A gazdaságpolitikusok és tudósok heves vitái közben az üzleti szféra hazai képviselői lemondásra szólították fel a bankelnököt, külföldi képviselői pedig fehér asztal mellett próbálták őt jobb belátásra bírni, megpendítve, hogy ilyen erős forint mellett nehéz lesz fenntartaniuk üzleti aktivitásukat országunkban. A nagyobb nyomaték kedvéért néhányuk már az ebédre is bőrönddel jött: az IBM-et követve a Salamander és a Philips is megkezdte egyes gyárai leszerelését (az IBM kivonulásáról lásd: Gyár állott, Magyar Narancs, 2002. október 18., a Philips-gyár bezárásáról e számunk 16-18. oldalát). S bár kivonulásuknak csak egyik (talán nem is a legfontosabb) motivációja az erős forint, hiszen a világgazdasági recesszió miatt csökkenő értékesítési lehetőségek és a dráguló magyar munkaerő vélhetően nagyobb hatást gyakorolnak a profitjukra, "utolsó cseppként" az árfolyam-politika is szerepet játszhatott a magyar munkavállalók ezreit érintő döntéseikben.
A jegybanki vezetésre azonban sem a tudományos érvek, sem a gazdaságpolitikai megfontolások, sem a multik szedelőzködése nem hatott. A Monetáris Tanács idei első ülésén fityiszt mutatott a kamatcsökkentést szorgalmazóknak: tartotta magát ahhoz az állásponthoz, hogy ha a fene fenét eszik is, neki erős forinttal kell védelmeznie az országot az infláció fenyegetésével szemben. A tűzoltó nem gerjesztheti a tüzet: a jegybank nem csökkentheti a kamatát, ha veszélyben látja az inflációs célját. Akkor sem, ha a kormányváltást követően felsrófolt, az euró, a dollár, a cseh és a szlovák korona kamatát jócskán meghaladó forintkamatból csak a pénzpiaci befektetők profitálnak, miközben a magas kamat és az erős forint gazdaságstabilizáló hatása (itt és most) igencsak kérdéses. A jegybanki érvelés formálisan megdönthetetlen, hiszen bárki olvashatja a törvényben: az MNB elsődleges célja az árstabilitás. Hogy egyébként mi lesz a gazdasággal, az már a kormány és a világpiac felelőssége. Mosom kezeimet.
Elmélet és bölcsesség
Ha ilyen egyszerű volna a dolog, akkor persze fölvethető: mi értelme van annak, hogy az MNB kebelén belül jól felkészült kutatóbázis működjön, amely tucatjával ontja a tudományos elemzéseket. Ha valóban csak abban állna egy felelős jegybank dolga, hogy a lehető legmagasabban tartsa a kamatot, és ezzel a lehető legjobban erősítse a nemzeti valutát, akkor miért folynának komoly kutatások szerte a világon a központi bankokban, és miért tartanák (szinte) mindenütt fontosnak, hogy a döntéshozók kompetens szakemberek legyenek. Olyanok, akik nemcsak ismerik, de a mindenkori helyzetnek megfelelően alkalmazni is tudják a tankönyvi elméleteket. Akik nem attól érzik politikájukat hitelesnek, hogy a körülmények változásával dacolva kitartanak egykori álláspontjuk mellett, még akkor is, amikor a politikájukat közvetítő közeg, a pénzpiaci szereplők másként viselkednek, mint amit a tankönyv előírna. Akik ha látják, hogy a romló makrogazdasági helyzet ellenére rendületlenül erősödik a forint, és november közepétől az inflációs cél eléréséhez (általuk) kijelölt 238-242 forint/eurós szintnél is erősebbé válik, akkor erre nem megkésve és erőtlenül (december közepén fél százalékpontos kamatvágással) reagálnak, hanem határozottabb lépéssel próbálják lelohasztani a spekulatív forintkeresletet.
A jó döntésekhez némi bölcsesség sem árt. Például annak belátásához, hogy széllel szemben a legeltökéltebb monetáris politika sem tud - khm - tüzet oltani, és ha mégis megpróbálja, akkor több kárt okoz, mint hasznot. Hiába tartja magasan a kamatokat (és erősíti ezzel a forint árfolyamát), a költségvetésből kifolyó pénzek és a béremelések miatt növekvő lakossági jövedelmek nem válnak megtakarítássá, miként azt a tankönyvek előírják, hanem - itt és most - az erős forint miatt olcsóbbá váló importot (lásd a meglóduló gépkocsivásárlásokat) növelik. Sőt itt és most a magas kamatok még a háztartások hitelfelvételi kedvét sem szegik (lásd a kegyetlenül drága áruvásárlási hitelek felfutását). Hiába erősítik a magasra feltornázott kamatokkal a forint árfolyamát, itt és most ezzel nem szerkezetváltásra ösztökélik a világpiaci kereslet hanyatlásával és a felemelt minimálbérrel megcsapolt jövedelmű vállalatokat, hanem itteni kapacitásaik leépítésére, kedvezőbb égtájak keresésére.
