Feltáró jelleg

publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Még mielőtt túlságosan beleélnénk magunkat abba, hogy a "politika" megint kicseszett velünk, civilekkel, vessünk egy pillantást két törvénytervezetre, amit a múlt év végén tárgyalt az Országgyűlés. Mind a kettőt a miniszterelnök kémelhárítói múltja miatt kirobbant botrány inspirálta: az egyik nem kapott többséget, mert a liberálisok nem szavazták meg, a másik meg igen, épp azt várja, hogy a köztársasági elnök kihirdesse, és hatályba lépjen végre.

n Még mielőtt túlságosan beleélnénk magunkat abba, hogy a "politika" megint kicseszett velünk, civilekkel, vessünk egy pillantást két törvénytervezetre, amit a múlt év végén tárgyalt az Országgyűlés. Mind a kettőt a miniszterelnök kémelhárítói múltja miatt kirobbant botrány inspirálta: az egyik nem kapott többséget, mert a liberálisok nem szavazták meg, a másik meg igen, épp azt várja, hogy a köztársasági elnök kihirdesse, és hatályba lépjen végre.

A bukott törvényjavaslat az átvilágítandók körét módosította volna csekély mértékben kiterjesztő módon, és ebbe - a szocialisták vétó jellegű módosító indítványa miatt - a szakszervezetek meg az egyházak vezetői már nem fértek volna bele. A kisebbik koalíciós partner számára ez nem volt elfogadható (érdekesség, hogy az MDF a szűkítő értelmű szocialista módosító megszavazásakor nem nyomott gombot, azaz lényegében az MSZP-t támogatta), így a kiherélt törvény nem is ment át. Ez éppenséggel azt is jelenthetné, hogy az MSZP, lám, megint átverte az SZDSZ-t, hiába ígért a liberálisoknak múltfeltárást meg tiszta közéletet a D 209-es turbulencia során mutatott lojalitásért cserébe, és elég nagy baj is lenne. Nemcsak emiatt, hanem azért is, mert a rossz - használhatatlan és igazságtalan - átvilágítási törvényt nem sikerült egy icipicit sem megjobbítani. A papság meg a szakszervezeti padrék megint megússzák, gondolhatnánk.

Pedig nem.

A másik törvény ugyanis, amely "Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgáltok Történeti Levéltára létrehozásáról" címet viseli, különösebb tűzijáték nélkül csúszott át a parlamenten, és tökéletesen fölöslegessé tesz mindenfajta átvilágítást. A törvény, illetve az általa létrehozott intézmény először is egyesíti a III-as Főcsoportfőnökség (és még néhány, kisebb jelentőségű, mindenféle spicliskedéssel meg kémkedéssel foglalkozó erőszakszervezet) iratanyagát (ezt példul tizenkét évig nem sikerült tető alá hozni; hogy mást ne mondjunk, ezek után magyar miniszterelnök-jelölt kémelhárítói múltja nem maradhat titokban). Ám ez csak az első, ámbár önmagában is kétségkívül nagy horderejű lépés.

A törvény immár lehetővé teszi, hogy a megfigyeltek név szerint is megismerhessék azokat, akik annak idején megpróbálták tönkretenni az életüket: a hálózati személyt, az operatív kapcsolatot és a hivatalos alkalmazottat is. Ezzel kíván igazságot, információs kárpótlást szolgáltatni az áldozatoknak: azt azonban nem teszi lehetővé, hogy a megfigyelt nyilvánosságra is hozza egykori spiclije nevét. Hogy ez a korlátozás nem védi-e még mindig túlságosan az egykori besúgót az áldozat rovására, vitatható (két olyan tekintélyű jogtudós tartja méltányosnak ezt a korlátozást, mint Majtényi László és Sólyom László, abból a megfontolásból, hogy a volt spiclivel sem kell okvetlenül feltörölni a Nagykörutat, és hátha megjavult azóta). Az viszont feltétlenül a törvény javára írandó, hogy ezt a korlátozást a közszereplők esetében nem alkalmazza. Konkrétan: "Anonimizált formában bárki megismerheti és nyilvánosságra hozhatja a Levéltárban kezelt iratokat." (5.1 paragrafus) Valamint: "Nem kell anonimizálni azokat az adatokat, (...) amelyek a közszereplő hivatásos alkalmazott, a közszereplő operatív kapcsolat és a közszereplő hálózati személyek azonosításához szükségesek." (5.4.c. paragrafus) Tehát. Ha bárki, újságíró, érdeklődő, kutató, a nagyi kíváncsi arra, hogy X. Y. közszereplő súgott-e befele, mikor, mennyiért, bemegy a levéltárba, és kikéri az iratokat. A levéltár erre megkérdi az illetőt, hogy barátom, közszereplő vagy-e vagy sem. A nagyi értesíti akciójáról a szomszédot, az unokáit, a sajtót. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyel. X. Y. azt mondja: ja, közszereplő vagyok. Vagy azt, hogy nem: és ha tényleg közszereplő, akkor ezen a ponton már bukóban van. A nagyi erre él az e törvény adta jogával, és bírósághoz fordul: döntse el az, hogy az illető közszereplő-e, avagy sem. A bíróság pedig dönt, így vagy úgy; és mindeme események fényében dönt majd a köz is az illető megítéléséről, egykori és mostani szavainak, cselekedeteinek súlyáról, további pályájáról.

Kétségtelen, hogy az iratok átadásának rendje még mindig inkább a volt és jelenkori szolgálatoknak kedvez, mint a nyilvánosságnak, hisz vitás esetekben a levéltárnak kell perelnie a szolgálatokat az irat átadásáért, és nem a szolgálatoknak a levéltárat azért, hogy a vitatott minősítésű iratot a levéltár adja vissza. De lehetetlen nem észrevenni, hogy ez a törvény fordulatot hozott az "ügynökkérdés" eddigi szomorú és szégyenteljes történetében. Azt, hogy a "politika" - mint a titkok őrzője - többé-kevésbé kiszállt a cuccból. Innentől kezdve rajtunk, civileken múlik, hogy mit és mennyit akarunk és bírunk megtudni a félmúltról, erről az országról, magunkról.

publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk