Publicisztika

Ha a gyakran önellentmondásba keveredő gazdabizalmit, illetve a racionálisan érvelő pénzügyminisztériumi tisztségviselőt hallgatjuk, könnyen hajlunk arra, hogy elhajtsuk a kistermelőket a bánatba. Ha az arrogáns miniszteriális tényezőket, illetve a napi megélhetési gondjait soroló kiskőrösi, akasztói stb. kisembert hallgatjuk, könnyen hajlunk arra, hogy elhajtsuk kormányunkat a bánatba. A traktorokon itt-ott megjelenő kisgazdapárti zászlók, az, ahogyan a nyilatkozó gazdák egyike-másika a Vezér jól ismert szólamait szajkózza, azt sugallhatják, hogy mindezt megtervezték, hogy az irányítóknak semmi sem drága. Az viszont, ahogyan a nyilatkozó gazdák egyike-másika azt fejtegeti, hogy az úristen mentsen meg minket Torgyántól meg Csurkától, azt sugallja, hogy a demonstráció független attól, vagy egyelőre független attól, amivé azt arra érdemtelenek változtathatják. A kormány kezdeti eltökéltsége (az őstermelők által vitatott új jogszabályok meghozatalakor), majd ijedségre valló visszakozása ugyanúgy lehet jele a kabinet kapkodásának, mint kompromisszumkészségének. (A kormány egyik érve azonban menthetetlenül mellébeszélés: az tudniillik, hogy a tb milliárdos hiányait

Miniszterelnök úr!" (...) A tekintély, az igazi vezetőkhiánya kívül, az Állam szervezetében -és a benső forma hiánya az egyénekben:az egyik dolog szolidáris a másikkal, s azegyik erősíti a másikat; úgyhogy erre agondolatra kell jutnunk: talán egy ésugyanazon jelenségnek csupán kétkülönböző aspektusáról van szó, haladó ésdemokratikus korunkban." Julius Evola Egy délután csengettek, s amikor ajtót nyitottam még úgy borotvahabosan (egy összeesküvő ne legyen szakállas), revolveres férfiak nyomultak a lakásomba, azt kiabálták hadarva, hogy "hipnotizálja a szocialista nőket, hogy vegyék le a bugyijukat, fényképezkedni, maga disznó!", ezzel lerántották a takarót a még langyos ágyról, de a szocialista nő már nem volt ott (nemrég ment el dolgozni a harmadik műszakba a Pamut- és Kenderfonóba), erre letépték a függönyöket, felborították a könyvespolcot, mindent felforgattak, még a rádiót is szétszedték, órákig matattak idegesen ezek a látlesők, négyen voltak, így hát amikor fizikailag megfenyegetve arra kényszerítettek, hogy szüleim két, hatalmas, nászi bőröndjét pakoljam degeszre azokkal a tárgyaimmal, amelyek megtetszettek nekik, durcásan, de szót fogadtam, eztán a dögnehéz bőröndöket velem vitették le, úgy szikkadt borotvahabosan, a negyedik emeletről az utcára, ott füttyentettek, a járókelők megtorpantak és riadtan néztek minket, mintha ´56-ban lennénk - tudja, hogy´ van ez, Miniszterelnök úr -, míg betuszkoltak egy odafaroló Moszkvicsba (mondtam is, hogy "jé, eddig Pobjedával volt ugyanez"), és elhurcoltak egy számomra ismeretlen helyre, ahol közölték, hogy ez itt az erkölcsrendészet, tehát magánzárkába raktak (pedig hallottam a sok Rákóczi téri kacagást a szomszéd cellából), majd másnap reggel, mondván, hogy pornót ugyan nem találtak (pedig volt - osztrák költőbarátom feljavította a magyar címer sarló-kalapács-dimenzióját egy hipnotikus coitus-premier plánnal), de találtak bizony egyéb izgatót, méghozzá politikait, áttéptünk egy másik ismeretlen helyre, ahol egy héten át fogva tartottak, éjjel-nappal lelkileg és fizikailag gyötörve vallattak a magánéletemről az Ön - akkoriban - kedvenc német közgazdászának fényképe alatt, időnként beígérték, hogy átvisznek az elmegyógyintézetbe rutinsokk-kezelésre, és az egész idő alatt alig hagytak aludni, amihez képest egy fütykössel való összeveretés SM-kéjelgésnek számít, éjszakánként kirángattak a cellából, miután a szkatofil vamzert be-bevittem az erdőbe, hogy az otromba smasszerek minden fordulónál - mint egy Fluxkoncerten - fütyülve át-áttaszigáljanak a lucskos, éjsötét vesztőhelyen, miközben az ügyvédemnek, aki megpróbált irántam érdeklődni, pléhpofával azt mondták a portájukon, hogy nem ismernek engem, én nem vagyok ott, majd miután megelégelték a dolgot, elém löktek egy tenyérnyi, rózsaszínű nyomtatványt, amiben egy számomra ismeretlen ügyész megrovott, mert szerinte szándékomban állt beleolvasni Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című kéziratába, amit merő véletlenségből pornó helyett találtak az ágyam mellett, és figyelmeztetésben részesített: ha ez még egyszer előfordul velem ebben az életben, akkor rabkórházra és kényszermunkára fognak ítélni, az egyik kihallgató hozzásziszegte, hogy "ez a figyelmeztetés azt is jelenti, hogy hét évig nem utazhat, megértette?!", a következő mondatával viszont váratlanul azt ordította, hogy "és úgy fog táncolni, ahogy mi fütyülünk, anarchista!: menjen el Magyarországról a francba, világos?!", és kilöktek a Gyorskocsi utcára. Csodálkoztam, mert épp azt mondták, hogy nem utazhatok, no meg 1974-et írtunk, s addig nem adtak nekem útlevelet még Csehszlovákiába sem, bár az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja, amit a Magyar Népköztársaság kormánya csalárdul ugyan, de aláírt, tiltja az útlevéligénylés elutasítását, miként tiltja a száműzetést is.

