H
Oktatási rendszerünk mindazonáltal társadalmi képződmény, mi hozzuk létre, és mi működtetjük, még ha nem is mindig vagyunk ennek tudatában. Az oktatás végrehajtó szervezet, tehát csak akkor tud hatékonyan működni, ha egyértelmű elvárásokat fogalmazunk meg vele szemben, ráadásul ezeknek az elvárásoknak összhangban kell lenniük az intézményrendszer felépítésével. Az iskolarendszernek világos társadalmi elvárások szerint kell működnie, miközben a társadalom nem várhatja el az iskolától, hogy nem neki való feladatokat lásson el.
H
A kiindulópont látszólag egyszerű. Az iskolarendszer a társadalom életében részt venni akarók számára ismereteket közvetít, amelyeket a tanulók el kívánnak és el is tudnak sajátítani, majd az ismeretek megfelelően rendezett elsajátítása után a megfelelő szinten alkalmassá teszi őket arra, hogy elfoglalják a számukra kijelölt helyet a társadalomban. A nagyobb hitelesség kedvéért ezt igazolja is. És valóban: vannak olyan helyzetek, amelyekben ez az egyszerű visszacsatolás többé-kevésbé megfelelően működik. Ilyen például a gépjárművezető-képzés. Aki jogosítványt akar, az beiratkozik a megfelelő szintű tanfolyamra, és annak sikeres elvégzése után kézhez is kapja a papírt, amely feljogosítja őt egy konkrét társadalmi cselekvésre. De már ennek a viszonylag egyszerű képzési formának az esetében is bonyolult folyamatokkal találkozunk.
A társadalomnak először világos elképzelésekkel kell rendelkeznie arról, mit tekintünk közlekedésnek, és ezt mindenkivel el kell fogadtatni. Nem tekinthető például legitim kisebbségi véleménynyilvánításnak a záróvonal átlépése. Meg kell határoznunk továbbá, hogy milyen szintű elméleti és gyakorlati ismeretek elsajátítása és begyakorlása jogosít fel valakit egy adott közlekedési cselekmény végrehajtására. Azaz még a legrutinosabb személyautó-vezető sem vezethet megfelelő jogosítvány nélkül autóbuszt. El kell fogadtatnunk a kiadott jogosítványokat közhitelű okmányként. Ugyanakkor meg kell tiltanunk, hogy bárki jogosítvány nélkül vezessen. És végül: folyamatosan ellenőrizni kell mindezek működését és a szabályok betartását.
Elképzelhetetlen lenne a káosz, ha e szabályok bármelyike megsérülne. És mivel mindez egyetlen rendszert alkot, azt sem mondhatjuk, hogy az egyes elemek tökéletes működése elegendő. Sőt a közlekedés megszervezése ennél is bonyolultabb dolog. Ugyanakkor be kell lássuk: a gépjárművezető-képzés nem használható másra, csak arra, amire megalkottuk. Ha bármilyen más elvárásrendszert keverünk az eredetiek közé, például hogy C kategóriás jogosítvány birtokában ezentúl bárki vághasson disznót, akkor a rendszer meg fog bénulni. Az általunk böllérnek vélt személy beül az állatba, kettesbe kapcsolja, és nagy gázzal elhajt, vagy, a rosszabbik esetben, egy jobbkézszabály-vitát a kereszteződésben úgy próbál megoldani, hogy a szabályosan közlekedő károsultat - egyébként roppant szakszerűen - a saját belébe tölti.
No mármost. A gépjárművezető-képzés leginkább a szakmunkásképzésre hasonlít ugyan, de még az is összehasonlíthatatlanul bonyolultabb rendszer, mint a sofőriskola. Hiszen az iskolarendszer végső fokon a társadalom önképét közvetítené a neveltjei felé, arra biztatván őket, hogy ebben találják meg a helyüket. E célból elvben mindenki számára elfogadható műveltségi és magatartási mintákat közvetít, amelyek követésével a társadalom tagjai képesek kommunikálni egymással. Napjainkra azonban az iskolának éppen ez a funkciója szűnt meg - és ebből ered alapvető működésképtelensége is. E világjelenség magyarázata pedig az, hogy felbomlóban van az a társadalomszervezési képlet, amely a felvilágosult abszolutizmus és az azt felváltó nemzetállami keretek óta Európát és az európai mintára szerveződő társadalmakat jellemezte.
