Régi kedves "ismerősömnek" a Magyar Narancsban megjelent cikkére (1997. február 12.) csak a fontosabb felvetések tekintetében szeretnék itt válaszolni. Az, hogy valamikor jó tudós voltam, éppúgy maradjon vitás, mint az is, hogy most meg már nem. Bár kevéssé értem, hogy eddig megírt könyveim utólag hogy tudnak átértékelődni politikai állásfoglalásaim miatt, melyek természetesen politikai ítéleteimből származnak, és semmi közük tudományos munkáimhoz.
Miért az SZDSZ a magyar politikai élet páriája? - lepődik meg egy mondatomon Arató, aki lényegében az elmúlt nyolc évet is New Yorkban élte végig. Tudom, hogy járatja a Népszabadságot - ő mondta New Yorkban egy kávéházi beszélgetésünk során ´93 nyarán -, és gondolom, az Internetre azóta felkerült napilapjainkat is rendszeresen olvassa. A New Yorkban élést egyáltalán nem gúnyos éllel mondom - isten őrizzen, hogy itt valaki egy Bruck/Kovács-Szücs-féle sárdobálás megismétlésére gyanakodva letegye a cikket -, hanem egyszerűen csak annak érzékeltetésére, hogy az, ami az itthon élő rezzenetlen szabad demokratának éppúgy evidencia (még ha dühítő evi-dencia is), mint egy nemzeti értelmiségi táborba tartozónak, az a száz napilapot átrágó Arató Andrásnak meglepetés lehet. "A lakosság szemében... továbbra is népszerűek", "jó viszonyban vannak az MSZP egy részével", echte középerőnek számítanak a nép szemében - ezek után, kérdezi Arató, hogy lehet leírni azt a zöldséget, hogy az SZDSZ pária?
Nos, az a gyanúm, hogy ismerősöm az ezernyi és folyamatosan ható körülményből igazi elméleti emberként csak néhány politológiai evidenciát ragad ki. Ezek egy tisztán funkcionális alrendszerként működő politikai szférában fontos dolgokat mondhatnak a pártokról, ám nálunk ugyancsak félrevezetők. Ugyanis a magyar politikai élet - megoldatlan társadalmi, etnikai és kulturális ellentétei miatt - a legmélyebben kultúrharcként és társadalmi harcként átitatva szerveződik. Az, hogy a banki szféra, a médiavilág, a művészvilág (és még sorolhatnám a szellemítettebb területeket) sok százezer alkalmazottja, résztvevője naponta szembesül a társadalmi-kulturális törésvonalak kihatásaival életére és karrierlehetőségeire, hogy a magyar szellemi elit nem gondolhat végig egyetlen komoly ügyet anélkül, hogy bele ne ütközne a kultúrharc legmélyebb problémáiba, keménnyé és hideggé teszi a szabad demokraták irányába ezt a réteget. És mint elméleti szociológusnak, Arató Andrásnak tudnia kell, hogy a szellemileg tudatos elit kisugárzása az ugyanazt csak tompán érzékelni képes milliós tömegek felé megsokszorozza ennek politikai súlyát.
Hogy mennyire evidens az SZDSZ "páriastátusa" - hogy ismerősöm formalizált kifejezését használjam -, hadd hozzam példának Debreczeni József ´94. májusi cikkét a két választási forduló közepéről. "Az MSZP a kisebbik rossz", riadóztatott már cikkének címében Debreczeni, arra buzdítva a választót, nehogy a "Szadeszre szavazzon", még ha el is ment bal felé. Cikkének címe pontosan kifejezi a magyar nemzeti értelmiségiek beállítódásának különbségét a szociálliberális kormányzat két pártja felé. Az SZDSZ-től félni kell, különösen ´92-től "kemény magjára" letisztuló vezetése óta, mert a banki-pénzügyi szféra kulcspozíciói nagy része éppúgy a mögöttük álló csoport kezében van, mint a pörölyként lesújtásra használt médiák többsége is. (Lásd a Magyar Tudományos Akadémia történész-elnökének, Glatz Ferencnek e tényt evidenciaként kezelő megállapítását, amit persze csak azért hozok fel megerősítésként itt, mert a MaNcs olvasóközönsége előtt nyilván jobban szorulok alátámasztásra. mint szokásos megjelenési helyeimen.) E párt egész működése e háttérforrások intenzív felhasználásán nyugszik. Ez a párt tehát, ha a politikában a magyar társadalom nagy részét negatívan érintő álláspontot foglal el - és lényegében mást sem tesz -, és ezért éles harcba kell vele bocsátkozni, akkor hinterlandjával együtt nagyobbat tud ütni, mint azt politikai ereje alátámasztaná.
Az MSZP-t persze nem kell még azért szeretni, mert sokszor éppúgy pofozzák a szabad demokrata médiák, mint a nemzeti politikai tábor erőit. Ám ez a párt egyrészt eleve a folyamatos szétesés állapotában van, másrészt vannak olyan szárnyai, melyek bizonyos kérdésekben hasonló dolgokat vallanak, mint a nemzeti erők. A baj inkább az a szocialistákkal, hogy belső káoszukat Horn Gyula pártelnök úgy tudta stabilizálni, hogy kijátszotta egymással szemben pártja belső csoportjait, és így a szocialista kormányzat fokozatosan a kádári nómenklatúra egyszerű ügynökévé válhatott. El kell tehát távolítani a Horn-kormányt, ebben a nemzeti tábor összes politikai csoportja egyetért - ám olyan kemény és hideg érzelmek, mint az SZDSZ-szel szemben, itt nincsenek. Ráadásul eme általános beállítódás mellett minden párt - még az MSZP is, hogy emlékeztessek a máskülönben jámbor Jánossy György alelnök szavaira a "skorpió" SZDSZ-ről, amely érdekei ellenére is "harap", mert ilyen a természete - sok nehezen felejthető sebet kapott a napi politikai ütközések során a szabad demokratáktól. Mindez magas falként tornyosul az SZDSZ és a többi párt között.
