n A hír: Görgey Gábor kultusz- és László Csaba pénzügyminiszterek 920 mikulást különítettek el a Nobel-díjas regényből forgatandó film költségeire. Nem is oly rég a Bánk bán és a Hídember összegei láttán csikorgattuk a fogunk. És most? Erős a késztetés, hogy megint vértolulást kapjunk. Kérdés: van-e rá valódi okunk? Magyarán: a filmes bőségkosár megnyitása ugyanolyan gesztus-e, mint a korábbi volt, vagyis a filmes szakma és a legtágabb értelemben vett közönség, az országvezetés filmjét néző publikum képen törlése? Vagy másként: éppoly kurzusfilm készül-e az adófizetők pénzéből, mint a közelmúltban?
Hogy e 920 millió odaítéléséről senkit nem kérdeztek meg, faktum. Hogy az összeg elkerült minden pályázatot, kuratóriumot, nem kérdés. Ennyiben tehát megaláztak mindenkit valóban. Persze a döntéshozók szerint egy kérdéssel visszaverhetők aggályaink: ugyan mi a túrónak kellene pályáznia egy Nobel-díjas regénynek?! Hát a díj nem elegendő garancia a minőségre?! Hát nem hazafias kötelességünk a világ legnagyobb irodalmi kitüntetését elnyert munka támogatása?
Nem. Semmiféle művészeti díj - lévén, hogy a szellem területén, miként azt Ottlik Géza oly sokszor felpanaszolta, a minőség mérőszalaggal nem ellenőrizhető - nem garantál semmit. Vannak, akiknek egyáltalán nem tetszik Kertész regénye, és szkeptikusak a belőle forgatandó filmmel kapcsolatban is. Mit lehet nekik mondani?
A két kormánygesztus annyiban is közös, hogy mindkét esetben valamiféle antikváriusi történelemszemlélet támogatásáról van szó. Az orbáni világlátás egyértelműbb volt: a reformkori múltat a fidesznyik politika egyenes előzményének kellett láttatni, rólunk álmodott - egy kiadósabb vacsora végeztével - Széchenyi, a forradalmi romantika Erkel zenéjében öltve testet egyenesen a mi harcos, polgári álmodozásaink stílusa volt, hozzzácsapva mindehhez a Szent Korona: valami képtelen katyvasz ömlött az országimázs Rodolfóinak boszorkánykonyhájából. A becses csontvázak forradalma, a katafalk operás megdicsőülése, az osszárium apoteózisa, és az ekként életre galvanizált múlt hajlott rá, hogy - a Horthy- és Rákosi-korszak után immár harmadszor - megint megfojtsa az életet, és ideologikus idiótává bűvölje az éppen felszabaduló állampolgárt.
Most egy kevésbé megfogható és nem közveszélyes hullát tömnek tele pénzzel, hiszen a holokauszthoz nem társul semmilyen konkrét történelemszemlélet, legfeljebb az antifasiszta - de ezt még a legvadabb komcsifaló, antibolsevik pitbull is elvállalhatja.
De akkor is. Megint egyszer infantilisnak néznek mindenkit, megint azt gondolják, hogy az aránytalan - és a filmgyártás támogatására rendszeresített, mindenki számára hozzáférhető csatornákon kívül érkező - állami beavatkozással megmondhatják, mit kell bekajolni a kulturnij cselovéknak. Aki nem kért a Hídemberből, az bunkó volt. Aki gyanúsnak találja a Sorstalanság-filmet, érzéketlen ökör, álcázott náci. Mint a korábbi, morális zsarolás ez is: hatásos és ellenszenves. Ráadásul tovább hajtja az ország immár feloldhatatlannak látszó kettészakítottságát: aki szereti Bánkot, az nem szeretheti a Buchenwaldba hurcolt Köves Gyurit, és viszont.
Hajrá, Fradi, hajrá, MTK! Eddig ti voltatok, most mi jövünk. Ez a miénk, és nem a tietek, ha már egyszer azt lestipistopiztátok. Pedig Széchenyinek és Kertésznek egy a hazája.
