Micna, amikor ezt a "békepárti" programját hirdeti, hiteles: 1982-ben, ifjú tábornokként felemelte a hangját a libanoni háború ellen, polgármesterként pedig a Jeruzsálemen kívüli egyetlen kétnemzetiségű várost irányítja - nagyszerűen. Hiteles akkor is, amikor azt állítja: nincsenek illúziói a jelenlegi palesztin vezetéssel kapcsolatosan, és programját a realizmus, nem pedig az ájtatos kívánságok inspirálták: a múlt század 80-as és 90-es éveinek fordulóján az izraeli hadsereg egyik parancsnokaként a megszállt területeken részt vett az első intifáda elfojtásában.
Kevés azonban az esély arra, hogy a választók felsorakozzanak e program mögé. "Ezen már túl vagyunk" - vélik, és nem tudnak másra gondolni, mint arra, hogy a palesztin terrormerényletek száma drámai módon megnőtt 1993, az Izrael Állam és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) közötti egyezmény oslói aláírása után. Ebben a történelmi megállapodásban a két fél kölcsönösen elismerte egymást, a PFSZ feladta a terrort, míg Izrael ígéretet tett arra - és be is tartotta -, hogy visszavonul a megszállt területek egy részéről. Ezeken a területeken az irányítást a PFSZ által beüzemelt Palesztin Autonómia vette át, a jövendőbeli palesztin állam csírája, mely államnak legkésőbb az egyezmény aláírásától számított öt éven belül létre kellett volna jönnie.
Ezt a határidőt nem tartották be. A palesztinok által kezdeményezett új terrorhullámra az izraeliek represszióval és a hadsereg kivonulásának leállításával feleltek. E folyamatban csak 1999-ben látszott fordulat, amikor Ehud Barakot választották miniszterelnökké. De az általa és Clinton elnök által a Camp David-i és tabai tárgyalássorozaton elővezetett javaslatra - melynek értelmében felosztották volna Jeruzsálemet, és a palesztin állam a megszállt területek csaknem teljes egészére kiterjedt volna - Arafat 2000 szeptemberében a következő, és minden eddiginél véresebb intifáda meghirdetésével válaszolt.
Statisztikák
A számok önmagukért beszélnek. Amikor nem volt békefolyamat, 1986 és 1991 között, átlagosan 29 izraeli halt meg évente. 1992 és 1996 között, amíg a tárgyalások folytak, illetve aláírták és és megpróbálták a gyakorlatba átültetni a békemegállapodást, az áldozatok száma évi 86-ra nőtt; aztán 1997-től 2000 nyarának végéig, amikor a békefolyamat egy helyben topogott, 40-re esett vissza. Camp David és kudarca után ismét felszökött: évi 300-ra. Az áldozatok számának növekedésére az izraeli fél megtorlásokkal válaszolt, melyek következtében a palesztin oldalon a halottak száma még nagyobb arányban növekedett.
A választások előtti közvélemény-kutatások szerint Ariel Saron pártja akár meg is duplázhatja képviselői számát a knesszetben, míg Micna Munkapártja, amely a második helyen áll, elveszti jelenlegi mandátumainak a negyedét. (A választás lapzártánk után ér véget - a szerk.) Ám ha az izraeli választók most inkább a Likud felé hajlanak is, ezt korántsem azért teszik, mert abban bíznak, hogy az erőpolitika biztonságot hoz a számukra. Eme elképzelés hamissága a napnál is világosabb. De az izraeliek arról is meg vannak győződve, hogy a palesztinokkal kompromisszumra törekvő politika még jobban fenyegeti a biztonságukat, amennyiben megnöveli az ellenség mozgásterét. Azét az ellenségét, amelynek célja Izrael megsemmisítése. A választók - Ari Savit izraeli publicista véleménye szerint - "tudatában vanak, hogy a jobboldal politikája hosszú távon semmilyen perspektívával nem kecsegtet, ám a baloldal javaslatai rövid távon életveszélyesek". Ezért aztán tekervényes módon szavaznak: az előválasztásokon a Munkapárt választói, miután a galambnak számító Micnát emelték a pártvezetői székbe, nála jobboldalibb beállítottságú politikusokat választottak képviselőjelöltnek. Ugyanez történt a Likudban is - Saron ugyan elsöprő többséggel lett ismét pártelnök, de a képviselőjelöltek között számosan találhatók annak a Benjamin Netanyahunak a hívei, aki Saront jobbról birizgálja.
