hanyatlásával és a felemelt minimálbérrel megcsapolt jövedelmű vállalatokat, hanem itteni kapacitásaik leépítésére, kedvezőbb égtájak keresésére.

Valaki a saját farkába harap

A múlt hétfőn még elszánt tűzoltók szerda délutánra mégiscsak meggondolták magukat: nagyot sóhajtva elfordították slagjukat az infláció tüzétől, és vágtak egyet a kamatukon. A tűzgerjesztő kamatcsökkentésre azonban nem a spekulatív észérvek hatására, hanem a spekulatív tőke nyomására került sor: néhány puhatolózó kísérletet követően szerda délelőtt a külföldi pénztőkések már euró- százmilliókat váltottak forintra annak reményében, hogy ha ezzel kikényszerítik a hivatalos árfolyamsáv eltolását, a tovább izmosodó forint visszaváltásakor nagyot kaszálhatnak.

A "sötétben bujkáló" spekulánsoknak azonban a 7,5 százalékra levitt kamat sem szegte kedvét: csütörtök reggel újult erővel, most már eurómilliárdos tételekkel bombázták a forint ingadozási sávjának erősebbik szélét. A sáv eltolását mégsem sikerült kicsikarniuk. A Monetáris Tanács újabb 1 százalékpontos kamatvágással próbálta őket visszavonulásra bírni - a jelek szerint sikerrel, hiszen a 6,5 százalékos kamat bejelentését követően gyorsan gyengült a forint árfolyama, és azóta sem közelítette meg a sáv erős szélét. Az MNB kényszerhelyzetben lépett: amíg a kormány nem ad zöld jelzést a sáv eltolásához, muszáj felvásárolnia a sávszélnél (234,69 forint/euró) erősebb árfolyamon felkínált devizát. Ez elvileg nem is okozna neki gondot, hiszen ha valamivel, hát forinttal korlátlanul "rendelkezik" a magyar jegybank. Az euró (dollár stb.) ellenében kiáramló forintot azonban ki kell vonnia a forgalomból, hacsak nem akarja, hogy a pénzbőség inflációt gerjesszen. Márpedig ezt igazán nem akarhatja, hiszen éppen az infláció elleni küzdelemben lavírozta be magát a spekulánsok csapdájába. A fölösleges forint lecsapolása azonban drágább, mint amit a birtokába került euró kamatán kasszírozhat, és az ebből fakadó költségeket az adófizetők állják. Ha viszont az MNB mégse vonja ki a fölös pénzt a gazdaságból, amire utaló jel a bankok jegybanki betételhelyezési lehetőségének felfüggesztése, akkor borítékolható a beavatkozás inflációs hatása.

A Monetáris Tanács tehát végül két nap leforgása alatt meglépte azt, amit sokak szerint már korábban, legkésőbb az ír népszavazást, valamint a dollár- és eurókamatok csökkenését követően, november-decemberben kellett volna megtennie. Akkor, amikor a külföldiek forintbefektetéseinek kockázatát mérsékelte a közelgő európai uniós tagság bizonyossága, a kockázatmentes valuták kamata pedig soha nem látott mélységbe zuhant. Decemberben a forintkötvényeken elérhető 5-6 százalékos kamatprémium még a legóvatosabb, a magyar kormányban legkevésbé bízó befektetők számára is olyan extraprofitot garantált, amelynek nehéz ellenállni. Ráadásul a hasonló kockázatú lengyel, szlovák és cseh kötvények is 2-6 százalékponttal kevesebb hozamot ígértek, mint a magyar. A kamatcsökkentés halogatásával a Magyar Nemzeti Bank igazán internacionalista módon viselkedett: azzal, hogy Magyarországra vonzotta a nemkívánatos spekulatív tőkét, tett egy szívességet a cseh, a szlovák és a lengyel testvéreknek - persze a magyar polgárok kárára.

Mindent akarok, de azt most rögtön

A múlt heti afférral ismét bebizonyosodott "a pénz beszél, a kutya ugat" tétel örök igazsága. Az ész csak a népmesékben győz a pénz és hatalom fölött. Pár milliárd eurós támadás többet ér minden okoskodásnál. Pedig egy, az MNB kutatási osztályán készült tanulmány már négy éve fölhívta a figyelmet arra, hogy az árstabilitást védelmező jegybank a laza fiskális politika okozta válsághelyzet kialakulását nem szigorítással (vagyis kamatemeléssel) előzheti meg, hanem éppen monetáris lazítással (vagyis kamatcsökkentéssel). Az előbbivel ugyanis csak elhalasztja, és így elmélyíti a fizetési válságot, míg az utóbbival "előre kifakasztja a gennyes kelést", és ezzel hosszú távon az infláció csökkentéséhez is hozzájárulhat (MNB Füzetek 1999/3.). Hasonlóan érvelt karácsonyi cikkében Surányi György is, amikor azt írta: a jegybanki politika "abba a súlyosan téves illúzióba ringatja a közvéleményt és a politikai döntéshozókat, hogy a költségvetés korlátlan költekezése, a jövedelmek teljesítményekkel összhangban nem álló növekedése nemcsak lehetséges, hanem még össze is hangolható az árstabilitás vágyálmával".