H
E szerint a képlet szerint az iskolai nevelés célja, hogy ideális, de legalábbis megfelelő alattvalókat, illetve polgárokat állítson elő, akik feltétlen erkölcsi parancsolatnak tekintik az uralkodó vagy a társadalom iránti kötelességük teljesítését - legyen az katonai szolgálat, adófizetés vagy közhivatal. A mostani és a hajdani századforduló összevetése azonban éppen azért lehetetlen, mert a mai kor embere számára már elképzelhetetlen az a fajta fanatikus kötelességtudat, ami az előző korszak emberét áthatotta. Amely korszak képes volt arra is, hogy egységes kulturális kánont érvényesítsen Észak-Amerikától Mandzsúriáig. Száz évvel ezelőtt művelt úriembernek lenni nagyjából mindenütt ugyanazokat az ismereteket, olvasmányokat és viselkedési mintákat jelentette. E norma és e kánon elsajátítását az érettségi igazolta, amely egyszerre volt belépő a jó társaságba és lehetőség a felsőbb tanulmányokhoz. A képzettség, ha eltörölni nem is tudta, átjárhatóvá tette a társadalmi rétegeket elválasztó határokat. E norma és e kánon azonban a második világháborút követő időkben fokozatosan összeomlott, és érvényét vesztette.
Könnyű lenne most Adorno maximájára hivatkozva felvázolni az elképzelt utat, amely a Bildungsbürgert a hitleri zászlók alá vezette, majd kijelenteni, hogy Auschwitz után nem lehet leérettségizni. De saját műveletlenségünket nem illik hatmillió embertársunk gázhalálával takargatni. Ráadásul igazunk sem lenne, hiszen a Bildungsbürger karrierjének nem a Harmadik Birodalom bukása vetett véget, hanem az, hogy túl sokan látták benne az új társadalom kovácsát. A második világháború utáni években virágzott igazán az a gondolat, mely szerint a világ bajainak két fő oka van: a képzetlenség és a társadalmi mobilitás megfeneklése. E bajokra meg éppen jó gyógyírnak látszott az iskola. Ezt a célt szolgálta a szakérettségi itt, a háborús veteránok tömeges egyetemi beiskolázása Amerikától a Szovjetunióig mindenütt a győztes országokban. A leendő harmadik világ pedig az alfabetizáció és vakcináció kínálta megváltás lázában égett. Ám az új Bildungsbürger mégis különbözött elődjétől.
H
Már az első világháború utáni évek bebizonyították, hogy "rendes embernek lenni nem foglalkozás", ezért már akkor elkezdődött a kulturális kánon gerincét alkotó klasszikus ismeretek visszaszorítása az úgymond "gyakorlatias" tudnivalók javára. Hisz épp e kánon avultsága és elsajátításának nehézsége állja útját a széles tömegek működésének - hangzott az indoklás. Az új Bildungsbürger így nemcsak tömegesebb és gyakorlatiasabb képzést kapott, de - az elviek szerint az ő könnyebb haladása érdekében - kilúgozott és a végletekig leegyszerűsített műveltséget is. A kitörlődött műveltségi elemek helyét természettudományos és gyakorlati ismeretek töltötték ki. Ennek mindaddig nem láttuk a kárát, amíg létezett az a társadalom, ami mindezt létrehozta. A töretlen fejlődésben hívő, központosított "nagy társadalom" elméletileg biztos pozíciót ígért mindenkinek, aki vállalta a beilleszkedést.
H
Az első s - meglehet - a legkisebb gondunk ma az, hogy a folyamatosan növekvő "nagy társadalom" immár a múlté. Nincs többé szükség a tömeges iskolarendszer által termelt egyenmunkaerőre. Feleslegessé vált az az emberanyag, amelyet elláttak ugyan minden gyakorlati ismerettel, de nem vált autonóm személyiséggé. Ennek oka nem a személyiség valamilyen degradálódása, hanem az a tény, hogy mai világunkból hiányzik az az általános műveltségi kánon és társadalmi norma, ami hajdanában lehetővé tette, hogy valaki a Gát utcai szoba-konyhából beiratkozzék egy évre a Sorbonne-ra.
Még nagyobb baj, hogy ezt már legalább negyedszázada láthatjuk, mégis tudatosan hagytuk idáig fajulni a dolgokat. Olyan csatornának tekintettük az oktatást, amelyen keresztül levezethetünk bizonyos társadalmi feszültségeket. A módszert először Franciaországban alkalmazták 1968 után. A véres diáktüntetésektől megrémült kormányzat az egyetemi oktatás tudatos felhígítását határozta el. A veszélyesnek ítélt egyetemi gócokat szétszedte, új egyetemek sorát szervezte meg, és sokszorosára növelte a diáklétszámot. Természetesen ezzel véget is ért az egyetemek addig általánosan elfogadott elitképző funkciója. A módszert hamarosan követte Nyugat-Európa, s az 1980-as katonai hatalomátvétel után Törökország is. Magyarországot 1990 után érte el a folyamat.