Katonai eszközök
Kairóban a közelmúltban leültek egymással diskurálni a Palesztin Autonómia és az iszlám fundamentalista Hamasz képviselői. A Hamasz sem az Autonómiát, sem az oslói megállapodást, sem Izraelt nem ismeri el. A tárgyalások - nem vezettek persze semmire - célja az volt, hogy a Hamaszt rábírják, ugyan szüntetné már be a terrorcselekményeket az 1967-es határok izraeli felén - ami legalábbis azt sugallta, hogy a Gázai övezetben vagy a nyugati parton szabad zsidót ölni. A rábeszélésben lelkesen részt vettek az Európai Unió diplomatái is, Jeruzsálem mélységes felháborodására.
Az oslói megállapodás szerint az Autonómia lemond a terror minden formájáról, ám ez a szándéknyilvánítás régóta nem több fikciónál. Az izraeli hadsereg tavaszi offenzívája során zsákmányolt egyes dokumentumok tanúsága szerint a terrorcsoportok vezetői az Autonómia hatóságaihoz fordultak támogatásért. Az egyik ilyen levélben Marvan Barguti, a Fatah és annak egyik fegyveres szervezetének, a Tanzimnak a vezetője a következőket írta Arafatnak: "Kérlek, az itt felsoroltak számára hagyd jóvá fejenként 3000 dollár kifizetését segítség gyanánt, minthogy a megszálló hatóságok keresik őket, és rászolgálnak a támogatásra." A lista 20 nevet tartalmaz. Bargutit azóta letartóztatták és bíróság elé állították az izraeliek. Naszer Auisz, akit az izraeliek tavaly áprilisban fogtak le, mert része volt egy januári, haderai öngyilkos merényletben, hadnagyi rangban szolgált a palesztin biztonsági szolgálatban, és még akkor is onnan kapta a zsoldját, amikor az izraeliek már körözték. Az említett dokumentumok között a palesztin kémszolgálat egyes jelentéseit is megtalálták, amelyek készülő merényletekről számolnak be, köztük olyanokról is, amelyeket a megszállt területeken kívül szándékoztak elkövetni. A palesztin hatóság a kisujját sem mozdította, hogy megakadályozza őket.
Az izraeliek épp ezzel magyarázzák, hogy ők sem tartották be az oslói egyezményből rájuk háruló kötelezettségeket - a hadsereg kivonását a megszállt területekről és a békemegállapodás aláírását 1998-ig. Akkor, amikor a palesztinok a terror eszközét alkalmazzák, és az Autonómia legalábbis szemet huny efölött, a hadsereg kivonása szabad kezet adna a terroristáknak. Tény, hogy pusztán erő alkalmazásával nem lehet elejét venni a terrornak - ezt maguk az izraeli tábornokok ismerik el először. Arra viszont számos eszöz létezik, hogy megnehezítsék a terroristák dolgát. A felderítés, a rendőrség és a katonaság a tervezett merényletek 90 százalékát tudja meghiúsítani. Olyan ez, mint a kábítószer terjesztése: csak rendőri eszközökkel nem lehet leszámolni vele, de ha a rendőrség mosná kezeit, a helyzet összehasonlíthatatlanul rosszabb lenne.