Valaki a saját farkába harap
A múlt hétfőn még elszánt tűzoltók szerda délutánra mégiscsak meggondolták magukat: nagyot sóhajtva elfordították slagjukat az infláció tüzétől, és vágtak egyet a kamatukon. A tűzgerjesztő kamatcsökkentésre azonban nem a spekulatív észérvek hatására, hanem a spekulatív tőke nyomására került sor: néhány puhatolózó kísérletet követően szerda délelőtt a külföldi pénztőkések már euró- százmilliókat váltottak forintra annak reményében, hogy ha ezzel kikényszerítik a hivatalos árfolyamsáv eltolását, a tovább izmosodó forint visszaváltásakor nagyot kaszálhatnak.
A "sötétben bujkáló" spekulánsoknak azonban a 7,5 százalékra levitt kamat sem szegte kedvét: csütörtök reggel újult erővel, most már eurómilliárdos tételekkel bombázták a forint ingadozási sávjának erősebbik szélét. A sáv eltolását mégsem sikerült kicsikarniuk. A Monetáris Tanács újabb 1 százalékpontos kamatvágással próbálta őket visszavonulásra bírni - a jelek szerint sikerrel, hiszen a 6,5 százalékos kamat bejelentését követően gyorsan gyengült a forint árfolyama, és azóta sem közelítette meg a sáv erős szélét. Az MNB kényszerhelyzetben lépett: amíg a kormány nem ad zöld jelzést a sáv eltolásához, muszáj felvásárolnia a sávszélnél (234,69 forint/euró) erősebb árfolyamon felkínált devizát. Ez elvileg nem is okozna neki gondot, hiszen ha valamivel, hát forinttal korlátlanul "rendelkezik" a magyar jegybank. Az euró (dollár stb.) ellenében kiáramló forintot azonban ki kell vonnia a forgalomból, hacsak nem akarja, hogy a pénzbőség inflációt gerjesszen. Márpedig ezt igazán nem akarhatja, hiszen éppen az infláció elleni küzdelemben lavírozta be magát a spekulánsok csapdájába. A fölösleges forint lecsapolása azonban drágább, mint amit a birtokába került euró kamatán kasszírozhat, és az ebből fakadó költségeket az adófizetők állják. Ha viszont az MNB mégse vonja ki a fölös pénzt a gazdaságból, amire utaló jel a bankok jegybanki betételhelyezési lehetőségének felfüggesztése, akkor borítékolható a beavatkozás inflációs hatása.
A Monetáris Tanács tehát végül két nap leforgása alatt meglépte azt, amit sokak szerint már korábban, legkésőbb az ír népszavazást, valamint a dollár- és eurókamatok csökkenését követően, november-decemberben kellett volna megtennie. Akkor, amikor a külföldiek forintbefektetéseinek kockázatát mérsékelte a közelgő európai uniós tagság bizonyossága, a kockázatmentes valuták kamata pedig soha nem látott mélységbe zuhant. Decemberben a forintkötvényeken elérhető 5-6 százalékos kamatprémium még a legóvatosabb, a magyar kormányban legkevésbé bízó befektetők számára is olyan extraprofitot garantált, amelynek nehéz ellenállni. Ráadásul a hasonló kockázatú lengyel, szlovák és cseh kötvények is 2-6 százalékponttal kevesebb hozamot ígértek, mint a magyar. A kamatcsökkentés halogatásával a Magyar Nemzeti Bank igazán internacionalista módon viselkedett: azzal, hogy Magyarországra vonzotta a nemkívánatos spekulatív tőkét, tett egy szívességet a cseh, a szlovák és a lengyel testvéreknek - persze a magyar polgárok kárára.
Mindent akarok, de azt most rögtön
A múlt heti afférral ismét bebizonyosodott "a pénz beszél, a kutya ugat" tétel örök igazsága. Az ész csak a népmesékben győz a pénz és hatalom fölött. Pár milliárd eurós támadás többet ér minden okoskodásnál. Pedig egy, az MNB kutatási osztályán készült tanulmány már négy éve fölhívta a figyelmet arra, hogy az árstabilitást védelmező jegybank a laza fiskális politika okozta válsághelyzet kialakulását nem szigorítással (vagyis kamatemeléssel) előzheti meg, hanem éppen monetáris lazítással (vagyis kamatcsökkentéssel). Az előbbivel ugyanis csak elhalasztja, és így elmélyíti a fizetési válságot, míg az utóbbival "előre kifakasztja a gennyes kelést", és ezzel hosszú távon az infláció csökkentéséhez is hozzájárulhat (MNB Füzetek 1999/3.). Hasonlóan érvelt karácsonyi cikkében Surányi György is, amikor azt írta: a jegybanki politika "abba a súlyosan téves illúzióba ringatja a közvéleményt és a politikai döntéshozókat, hogy a költségvetés korlátlan költekezése, a jövedelmek teljesítményekkel összhangban nem álló növekedése nemcsak lehetséges, hanem még össze is hangolható az árstabilitás vágyálmával".