Budapesten járt William Bratton New York-i - igaz, csak volt, de nekünk az is elég - főrendőr, és a sajtó, amióta csak ezt tette, róla hozsannázik, írnak lőgyakorlatról, amelyen részt vett, megszólaltatnak céltáblát, amelyet eltalált, sőt ecsetelnek még valami razziát is, ahol egyrészt nyilván kettéállt neki a füle, mert ilyen előállításokat odahaza - ha hihetünk azon embertársainknak, akik ösztöndíj vagy bébiszittolás révén ismeretséget köthettek eme távoli földrésszel - maximum a Disneylandben foganatosíthatna, megbizonyosodhatott afelől, hogy vendéglátói fasza gyerekek, még a töküket is vaskézzel vakarják, úgyhogy nem lesz itt baj egy szál se. És ez jó, a legjobb pedig az benne, hogy darab ideig végre elhallgatnak a sajtóban és a nyílt utcán a hisztis hangok, ember embernek egy darabig nem lesz rizikófaktora, véli az ideig-óráig lecsillapult kedély, az átlagpolgár is megnyugoszik, legalább néhány napig nem járkál azzal az ő, régiónkra egyébként olyannyira jellemző tekintetével, amelytől még a leghumánusabb ember zsebében is megzápul a tojásgránát, kibiztosítja magát az ütőszeg, és elharapózik a dúvad. De tényleg, itt járt közöttünk azzal az ő minden bizonnyal markáns arcélével, és azóta nem volt merénylet egy micurkányi se, csend üli a sétáló jellegű utcákat, szeppenve ül ukrán és exjugó, míg a honi maffiákok a tárgyalásos lerendezés firlefrancait biflázgatják az örvendetesen elburjánzott önmenedzserképzési szakirodalomból. Mert persze kellett már egy ilyen hír is a sok rém után, valami olyasmi, amiből azt olvasni ki, hogy nem veszett még se el, se meg ez a kicsiny haza, a Nyugat által figyelve van felénk, szolgálunk és védenek, ahogy a rendszerváltás hajnalán az el lett képzelve; hogy idejönnek, körülnéznek, megosztják a tapasztalataikat, csurrannak, cseppenünk, természetesen szigorúan financiális értelemben, előnyös hitelkonstrukciók képében, aztán majd jó lesz nekünk. És nem is az a baj, hogy nem lett jó, mert mitől lett volna, hanem az, ahogy ez a minden ízében pitiáner vizitecske fel lett pumpálva eseménnyé. 1989 elején voltak ilyenek, amikor ideevett valakit a fene Baden-Irgendwasból, mi meg körülugráltuk, hátha lesz belőle valami; akkor még minden mindegy volt, most meg ez a szegény exrendőr, egy kisöreg New York Cityből, egy mínuszos hír hőse is megteszi a nyomor nagy uborkaszezonjának kellős közepén, nekünk már ő is elég, hogy egy kicsit álmodozzunk, arról, hogy reménykedünk.