Megtorlások, frusztráció, gyűlölet
De miért folytatták egyáltalán a palesztinok - az oslói megállapodás dacára - a merényleteket? Hiszen az izraeli hadsereg a megszállt területek 40 százalékáról azonnal kivonult, és a palesztin népesség 95 százaléka fölött részben vagy egészben az Autonómia gyakorolja a hatalmat. Mi több, a hadsereg a legkevésbé sem akarta és továbbra sem akarja megint elfoglalni a nagyobb palesztin városokat. A dolog nyitja, hogy az olyan szervezetek, mint a Hamasz vagy a Dzsihad egy pillanatra sem ismerték el sem az oslói egyezményt, sem magát az Autonómiát, sőt továbbra is jeruzsálemi autóbuszok és tel-avivi eszpresszók felrobbantásával demonstrálták, hogy eszük ágában sincs lemondani a zsidók tengerbe szorításának víziójáról. És mivel az Autonómia soha nem adta világosan és egyértelműen a palesztinok értésére, hogy erről az ábrándról le kell tenniük, sokan arra a következtetésre jutottak - és bizonyosan nem ok nélkül -, hogy a Hamasz és a Dzsihad azt teszi nyilvánosan, amit Arafat csöndben támogat. Erről tanúskodnak azok a tavaly őszi közvélemény-kutatások is, amelyek szerint a palesztin közvélemény 43 százaléka úgy véli, hogy a mostani intifáda célja "az egész Palesztina felszabadítása a Jordántól a tengerig".
A merényletekre az izraeli hadsereg megtorlásokkal válaszolt, melyek nem csak, sőt talán nem is elsősorban a közvetlen elkövetőket sújtották. A hadsereg véres támadásokat hajtott végre a palesztin városokban, megpróbálván letartóztatni vagy megölni az ismert terroristákat, és eközben nem törődött túlságosan sokat a palesztin civilek életével. Akik akkor is meghalhatnak, ha csak el akarnak osonni valamelyik katonai ellenőrző pont mellett. A városok blokádja, a kijárási tilalom, az izraeli munkavállalás tilalma, az apró, de megalázó zaklatások a checkpointokon - mindennek arról kellett volna meggyőznie a palesztin társadalmat, hogy neki magának kell a terroristákat rábírnia a merényletek beszüntetésére, mert ténykedésüket megszenvedi minden palesztin.
Ha az Autonóma demokratikus állam lenne, lehet, hogy ez be is következett volna. De sem nem demokratikus, sem nem állam - és az izraeli megtorlások csak a tehetetlen frusztráció érzését fokozták. És amikor Arafat útjára bocsátotta a második intifádát, a frusztráció gyűlöletté változott, és a határ egyre elmosódottabbá kezdett válni a Hamasz és a Fatah között. Ma a palesztinok 70 százaléka támogatja a merényleteket - Izrael 1967-es határain belül is és a civilek ellen is.
De nem csak az izraeli megtorlások játszottak a terroristák kezére. A palesztinok gyűlöletét és haragját szította az is, hogy míg a békefolyamat pangott, vidáman folyt a zsidó telepek építése. Sőt: soha nem épült annyi (és soha nem történt annyi merénylet), mint Oslo után, ideértve természetesen Barak kormányfői mandátumát is, aki Camp Davidben és Tabában példa nélküli békeajánlattal kecsegtette a palesztinokat: a megszállt területek kis híján száz százalékán létrejövő palesztin állammal.
Az ő szemükben azonban mindez csak annak volt ékesszóló bizonyítéka, hogy az izraeliek, Barak is, csalárd módon tárgyalnak: hogyan is lehetne hinni az ígéreteiknek, miszerint hajlandók távozni, és beleegyeznek a független Palesztina létrehozásába, ha azokon a földeken, amelyekről úgymond készek lennének kivonulni, mindegyre új házakat építenek. Amikor 2000 augusztusában Arafat, azután, hogy visszadobta Barak békeajánlatát, visszatért a palesztin területekre, úgy köszöntötték, mint hőst, győztest, az új Szaladint. A következő alkalommal, az év végén, visszautasította a Clinton által forszírozott, és Izrael által is elfogadott, még kedvezőbb ajánlatot (a megszállt területek 97 százalékán a palesztin állam, a maradék 3 százalék esetében területcsere, Jeruzsálem felosztása).