Szó sincs tehát arról, hogy bárki is nagyobb inflációra vágyna, miként Járai Zsigmond a kamatcsökkentést szorgalmazók üzeneteit értelmezi. Az infláció nemcsak a lakosságnak nem jó, hanem a vállalatoknak sem. (Az inflációból elvileg egyetlen gazdasági csoport tud profitálni: a bankok.) Akik a kamatcsökkentés mellett érveltek, nem az infláció feltüzelését várták a jegybanktól (ha valaki mégis, ez tényleg ökörség lett volna), hanem annak felismerését, hogy egyetlen eszközzel, a kamatpolitikával (és az ezzel szinte automatikusan meghatározott árfolyammal) nem lehet tartós inflációcsökkenést elérni. A realitásokkal nem számoló eltökéltség éppen hogy a jegybanki hitelesség csorbulásához és az inflációs várakozások felélesztéséhez vezet. Ha a laza költségvetési és jövedelempolitika okozta egyensúlyhiány inflatorikus hatását ideig-óráig elfojthatja is a felértékelődő forint, az a folyó fizetési mérleg felduzzadó hiányában, a külső eladósodásban tör felszínre, és előbb-utóbb fizetési válságot, kényszerű árfolyam-leértékelődést és végül az infláció robbanását idézheti elő, miként jó néhány országban volt már erre példa (lásd például Bokros Lajos cikkét az argentin válságról a Magyar Narancs 2002. február 21-i számában).

Most, a jókora kamatvágások után nagyjából összhangba kerültek a dolgok: a laza költségvetési és jövedelempolitika mellé lazuló monetáris politika társul. Azzal, hogy most már kimondatott: a király meztelen, nem oldódnak meg persze a gondok. Mert hiszen mindnyájan tudjuk: nem egészen ilyen összhangról álmodtunk. Arról semmiképp nem, hogy a termelés csökkenése és a munkanélküliség növelése árán jöjjön létre az árstabilitás, de arról sem, hogy a külső és belső pénzügyi egyensúlyok megbomlásával sodródjunk egy még nagyobb visszaeséssel fenyegető krízis felé.

A mostani (nem túl rózsás, de az összhang hiányánál jobb) összhang megteremtésével csupán némi haladékot kaphatunk arra, hogy alkalmazkodjunk a nehezedő feltételekhez, mindenekelőtt a globális versenyhez. Amelyben például a termelőkapacitásokért folyó küzdelemben már nem annyira a drága nyugat-európai, mint inkább az olcsó kínai munkaerővel kellene vetekednünk, ami nyilván nem jelent vonzó perspektívát. A mai globális versenyben csak akkor maradhatunk talpon, akkor őrizhetjük meg munkahelyeinket, ha fizikai állóképességünkön felül is hozzá tudunk tenni valamit a nálunk előállított termékekhez. Némi haladékot kaphatunk arra is, hogy ne éppen a világgazdasági konjunktúra mélypontján kelljen gyökeresen megújítani gazdasági struktúránkat: hogy például ne kerüljenek padlóra azok a cégek is, amelyek kicsit jobb értékesítési feltételek mellett képesek lennének az alkalmazkodásra.

A mostani összhang mellett a gazdaságpolitika döntéshozói is lehetőséget kaptak arra, hogy egy jó pszichiáterrel kikezeltessék piromániás hajlamaikat. Lehetőséget kaptak arra, hogy felhagyjanak a választási propaganda hevében még (talán) indokolható osztogatással; hogy újragondolják az előző kormánytól kritikátlanul átvett népboldogító csomag néhány, a "jóléti piacgazdaság" ideálképével sem harmonizáló elemét (mindenekelőtt a lakástámogatási rendszert és az adókedvezményeket); hogy megszüntessék a bérindexálás mostanában felújított kártékony, az infláció letörését gátló gyakorlatát. Egyszóval arra, hogy egy jól időzített vigyázz, kész, rajt! (a tűz stílszerűen elhagyható) jelre mindnyájan egyszerre húzzák elő tűzoltó slagjukat.

publikálva
2003/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs