Publicisztika

Ki akar a Metész-vezetőkkel háborúzni? Senki normális, az önjelölt érdekvédelmi vezetőkkel már nem lehet mit kezdeni; hát persze, mondjon le a kormány is meg a szabadkőműves összeesküvők, hülyegyerek, csak maradjál már magadnak egy csöppet.

A fegyveres belviszályokra aggályos nemzetközi semmittevéssel szokás reagálni. Vagy elkapkodott - és sikertelen - beavatkozással. Attól függ, milyen természetű és mértékű közvetlen külső érdekeket sért a zűrzavar. A jövő héttől legalább nyolc ország katonái próbálják szelídíteni az albánokat, és nem biztos, hogy eldől idejében, lesz-e joguk visszalőni, ha lőnek rájuk, lesz-e joguk lefegyverezni a bandákat, amelyektől hivatalosan a segélyszállítmányokat védik. Rendesen segélyt osztani pedig csak akkor lehet, ha előbb összeszedik a fegyvereket. A görög védelmi miniszter szerint ez csak úgy sikerülhet, ha a nemzetközi erők szabályosan fizetnek a leadott fegyverekért, és e körül megint csak huzavona lesz.

Dühös vagyok. Általában is könnyen engedek az indulataimnak, de az ELTE Bölcsészkarának neve hallatán ösztönösen elfogulttá leszek. Nem csak azért, mert momentán itt tevékenykedem, tehát innen húzok vagy nem húzok fizetést. Fontosabb, hogy már az anyai nagyapám óta minden közeli hozzátartozóm itt tanult vagy tanított.

Még jó, hogy a magyar gazdákat nem lehet hülyíteni. És nem is kell, mert a magyar gazdák - de legyünk pontosak: a Metész nevű félparaszti és álpolitikai szervezetbe tömörülő magyar gazdák - egy része hülyét csinál magából rendesen, minden külső segítség nélkül.

Az ideit még megúsztuk, de ez volt az utolsó, és jövőre, ha eddig nem tudtuk volna, jaj nekünk, fejünk felett végképp összecsapnak az édes likőrök ármányos hullámai. Ezt jobb lesz, ha megszívleljük, mert nem afféle rémhír ez, hanem a Magyar Rádióban lett elhangoztatva, nem a

"A piacgazdaság a vállalkozói szabadság előtt megnyitotta a masszázsszalonok, a pornóvállalkozások, a nőexport-import üzletek megnyitásának lehetőségét. Az (elsősorban) női test a hazai kapitalizmus egyik fontos árucikke. Szégyen, de igaz: ez itt a térség Bangkokja" - ünnepelte a nőnapot a Népszabadság harmadik oldalas publicistája, erősen sajnálva, hogy a rendszerváltással "sok olyan szociális intézmény szűnt meg, amely a magyar reálszocializmus vívmánya volt". Elvégre mindenki tudja, hogy a reálszocializmus abszolút nem ismerte a prostitúciót, legfeljebb megtűrt reálkurvák flangáltak az azóta kiiktatott "tiltott kéjelgés" és "közveszélyes munkakerülés" határmezsgyéjén, teljesítve mindazokat a szexuális reáligényeket, amelyek rendszersemlegesek, amióta világ a világ. Szégyen, de igaz.

hét kicsi, kegytárgyiasítható, emberarcúra tuningolt áldozat, vagyis valami olyasmi, amilyennek a zsidókat látni szereti a külvilág; akiknek a sorsán könnyet lehet elmorzsolni, homlokot felhőzni, adott esetben akár hivatkozni is rájuk, meg levonni belőlük a tanulságot, hogy tehát a békefolyamatnak nem szabad megállnia, mert lám, ez az alternatíva. Ha nincs visszaadva minden terület, ha Jeruzsálem nincs, ahogy illik, zsidótlanítva, ha nem állnak le azonnal azzal a képtelen elképzeléssel, hogy Izrael fővárosában lakásokat építsenek izraeli állampolgárok számára, akkor bizony bármely határőr egyik napról a másikra ámokfutóvá válhat, és egyébként jogos, a nemzetközi közösség által is megértéssel kezelt indulatait könnyen golyózáporba fojthatja, bombát felejthet az autóbuszon vagy a szemetesládában, vállalva a kockázatot, hogy uralkodója vagy kormánya, aki vagy amely egyébként saját fegyveres erőin, illetve az azokon belüli aktuális erőviszonyokon, valamint - ha szerencséje van - a lába alatt tocsogó olajon kívül az égadta világon senkit és semmit nem képvisel, elhatárolja magát tőle. Adott esetben talán egy teljes hétig is megtartóztatja magát attól, hogy ne kérje - és kapja meg azonnal - a világpolitikai elit és a nemzetközi közvélemény segítségét valami pitiáner história ügyében. Például hogy hová, illetve kiknek szabad lakásokat építeni. A leendő palesztin állam néhány kulcsfigurája, például az erősen Szörnyella állagú Hanan Ashrawi nem igazán késlekedett annak a leszögezésével, hogy a jordán határőr ámokfutása voltaképpen válasz a jeruzsálemi lakásépítési terv által megtestesített provokációra. Érthető tehát.

A szerző a New York-i New School for Social Research tanára.