Az izraeliek nem fogták fel, hogy mit akarnak a palesztinok. Hiszen az oslói egyezmény nem tiltotta meg az új telepek építését: ezek sorsát, miként a palesztin menekültekét, Jeruzsálem státusát és a határok megrajzolását a végső békeegyezménynek kellett volna szabályoznia. És ennek az aláírása a legbiztosabb garancia arra, hogy ne épüljenek új telepek. A palesztinok a terrorral épp ezt lehetetlenítik el. Jogi szempontból az izraelieknek természetesen igazuk volt - de nem látták, vagy úgy tettek, mint akik nem látják, hogy az alapvető kérdés nem ez.
Kié Palesztina?
Sok-sok izraeli számára - sőt, talán a többségük számára - a Jordántól a tengerig húzódó Palesztina a zsidó nemzet bibliai hazája. Soha el nem évülő jogukat e földhöz a cionista emigráció hullámainak hőstettei erősítették meg újra és újra; és persze az 1917-es Balfour-deklaráció a "zsidó nemzeti otthon" létrehozásáról Palesztinában; meg a népszövetségi mandátum, amit Nagy-Britannia kapott e deklaráció alapján. A nyugati part jordán megszállása, és Gáza egyiptomi irányítása - ami az arab országok 1948-ban az új zsidó állam ellen kirobbantott háborújának lett a következménye, és a nemzetközi jog szempontjából pont annyira volt jogos vagy jogtalan, mint e területek izraeli megszállása 1967-ben - csak rövid, 19 évig tartó epizódnak számít a zsidó nemzet hazatérésének több mint százéves történetében. És miért épp ezek a - még egyszer: jogtalan - határok lennének szentek? Végső soron még a híres 242. számú ENSZ-határozat is csak azt mondja ki, hogy Izraelnek olyan "területekről" ("from territories") kell kivonulnia, amelyeket akkor elvett Jordániától és Egyiptomtól, nem pedig azt, hogy "az összes területről" ("from all territories").
Persze, senki nem vitatja, hogy ezt a Palesztinát muszáj lesz az arabokkal megosztani - amire a zsidók már 1947-ben hajlandók lettek volna, az arabok nem -, de miért pont e határvonalak szerint? Miért van az, hogy zsidók nem költözhetnek vissza többé Hebronba, abba a városba, amely a bibliai időktől egészen az 1929-es arab pogromig az övék is volt? Vagy a sivatagos, néptelen judeai fennsíkra? A határokat pedig, mi sem természetesebb, akkor kell megtárgyalni a palesztinokkal, ha azok végre hajlandók lesznek a békéről beszélni.
Ám az ő szempontjukból mindez egészen másképp fest. Amikor az I. világháború idején az arabok egy emberként keltek fel a török uralom ellen, a szövetségesek unszolására cselekedtek, akik a győzelem utánra függetlenséget ígértek. Ezzel szemben a versailles-i kongresszus a Közel-Kelet legnagyobb részét francia vagy brit uralom alá helyezte, mely alól e vidék csak a II. világháborút követően szabadult fel. Csak Palesztina csíkja maradt megszállás - ezúttal zsidó megszállás alatt. Ráadásul az arabok által kiprovokált, majd Izrael által megnyert 1967-es háborúban ez a terület még nőtt is. A britek távozása után 45 évvel a palesztinoknak meg kellett békülni avval a ténnyel, hogy a "zsidó megszállás" tartós, hogy Izrael létezik. De egyetlen lépést sem tágítanak attól, amit az 1948-as, sikertelen támadás után megvédtek. Mert bár tényleges különbség nincs - állítják - Tel-Aviv vagy Hebron megszállása között, az elsőt - egyelőre - nem lehet felszámolni, ám a másodikba soha nem fognak belenyugodni.