Szó sincs tehát arról, hogy bárki is nagyobb inflációra vágyna, miként Járai Zsigmond a kamatcsökkentést szorgalmazók üzeneteit értelmezi. Az infláció nemcsak a lakosságnak nem jó, hanem a vállalatoknak sem. (Az inflációból elvileg egyetlen gazdasági csoport tud profitálni: a bankok.) Akik a kamatcsökkentés mellett érveltek, nem az infláció feltüzelését várták a jegybanktól (ha valaki mégis, ez tényleg ökörség lett volna), hanem annak felismerését, hogy egyetlen eszközzel, a kamatpolitikával (és az ezzel szinte automatikusan meghatározott árfolyammal) nem lehet tartós inflációcsökkenést elérni. A realitásokkal nem számoló eltökéltség éppen hogy a jegybanki hitelesség csorbulásához és az inflációs várakozások felélesztéséhez vezet. Ha a laza költségvetési és jövedelempolitika okozta egyensúlyhiány inflatorikus hatását ideig-óráig elfojthatja is a felértékelődő forint, az a folyó fizetési mérleg felduzzadó hiányában, a külső eladósodásban tör felszínre, és előbb-utóbb fizetési válságot, kényszerű árfolyam-leértékelődést és végül az infláció robbanását idézheti elő, miként jó néhány országban volt már erre példa (lásd például Bokros Lajos cikkét az argentin válságról a Magyar Narancs 2002. február 21-i számában).
Most, a jókora kamatvágások után nagyjából összhangba kerültek a dolgok: a laza költségvetési és jövedelempolitika mellé lazuló monetáris politika társul. Azzal, hogy most már kimondatott: a király meztelen, nem oldódnak meg persze a gondok. Mert hiszen mindnyájan tudjuk: nem egészen ilyen összhangról álmodtunk. Arról semmiképp nem, hogy a termelés csökkenése és a munkanélküliség növelése árán jöjjön létre az árstabilitás, de arról sem, hogy a külső és belső pénzügyi egyensúlyok megbomlásával sodródjunk egy még nagyobb visszaeséssel fenyegető krízis felé.
A mostani (nem túl rózsás, de az összhang hiányánál jobb) összhang megteremtésével csupán némi haladékot kaphatunk arra, hogy alkalmazkodjunk a nehezedő feltételekhez, mindenekelőtt a globális versenyhez. Amelyben például a termelőkapacitásokért folyó küzdelemben már nem annyira a drága nyugat-európai, mint inkább az olcsó kínai munkaerővel kellene vetekednünk, ami nyilván nem jelent vonzó perspektívát. A mai globális versenyben csak akkor maradhatunk talpon, akkor őrizhetjük meg munkahelyeinket, ha fizikai állóképességünkön felül is hozzá tudunk tenni valamit a nálunk előállított termékekhez. Némi haladékot kaphatunk arra is, hogy ne éppen a világgazdasági konjunktúra mélypontján kelljen gyökeresen megújítani gazdasági struktúránkat: hogy például ne kerüljenek padlóra azok a cégek is, amelyek kicsit jobb értékesítési feltételek mellett képesek lennének az alkalmazkodásra.
A mostani összhang mellett a gazdaságpolitika döntéshozói is lehetőséget kaptak arra, hogy egy jó pszichiáterrel kikezeltessék piromániás hajlamaikat. Lehetőséget kaptak arra, hogy felhagyjanak a választási propaganda hevében még (talán) indokolható osztogatással; hogy újragondolják az előző kormánytól kritikátlanul átvett népboldogító csomag néhány, a "jóléti piacgazdaság" ideálképével sem harmonizáló elemét (mindenekelőtt a lakástámogatási rendszert és az adókedvezményeket); hogy megszüntessék a bérindexálás mostanában felújított kártékony, az infláció letörését gátló gyakorlatát. Egyszóval arra, hogy egy jól időzített vigyázz, kész, rajt! (a tűz stílszerűen elhagyható) jelre mindnyájan egyszerre húzzák elő tűzoltó slagjukat.
