n Most, hogy durván belénk lép a világ, elesik Miskolc, Ózd, Bonyhád, Győr és Fehérvár, igazán elgondolkodhatnánk azon, miért is hitték oly sokan, hogy egy monitor- vagy joghurtgyár majd örökké tart. Miért képzelték, hogy a tulajdonosok nem viszik tovább, alkalmasabb helyre a gépsorokat, ahogy kivitték korábban (miért ne vitték volna) a velük s véreink munkája által realizált profitot is. Sorra zárnak be a korábban tutinak hitt gyárak - a rohadékok még azt sem várják meg, hogy lejárjon az adókedvezményük, hogy legalább egy kicsit lehessen húzni róluk, pedig tudhatnák, nincs még egy hely e világon, ahol olyan józanul és racionálisan költenék el az adófilléreket, mint nálunk. Gondolnánk, lassan kezd leesni: a tőke már eddig sem azért jött, mert itt különösen képzett és intelligens munkaerő várná őket (a filippinó gyerekmunkásokon edződött multiknak ez úgysem mondana semmit), hogy az infrastruktúra meg a beszállítói kultúra olyan nagy királyság - á, dehogy. Osztottak, szoroztak, és akkor az jött ki, hogy érdemes, most meg az, hogy nem. Sajnos az üzleti kalkuláció tárgya kevésbé hasonlít a harmadikos gimnazista geometriai feladatgyűjteményre - itt, fájdalom, az eredmény két nappal később már más, mint volt azelőtt: akkor átmentünk, most meg nem. Persze lehet úgy is hozzáállni, mint Áder János, aki az előző kormány briliáns grafikonjait veti össze nyilvánosan a mostani siralmas állapotokkal - elfelejtve, hogy a munkanélküli-statisztikák (még ha nem is az Orbán-kormány alatt készültek volna) genetikusan megbízhatatlanok: nagyjából azt bírják rögzíteni, hogy hányan is várják az oldalvonal mellett, hogy visszatérhessenek a pályára. Az ő létszámuk pedig nemcsak úgy apadhat, ha beállítják őket, de úgy is, ha feladják, és elmennek a péróba, haza, gyesre, tanulni, nyugdíjba, a fekete-, szürkegazdaságba, a híd alá, akárhová. Az élet ugyan kétségtelenül a szép hazugságok láncolata, ám aki készpénznek vesz minden közérzetjavító adatsort, mi több, idővel még a valóságot is ahhoz méri, az vagy hülye, vagy demagóg, esetleg mindkettő egyszerre. És akkor még nem is beszéltünk munkaügyi miniszterünkről, aki a tőle elvárható színlelt lelkesedéssel cáfolná rendre Áder államférfi vádjait. Szerinte minden ellenkező híresztelés mellett mégiscsak nőtt nálunk a foglalkoztatottak száma (ez a fentiek fényében értelmezhetetlen), sőt: szebb, jobb, csillogó-villogó, kvalifikáltabb, minőségi bérmunkásokra szabott munkahelyet teremtenek a menekülő gyávák helyére érkező újabb kóbor beruházók, aminek őszintén szólva nem látni jelét.
Az oktalan kincstári optimizmussal szemben meggyőzően állítható: a különféle kormányok az önfényezésen kívül az égvilágon semmit sem tettek a foglalkoztatás növeléséért, s pláne nem azért, hogy mindez olyan gazdasági szerkezetben valósuljon meg, ami jelentősen különbözik egy még nálunk is jóval kevésbé fejlett országétól. Kínával nem tudunk versenyezni: ott vagy kétszáz dunántúlnyi, mérsékelten képzett munkaerő tudja azt nyújtani, amit eddig egy sárbogárdi, bonyhádi munkástól vártak, ráadásul még a mi béreinkhez képest is tökmagért. Meglehet, hazánk világméretekben is a tehetséges, szorgalmas, kreatív és találékony emberek országa, ám ha ennek nem látjuk hamarost kézzelfogható bizonyítékait is a közeljövőben, akkor a szemétdombra kerülünk - öncsaló illúzióinkkal együtt.