A Camp David-i tárgyalásokon Arafat ezért nem volt hajlandó egy jottányit sem engedni Barakkal szemben abból, amit minimális palesztin programként fogalmazott meg: az 1967. előtti határokhoz való visszatérés, Jeruzsálem felosztása, a 3,5 millió palesztin menekült és leszármazottaik visszatérése Izraelbe. Jeruzsálemben nincs és soha nem volt semmiféle zsidó szentély, az izraeliek pedig nem nemzet, hanem mindenféle szedett-vedett néptöredék kevercse, melyet a világ négy tájáról épp az ő küszöbére hordott össze a szél. A palesztinok viszont ötezer éve vannak otthon Palesztinában. "Beleegyezünk abba, hogy az államunk csak a történelmi hazánk 22 százalékán jöjjön létre, és csak azt akarjuk, hogy a jogtalanul elűzöttek visszatérhessenek otthonaikba; akár idegen fennhatóság alá is. Ezek olyan szélsőséges kívánságok lennének?"
Ezek természetesen a szélsőségesnél is szélsőségesebb kívánságok voltak: izraeli szemszögből. És végzetesen elégtelenek: palesztin szemszögből. Az izraeliek számára elfogadhatatlan a jeruzsálemi óváros - vele a zsidó szent helyek - palesztin fennhatóság alá helyezése, elfogadhatatlan a telepesek többségének evakuációja (több mint félmillió ember), és főként elfogadhatatlan a többmilliónyi palesztin menekült és leszármazottaik visszatelepülése. Egy tavaly májusi közvélemény-kutatás szerint 59 százalékuk elfogadná a palesztin állam létrehozását, ha ez a megszállt területekről való kivonulással járna együtt, a telepek többségének evakuálásával, a Jeruzsálem ügyében kötött komrpomisszummal, és avval, hogy a palesztinok lemondanak a visszatérés jogáról. Barak épp ezt ajánlotta Arafatnak Camp Davidben, Arafat épp ezt utasította vissza. A palesztinok 62 százalékának ugyanis a ´67-es határokhoz való visszatérés is elfogadhatatlan akkor, ha a palesztin menekültek és leszármazottaik nem térhetnek vissza az országba. Az álláspontok közeledéséről tehát szó sincs. Csak a szakadék van. Arafat tudott erről a szakadékról: és ezért készült az intifádára már akkor, amikor Camp Davidben tárgyalt. 2000. július 25-én, az Autonómia egyik belső kiadványa közétette Arafat kiáltványát: "Legyetek készen! Megkezdődött a csata Jeruzsálemért!" A már említett Marvan Bagruti így írt egy évvel később egy londoni kiadású arab lapban: "Tudtam, hogy 2000. szeptember vége lesz a felkelés kirobbantásának utolsó megfelelő pillanata."
Felhagyni a terrorral
A 2000 szeptemberét követő harcok a palesztinok 57 százalékának (az adat tavaly augusztusi) meggyőződése szerint ahhoz vezettek, hogy az izraeliek nagyobb készséget mutatnak az engedményekre: míg 66 százalékuk úgy véli, hogy az intifáda eredményeképpen ők maguk kevésbé lettek hajlandóak a kompromisszumra. Azaz szentül hiszik, hogy az erőszak stratégiája sikeres - miközben kategorikusan elutasítják a terrorizmus vádját is. Tavaly decemberben 82 százalékuk gondolta úgy, hogy a diszkómerényletek nem számítanak terrorizmusnak, sőt 53 százalékuk szerint a WTC elleni támadás sem az. Az események ezen percepciója pedig lehetetlenné teszi az elfogadott stratégia mindenfajta kritikai elemzését. Annál is inkább, mert az izraeli megtorlások következtében háromszor annyi palesztin halt meg, mint ahány izraeli a terror következtében. A mintegy 1800 palesztin áldozat között sok a véletlenül meggyilkolt civil, köztük gyerekek is, ami érthető fájdalmat - és bosszúvágyat ébreszt.