A baj persze nem az, hogy a korábbi létszám sokszorosának adatik meg a felsőfokú képzésben való részvétel esélye: a létszám bővülése akár még hasznos is lehetne. Több hallgatóból könnyebben válhatna ki a jobb. Csakhogy megfelelő általános műveltség és előképzettség hiányában az egyetemre készülők zömének elképzelése sincs arról, hogy milyen szakra és miért iratkozik be, és ott milyen feltételeknek kell majd megfelelnie. Tehát egyszerre hallgat egyiptológiát (érdekes), marketingmenedzserséget (dől a pénz), és még jogászkodik is (biztos, ami biztos), hogy azután néhány félév bébiszitterkedés után beálljon az Abalé Kft.-hez útnyilvántartónak. Természetesen már az elején világos volt: esélye sem lehet valakinek arra, hogy e három szakot párhuzamosan végezze el, de ez sajnos senkit sem érdekel. A képzési intézményeknek ugyanis nem az az érdekük, hogy minél jobban képzett diákokat bocsássanak ki, hanem az, hogy minél nagyob létszámot tartsanak minél hosszabb ideig a rendszerben. A jelen támogatási rendszerben bárki, aki hősünk szemébe mondja, hogy a felsőfokú képzésére kiadott forintokat feleslegesen költötték el, kénytelen szembenézni azzal, hogy a saját szakmája és a saját tehetséges diákjai ellen beszél. A kibuktatott diák ugyanis elveszett normatív támogatás. Ezért minden iskola, legyen az állami vagy magánintézmény, arra törekszik, hogy maximálisan feltöltse a keretszámait, és az utolsó pillanatig nyitva hagyja a diplomához vezető utat. Ilyen körülmények között pedig merő szócséplés "piacképes oktatásról" beszélni. Piacképes ugyanis akkor lesz az oktatás, ha valóban garantálni tudja, hogy az általa kibocsátottak rendelkezzenek minden szükséges szakmai ismerettel. A megfelelő oktatói gárdán kívül ehhez felkészült és elkötelezett hallgatókra is szükség van. Ám ők elvesznek a tömegben.
H
Tetszetős lenne e helyzet megoldását csak a tandíj bevezetésében látni. De az ostobák nem kezdenek el gondolkodni - csak attól, hogy megadóztatjuk őket. Teljesen önköltséges, tisztán piaci alapon működő felsőoktatás pedig Európában soha nem volt, és nem is lesz. Ráadásul - ha az oktatási rendszer egészét nézzük - éppen az a szegmense a legkevésbé piacképes, amelyet a leginkább gatyába kellene ráznunk. Ez a pedagógusképzés. Itt az állam voltaképpen önmagát adóztatná, lévén a közoktatásban tevékenykedő pedagógusokat Magyarországon kevés kivétellel az állam fizeti, akár közvetlen, akár közvetett formában. A tandíjnál lényegesen fontosabb lenne az intézményeket, különösen a felsőfokú intézményeket végre nagykorúnak tekinteni. Meg kellene nekik adni a szelekció (de nem a szegregáció) jogát. Azt a jogot, hogy maguk oszszák el a rendelkezésre álló keretszámot, nemcsak szakonként, de évfolyamonként is, ami megadná a lehetőséget, hogy a végképp reménytelen esetektől idejekorán megszabaduljanak (így voltaképpen közpénzt takarítanak meg), és helyettük tetszőleges eloszlásban vegyenek fel új diákokat. Azaz vállalhassanak több elsőévest, de adott esetben legyen lehetőség az iskolák közötti vándorlásra is. A felsőoktatási tandíj- és az ösztöndíjrendszert pedig hasznos lenne összhangba hozni. Azaz egy elfogadható, de mindenki számára kötelező beiratkozási díj után úgy alakítani, hogy - mondjuk egy átlagos szintet nullszaldósnak, azaz tandíjmentesnek és ösztöndíjképtelennek tekintve - az az alá kerülők tartós vagy tovább gyengülő rossz teljesítményükkel arányban legyenek kénytelenek egyre magasabb tandíjat fizetni (amely a végén elérheti akár a teljes önköltséget is, vagy legalább egy kimaradásra ösztönző nagyságrendet), míg az átlag felett teljesítők hasonló arányban kaphatnának növekvő ösztöndíjat. Ennek oka és magyarázata a felsőoktatási rendszerben jelen levő állami támogatás igazságos és hatékony elosztása: igenis, kapják azok a pénzt, akik tényleg akarnak tanulni.
De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szelekció, illetve a képzési költségek áthárítása a tartósan rosszul teljesítőkre a szükséges rossz - a rendszer működőképességének megőrzése érdekében nem tehetünk mást. Ezek azonban csak a tüneti kezelést jelentik mindaddig, amíg hozzá nem látunk egész oktatási rendszerünk újjászervezéséhez. Ennek első lépése pedig az lesz, amikor újjáalkotjuk műveltségeszményünket és az erre épülő kánonok és normák rendjét. Hiszen ha ezt nem tesszük meg, előbb-utóbb minket is utolér a képesített kanninbalizmus.
