Arra, hogy mi volt a Postabank-pánik valódi oka, rövidesen már a Központi Bűnüldözési Igazgatóság meg a Nemzetbiztonsági Hivatal keresi a választ. Lehetséges szakmai okként azt emlegetik, hogy a bank befektetési politikájában, tőkeemelési tranzakcióiban éppenséggel találhatunk kivetnivalót, ám azt is hozzáteszik rögvest, hogy ez nem az úgynevezett likviditást (azaz fizetőképességet) veszélyezteti: márpedig a hisztéria ilyesfajta híresztelések hatására tört ki. A kettő persze nem zárja ki egymást, sőt: lehetséges, hogy e feltételezett kivetnivalókról kiszivárgó hírek torzultak a leegyszerűsítő és félelmeket kiváltó csődrémhírré. A találgatások másik része politikai indítékokat tételez, aminek az igazi célpontja Horn Gyula miniszterelnök és kormánya lett volna, ebben a sorrendben: Akar László pénzügyminisztériumi államtitkár már pénteken provokációt sejtetett, s ebbe a vonalba illeszkedtek a bank vezetőinek a megnyilvánulásai is. Akkor viszont már csak az a kérdés, hogy ki provokált. Mert a politika, úgy tűnik, inkább ellenérdekelt volt a bank csődjében. És nem csak a kormánypárti. A Fidesz már pénteken kiállt a bank mellett, vasárnap Lezsák Sándor az MDF országos gyűlésén egyenesen pénzügyi terrortámadásról beszélt - az elmúlt két évben kormány és ellenzék között még sohasem volt olyan egyetértés, mint az elmúlt három napban. Aminek egyik oka bizonyára az, hogy a Postabank népbank, amelyik nem bukhat meg: akkor ugyanis a nép bukik. És ilyet meg épeszű politikus nem akarhat, ugyebár. Meg épeszű politikus olyat sem akarhat, hogy a társadalombiztosítás Postabank által kezelt pénze egy ilyen pimf kis hisztéria miatt bennsüljön. (A tb, na persze, már megint: az úgynevezett önkormányzat, amelyik egyharmad részben tulajdonosa a banknak, és amelyik nem komoly tőkeerejéről ismert, hanem arról, hogy évek óta rendre tízmilliárdos lyukakat hasít az állami költségvetésbe.)
Talán ennek is köszönhető, hogy a dominók állva maradtak: a Postabank csődje valószínűleg az egész ország krachját jelentette volna, amely csapást ráadásul önkezükkel mérték volna magukra a Mi Hazánk lakói. A Postabank-hétvége ebből a szempontból tanulságosabb ügy, mint bármi a rendszerváltás óta: kijelöli az ország helyét, kissé északra a Balkántól. A jelenség a betétesek szociálpszühológikuma szintjén némileg az ottani tömegjelenetekre emlékeztetett, a szerb Dafiment Bank, a román Gheorghe Popilean meg az emlegetett szkipetár pénzsokszorozók fiókjai előtt kialakult kavalkádra: avval a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ott tényleg minden okuk megvolt a pánikra a betéteseknek. Talán Liska Tibor mondta a nyolcvanas évek második felében a Közgázon rendezett vitáinak egyikén, hogy a pénz: bizalom. Bizalom, hogy kapok érte valamit, hogy nem papírrongy, hogy megkapom. Azok lelkében, akik szombaton meg vasárnap ott gyűrték magukat a Postabank fiókjai előtt, ez a hit vált semmivé. És akkor is ez a jelenség lényege, ha meglehet, a sorban állók jó része tisztában volt azzal, hogy pénze egyelőre nincs veszélyben; tán még azt is felmérte, hogy épp a pániknak, amelyet azzal, hogy részt vesz benne, maga is gerjeszt, legrosszabb és legvégső esetben az lehet a következménye, hogy megtakarítása értéktelen papírfecnikké válik, hiszen egy totális összeomlás után mindegy is már, hol tartaná a pénzét, Postabankban, OTP-ben vagy otthon a párnahuzatok alatt.
Az államszocializmust állami kapitalizmus követi nálunk, mert mit ér itt egy kapitalista állami hátszél nélkül; de az itt tengő populációnak csökken a bizalma az államban - pedig hogy megszokta azt -, ám nem nő a kapitalizmusban, mert mitől is nőhetne neki.