Megyünk az Agyrém térre, megyünk az Agyrém térre TÜN-TET-NI! Mentünk. Eleink a hetvenes évek elején, aztán magunk is. Lánchídi csata, elvették a személyiket, az Angelika presszónál állt a kutyás rendőrszázad, ment a hülye duma, hogy már a Dunán is jönnek monitorral (s ilyenkor jó néhányan kellemesen megborzongtak, mert számukra ennyi volt csupán az ünnep, látni s persze elégedetten konstatálni azt, hogy a rendőrség

Akár még jó is volna látni őket, szerencsétlen kisöregeket, ahogy az arcuk elé tett karjukkal osonnak el a tárgyalóteremből, amelyben jobbára jelképesnek mondható büntetésüket kimondták, hát akkor ennyi a büntetésük, nyugszik meg az erkölcsi győzelmekre éhes igazságérzet, a vesszőfutás a vakuvillogásban meg az, hogy a szomszédok darab ideig bízvást nem fogadják a köszönésüket. Különösen a négy egykori Stasi-tiszt köszönését nem, akik a RAF terroristáinak rejtegetési ügyében bizonyultak sárosnak, holott más bűnük, engedi sejtetni az ítélet indoklása, nemigen volt, mint az, hogy tagjai voltak a Stasinak: a RAF-tagok elrejtése az NDK-ban és mindaz, ami ezzel járt, tehát az, hogy kikapcsolták a terroristákat, megelőlegezve nekik azt az ideológiai rokkantnyugdíjat, amelybe később az őket befogadó állam maga is lecsúszott, aligha szankcionálható.

A szerző közgazdász.

Skót tudósok feltalálták a klónozott birgét, de a magyarok a maguk temperamentumos módján rácáfoltak az élet egyediségét féltő sikolyokra. A sorban, amely igazán közel áll a bankhoz, többé-kevésbé mindnyájan ott állunk: akár egy akol klónozott birka, áll az ország a pénztárak előtt, sutyorg, túlélési stratégiákat kohol, és rögvest latolgatja is őket, miközben meglegyinti a történelem szele, igenis a történelemé; csak a cinikusok állítják, hogy alacsonyan húzó albán pilóták röpte borzolja fürtjeinket. Hat éve, a taxisblokád mini-´56-ja óta nem volt közösségi élménye a magyarnak, a millecentenáriumi emlékesztendő sem bizonyult annak, pedig a lakosság közérzetének karbantartásával megbízott szervek igazán megtettek minden tőlük telhetőt. Hát akkor ez a mostani sorbanállás, az előmerészkedő tavaszi napfényben és szellőben, mely rémhíreket dajkál Albániából érkező, hamis lekkel megrakott vagonokról és társaikról - ám a rémhírek gyakran sehol nincsenek a cáfolataikhoz képest, a lekvagonokra repülőgépen érkező márkák válaszolnak, a politikusok hatalmi harcáról szóló kulisszatitkokra pedig az a tény, hogy a Fekete Hétvége egyenlege 21 milliárd kivett forint. Most meglett a közösségi élmény, még azon az áron is, ha a sorban állók, akik számos forintjukat és egy szép tavaszi hétvégéjüket cseszték el, leginkább arra a szovjet polgárra emlékeztettek, aki részegen aludt el egy moszkvai kapualj előtt, és másnap reggel, amikor már tekintélyes sor kígyózott mögötte, nem ment haza - most, mikor első a sorban?

Régi kedves "ismerősömnek" a Magyar Narancsban megjelent cikkére (1997. február 12.) csak a fontosabb felvetések tekintetében szeretnék itt válaszolni. Az, hogy valamikor jó tudós voltam, éppúgy maradjon vitás, mint az is, hogy most meg már nem. Bár kevéssé értem, hogy eddig megírt könyveim utólag hogy tudnak átértékelődni politikai állásfoglalásaim miatt, melyek természetesen politikai ítéleteimből származnak, és semmi közük tudományos munkáimhoz.

Ha minden igaz, és a júliusi madridi NATO-értekezleten valóban megnevezik azokat az országokat, amelyek az év végén bekerülhetnek a NATO-bővítés első körébe, akkor az oroszoknak már nem sok idejük maradt. És még azt sem lehet pontosan tudni, hogy mire. A múlt héten, még Madeleine Albright amerikai külügyminiszter moszkvai látogatása előtt, biztos, ami biztos, kitolattak a garázsból néhány nukleáris rakétával, és arról is gondoskodtak, hogy legyen a közelben egy forgatócsoport; továbbá szerte a világban látni lehetett a nukleáris rakéták indításához szükséges két kulcsocskát és sok súlyos váll-lapos orosz tisztet, akik arról győzködték magukat meg az orosz miniszterelnököt egy vezérlőpult előtt, hogy hú, de el bírják indítani a rakétákat ezekkel a kis izékkel, hú, csak tessék nyugodtan szólni. Ám azt mégiscsak nehéz elképzelni, hogy miattunk, a csehek meg a lengyelek miatt tényleg valami jó kis atomháború talál majd kitörni. Ebben az esetben az oroszok egy darabig csak állnak majd, és mérhetetlenül hülyén fognak nézni, és minél nagyobb balhét csapnak most, annál hülyébben. A mostani orosz fenyegetőzéssel talán és hál´ istennek már nem az a baj, hogy megakadályozzák Magyarország, Lengyelország és Csehország NATO-tagságát, hanem hogy maguk az oroszok fognak tudni nehezen kijönni a saját baromságaikból. De aztán, jobb ötletük nem lévén, megnyugszanak majd, és örülnek annak, amit a NATO-bővítéssel végleg megkaptak. Például a Baltikumot, Ukrajnát, Szlovákiát, szóval a resztlit, akiken az esetleges második kör sem segíthet majd, és a következő néhány évszázadra megint nem lesz hova megpucolniuk Ká-Európából.