n Elmaradott társadalomtudósok azt tartják, hogy a civilizáció fejlődésének bizonyos fokán az állam, a Moloch magához ragadja az erőszak monopóliumát, s a nép, az istenadta azután évezredekig tartó, váltakozó kimenetelű szabadságharcot folytat az elrablott jog visszaszerzéséért, némely korokban és országokban átmeneti sikerekkel. Hazánkban - naivan és jó sokáig - úgy hittük, hogy az előző rezsim a maga diktatórikus-kommunista voltánál fogva, meg a traumatikus ´56-os emlékek okán jó alaposan gondoskodott arról, hogy civil (azaz nem rendőr, csekista, milicista, katona, határőr, finánc, pártfunkcionárius stb.) kezébe csak véletlenül jusson fegyver. Mint azonban a felsorolásból is látszik, már egy közepes szinten militarizált posztsztálinista rezsimben sem lehetett szűk korlátok közé szorítani a fegyverviselők számát, demokráciánkban pedig úgy terjed a marokfegyver, mint a baromfipestis - már most vagy 122 ezer engedélyt tartanak nyilván, de hát ez csak a jéghegy Titanic felé eső oldala, s a szám hamarost gyarapodni fog, köszönhetően a már készülő, állítólag EU-konform, megengedő jellegű szabályozásnak. Az új törvény először is nyilvánvalóan demokratikusabb lesz, mit elődje, elvégre eddig a fejesek (az elnyomó osztályállam funkcionáriusai + válogatott jobbhátvédek) gyakorlatilag bemondásra kaphattak fegyvert, ám ezután másképpen lesz: nekik is, akár minden választópolgárnak, mindenekelőtt bizonyítaniuk kell vagy legalábbis erősen valószínűsíteni, hogy életüket, minimum testi épségüket veszély fenyegeti. Könnyű viccelődni azon, hogy hazánkban a polgárok jelentős része, nem minden alap nélkül, amúgy is meg van győződve arról, hogy élete és biztonsága veszélyben van. Az ország többsége - legalábbis valamilyen értelemben - veszélyes környéken lakik, s a lakosság többsége fél - talán még azok is, akiktől a többiek félnek. Tehát nincs is más hátra, mindannyian vegyük saját kezünkbe a törvényt, mint Mad Max, a nagy példakép, elvégre a törvény bizonyos szélsőséges körülmények között, szabad szemmel, szürkületben nehezen különböztethető meg egy polgárőr alakú, terepszín mandzsettás tömbbizalmitól. Világunk azért (bár sokan nyilván ezt is sajnálják) még nem maga a Mátrix: pl. nem lehet csak úgy, egyszerűen fegyvert letölteni a virtuális térből, mi több, némely hardcore cuccokhoz egyáltalán nem juthatnak hozzá rongyos életüket féltő magyar véreink. Pedig nincs is annál felemelőbb, mint amikor az addig remegő térdű polgár magabiztosan, öntudatosan, halált megvető nyugalommal tér haza Havanna lakótelepi otthonába egy Leopárd tank nyergében, ujjait lazán a gépágyú elsütőbillentyűjén táncoltatva. Ám sebaj, kisméretű, könnyen elrejthető ismétlőfegyvert bárki süllyeszthet lazán a slicc mögé, ahogy azt Travoltától látta, arról nem is szólva, hogy önvédelemre - ahogy a BM illetékese kifejtette - nem- csak a pisztoly, de a sörétes vadászfegyver is megfelel. Mi több, erre a célra, jobb híján, a kötőtű, sőt még a nokedliszaggató is tökéletesen alkalmas.
A hét mesterlövész
Elmaradott társadalomtudósok azt tartják, hogy a civilizáció fejlődésének bizonyos fokán az állam, a Moloch magához ragadja az erőszak monopóliumát, s a nép, az istenadta azután évezredekig tartó, váltakozó kimenetelű szabadságharcot folytat az elrablott jog visszaszerzéséért, némely korokban és országokban átmeneti sikerekkel. Hazánkban - naivan és jó sokáig - úgy hittük, hogy az előző rezsim a maga diktatórikus-kommunista voltánál fogva, meg a traumatikus ´56-os emlékek okán jó alaposan gondoskodott arról, hogy civil (azaz nem rendőr, csekista, milicista, katona, határőr, finánc, pártfunkcionárius stb.) kezébe csak véletlenül jusson fegyver. Mint azonban a felsorolásból is látszik, már egy közepes szinten militarizált posztsztálinista rezsimben sem lehetett szűk korlátok közé szorítani a fegyverviselők számát, demokráciánkban pedig úgy terjed a marokfegyver, mint a baromfipestis - már most vagy 122 ezer engedélyt tartanak nyilván, de hát ez csak a jéghegy Titanic felé eső oldala, s a szám hamarost gyarapodni fog, köszönhetően a már készülő, állítólag EU-konform, megengedő jellegű szabályozásnak. Az új törvény először is nyilvánvalóan demokratikusabb lesz, mit elődje, elvégre eddig a fejesek (az elnyomó osztályállam funkcionáriusai + válogatott jobbhátvédek) gyakorlatilag bemondásra kaphattak fegyvert, ám ezután másképpen lesz: nekik is, akár minden választópolgárnak, mindenekelőtt bizonyítaniuk kell vagy legalábbis erősen valószínűsíteni, hogy életüket, minimum testi épségüket veszély fenyegeti. Könnyű viccelődni azon, hogy hazánkban a polgárok jelentős része, nem minden alap nélkül, amúgy is meg van győződve arról, hogy élete és biztonsága veszélyben van. Az ország többsége - legalábbis valamilyen értelemben - veszélyes környéken lakik, s a lakosság többsége fél - talán még azok is, akiktől a többiek félnek. Tehát nincs is más hátra, mindannyian vegyük saját kezünkbe a törvényt, mint Mad Max, a nagy példakép, elvégre a törvény bizonyos szélsőséges körülmények között, szabad szemmel, szürkületben nehezen különböztethető meg egy polgárőr alakú, terepszín mandzsettás tömbbizalmitól. Világunk azért (bár sokan nyilván ezt is sajnálják) még nem maga a Mátrix: pl. nem lehet csak úgy, egyszerűen fegyvert letölteni a virtuális térből, mi több, némely hardcore cuccokhoz egyáltalán nem juthatnak hozzá rongyos életüket féltő magyar véreink. Pedig nincs is annál felemelőbb, mint amikor az addig remegő térdű polgár magabiztosan, öntudatosan, halált megvető nyugalommal tér haza Havanna lakótelepi otthonába egy Leopárd tank nyergében, ujjait lazán a gépágyú elsütőbillentyűjén táncoltatva. Ám sebaj, kisméretű, könnyen elrejthető ismétlőfegyvert bárki süllyeszthet lazán a slicc mögé, ahogy azt Travoltától látta, arról nem is szólva, hogy önvédelemre - ahogy a BM illetékese kifejtette - nem- csak a pisztoly, de a sörétes vadászfegyver is megfelel. Mi több, erre a célra, jobb híján, a kötőtű, sőt még a nokedliszaggató is tökéletesen alkalmas.