De ezt az ördögi kört csak az törhetné meg, ha a palesztinok felhagynának a terrorral. Hiszen az izraeliek a merényletekre nem felelhetnek engedményekkel: ez csak a terror fokozódásához és a vég nélkül, egyre romló körülmények közt folytatott háborúhoz vezetne. Ebben az egyben biztos lehet mindenki - még Arafat is, sőt elsősorban ő. Az alapvető kérdés azonban a következő: ha el tudjuk is képzelni, hogy a palesztinok lemondanak a terrorról, vajon az izraeliek nem azt a következtetést szűrik-e le ebből, hogy nyertek, és nincs okuk engedményeket tenni? Ma Barak 2000-es ajánlatát Izraelben senki nem hajlandó újra elővenni, maga Barak sem. Két év borzalom alaposan elvette az izraeliek kedvét a "terrorisztán" víziójától. Dacára annak, amit a palesztinok gondolnak róluk, az izraeliek olyanok lettek, mint ők: kevésbé hajlandóak az engedményekre. Saron ma nem azért lehet az izraeli politika centrumában, mert megváltoztatta a nézeteit, hanem azért, mert Izrael jobbra tolódott. Ha a választásokon a Likud megszerzi az abszolút többséget, ami nem elképzelhetetlen, az izraeli álláspont valószínűleg még hajthatatlanabb lesz. És - a hétköznapi bosszúvágy és a gyűlölet mellett - ez a látszólag racionális számítás sarkallja a palesztinokat arra, hogy ne hagyjanak fel a terrorral.
Pedig más kiút nincs számukra. A terror egészen biztosan a bukásukhoz vezet, hiszen a katonai konfliktust Izraellel szemben mégsem nyerhetik meg. A bukásukhoz vezethet persze az is, ha lemondanak a terrorról: de ez nyithatja meg az utat a tárgyalások előtt is. Hiszen az izraeliek nemcsak azt tudják, hogy a palesztinok nem érhetik el céljaikat a terrorral, de azt is belátják, hogy Izrael sem érheti el a maga céljait erőszakkal. Hiszen nemcsak Micna, de maga Saron sem ellenzi a palesztin államot - igaz, az a palesztin állam, amit Izrael miniszterelnöke elképzel, a minimális palesztin kívánalmak talán felét sem elégíti ki. De a palesztin állam mellett tette le a voksot Bush elnök is - és nincs az az izraeli kormány, amely hosszú távon sikerrel szállhatna szembe leghatalmasabb, sőt ma egyetlen szövetségesének akaratával.
H
Még akkor is, ha ma csak távolodni látszunk a békétől. A legutóbbi merényletek után Arafat már a szokásos közhelyeit sem darálja; mintha már maga sem gondolná komolyan, hogy bárki hisz neki, hogy a szavai bárminő jelentőséggel bírnának. Az izraeli oldalon a szélsőjobb a "transzferről" fröcsög, arról, hogy ideje lenne már az összes arabot átkergetni a Jordán túlpartjára. Esetleg utánuk lehetne küldeni azokat a zsidókat is, akiknek ez a megoldás nem smakkol. E hangok egykor általános megvetéssel találkoztak Izraelben, ma időnként a kormány egyes tagjai felől hallhatók, és senki nem háborodik fel. Közben rutinszerűen érkeznek a hírek az újabb merényletekről, majd az izraeli hadsereg akcióiról, melyek során...
Minden egyes robbanással nem- csak élő testek repülnek a levegőbe, de a két nép jövőjének egy-egy darabja is. Mint amikor a tüdőrákos az újabb cigarettáért nyúl, úgy keresik a palesztin terroristák a halált.
A szerző a Gazeta Wyborcza újságírója, cikkének eredeti, az itt közöltnél némiképp hoszszabb változata a GW 2002. december 14-15-i számában jelent meg.