A szerző a New York-i New School for Social Research tanára.

Horn Gyula nehézkes, számos egyeztetési hibával súlyosbított beszédmódja, groteszk gesztusai unalomig ismertek. Amit azonban az Országgyűlés hétfői munkanapján bemutatott, az miniszterelnökségének eddigi legkínosabb produkciója volt. Harminc perc húsz másodpercig beszélt folyamatosan anélkül, hogy mondandója a szövegkoherencia legelemibb feltételeinek megfelelt volna. Kormánya teljesítményének, az úgynevezett stabilizációnak az értékelésekor, úgy-ahogy, hozta azt a nívót, amit mondjuk egy nyolcvanas évekbeli pártkongresszus megkövetelt a kiválasztott kádertől (

A Népszabadságba néha olyan hülye emberek írnak cikkeket, hogy a fal adja a másikat, de mindegy tulajdonképpen, mert hülyéből más lapoknál is akad szép számmal, sőt a fajlagos hülye-szám a Népszabadságnál még biztos alacsonyabb is, mint más lapoknál, nincs az a statisztika, ami ezt ne mutatná ki. De hogy von Dönitz admirális épp a Népszabadság

Miközben az Európai Unió keleti határa úgy 2005 táján minden bizonnyal a huntingtoni limesen fog beállni (vagyis a magyar-cseh-lengyel hármason kívül a Baltikum, Szlovákia, a volt Jugoszláviából pedig Szlovénia és Horvátország fog bekerülni), a NATO-övezet kelet felé egyszerre lesz szűkebb és tágabb a huntingtoni civilizációs határvonalnál.

Persze megint a Népszabadság, méghozzá címlapon, kurva kellemetlen, pedig meg lett mondva mindenkinek, hogy tartsa a pofáját, a süketeknek meg külön is odaírták a lap tetejére, hogy

Kevés telt még el 1997-ből, de máris bizonyos, hogy a harmadik Magyar Köztársaság nyolcadik éve sorsdöntő változásokat tartogathat. A tét nem csak az, hogy milyen lesz a köztársaság 1998 után, hanem hogy alapos módosítások nélkül létezhet-e egyáltalán. Nem puccstól tartok, nem is polgárháborútól. Sokkalta inkább attól, hogy az idültté lett bizalmi válság egyszerűen megkérdőjelezi majd mindazokat a konszenzusokat, amelyekre a köztársaság működése épül.

Van abban valami elbájoló, ahogy a mi kormánypártjaink a Szokai-Tocsik-ügyet kezelik. Rögtön az elnevezés: a változatos életmunkájú Szokai Imre nevét a sajtó nagy része sem pedzi, a pártközlemények pláne nem, pedig mindahányan tudják, hogy meglenne az ok rá. Marad tehát az eufemizmus, Tocsik-ügy, pedig azt mindenki tudja a hetvenes évekbeli olasz tévéshow-kon edzett ízléssel öltözködő zugírászról, azonfelül, hogy volt képe elábrándozni egy olyan ügyleten, ahol semmi befektetéssel egy Magyarországon komolyabbnak számító összeget inkasszálhat, ő tulajdonképpen csak egy prügelknábe, magyarul: scapegoat. Bűnbak. Egy liba, aki elviszi a balhét.

Túró Rudik

Valami készül. Marcali felett viharfelhők gyülekeznek, az ég villámlik, de nem dörög. Szabó szomszéd tehene hatlábú borjat borjadzott, az beszélt egy kicsit, aztán kanasztázott és szivarra gyújtott. Özv. Rohanyek Károlyné szül. Kováts Irma álmot látott: álmában postásgalamb képében a közeli falu kötödés kisiparosa jelent meg, köszönés helyett azt mondta, hogy "szép igeidőnk van", majd fejen állva leolvasta a gázórát. Özv. Rohanyekné álmában negyven évvel fiatalabb és hatvan kilóval könnyebb volt, és azt a kis zöld kosztümöt viselte, amit annyira szeret. Amióta pedig a helyi fuvarozó Ifája a Fő utcán a levegőbe emelkedett, hogy a közeli meggyfára fészkeljen (a sódert a fészekbe helyezte féltőn), Marcaliban tapintható a feszültség. Ez már nem a véletlen műve. A néphit szerint ilyen földöntúli dolgok akkor történnek, amikor táltos születik, vagy amikor a sámán kipihente magát.