Az itthon élő szellemi elit tagjainak többsége - Arató Andrástól eltérően - egyáltalán nem lepődik meg azon, ha az SZDSZ-t kitaszítottként minősítem. Még a szabad demokrata pártvezérek sem, hisz nyílt titok volt, hogy Wekler Ferenc "jobbra nyitását" - ami csak Kis János két évvel ezelőtti terveinek volt a felújítása - azért fojtották el oly sebesen, mert ők tudták, hogy a jobboldal zárt feléjük, oda nem lehet nyitni. Ugyanezt Tölgyessy is régen állítja már. Persze a szabad demokrata táborban lesz egy réteg, mely rögtön a legmélyebbre nyúl, és kizárólag etnikai ellentétekre vezeti vissza ezt a konok szembenállást, de ők mindig és mindent csak ezen keresztül tudtak megmagyarázni. Pedig talán már a szabad demokraták mögötti háttércsapat józanabbjai is elgondolkodhatnának azon, hogy csak lehet valami probléma a Tölgyessy-vonaltól megtisztított vezérkar politizálásában, ha ilyen "tömény utálat" tudott kialakulni körülöttük. Úgy tűnik azonban, hogy ebben csak az segíthet (Petőt most választották újjá), ha ´98-ban hatalmasat bukik a mai vezérkaruk által uralt SZDSZ - amire minden esélyük meg is van.
Lehet persze, hogy Arató azért is ugrik ilyen nagyot a szabad demokraták "páriastátusának" hangoztatására, mert ennek elfogadása eleve lehetetlenné teszi, hogy leváljanak a szocialistákról. Nem ismerhetem el "Sein"-nek, véli Arató, mert akkor meg sem kísérelhetem egy más "Sollen" kitűzését. Õszintén szólva ismerősömet jobban tiszteltem valamikor Habermas-, Parsons- és Luhmann-elemzései miatt, mint most a politikai írásait olvasva.
Ám akkor, amikor Arató az alkotmányozás és a politika törésvonalairól ír, tényleg fontos dolgokra mutat rá, olyanokra, amelyek az itthoni sajtóvitákban ilyen élesen nem fogalmazódtak még meg. "Itt tisztán látható, hogy mások a törésvonalak, mint a gazdaságpolitikai dimenzióban. Az SZDSZ, a Fidesz, az MSZP egyik része, illetve a mostani (1997. februári) MDF és KDNP kisebbik része az 1989-1990-es rendszerváltás alkotmányának és közjogi rendszerének védelmezői. Olyan új alkotmányt akarnak, ami a rendszerváltás alkotmányát emelné magasabb legitimációs szintre. Az FKgP mai vezetői, a KDNP és az MDF nagyobbik része, a MIÉP és az MSZP egyik része azonban mint SZDSZ-es és antallista paktumos erőszakot élte át az 1989-90-es alkotmányozást." Igaza van Aratónak: a Fidesz és a többi felsorolt pártirányzat minden szabaddemokrata-ellenes retorikája ellenére a szabad demokraták által irányított alkotmányozási folyamat segédcsapataként működött az elmúlt két évben. Amikor végigolvastam az Alkotmány-előkészítő Bizottság összesen kb. 100 órás ülésezésének szó szerinti jegyzőkönyvét, mint "pótkormány-párton" hökkentem meg a Fideszen. A Szabó Iván-féle akkori MDF-es vagy a Latorczai-féle KDNP-s csoport embereinek ugyanilyen szerepén nem lepődtem meg: ezek az emberek tulajdonképpen soha nem értették az alkotmánytan belső összefüggéseit, még ha jogászként utólag be is dolgozták magukat az alkotmányszöveg felületibb rétegébe. De a Fidesz vezérei - Orbán, Szájer, Áder és részben Kövér - akkor szocializálódtak jogásszá, amikor élőbbé vált az alkotmányjog tudása.
Persze szemben Arató András örvendezésével, én a lehető legmélyebben elítéltem a Fidesz-SZDSZ-összeborulást az alkotmányozásban, és a fiatal demokratákkal szembeni ellenérzéseim korábbi lanyhulása - melynek oka a nemzeti politikai kérdések következetesebb fideszes felvállalása volt - ezután fordult meg. Az alkotmánypolitika nem egy a kis részletek között - minden egyes pontja a jövendő magyar társadalom alapkérdéseit cövekeli ki. Ha a Fidesz ezen a szinten a legtöbb alapkérdésben egyetért az SZDSZ-szel - és én így ítéltem meg a százórás anyag áttanulmányozása után -, akkor csak "személyi villongás" és jórészt szemfényvesztés máskülönben sokszor valóban éles SZDSZ-kritikájuk. Számomra ez tette nyilvánvalóvá, hogy nem történt áttörés abban a ´91-től tartó folyamatban, amely során az SZDSZ-től próbálnak elszakadni. Amiben persze voltak látványos előrelépések - a 93-as tavaszi deklarációjuk a nemzeti vonal tisztább felvállalásáról, a Fodor-vonal kiszorítása -, de a napi politikai ügyek mögötti alapkérdések jó részét egyszerűen nem gondolták újra, és ezekben "latens szabad demokraták" maradtak.
Arató András okosabb, mint a Fidesz vezérei, és tudja, hogy ha most egy új alkotmányba tudják merevíteni a ´90-től kialakult erőviszonyokat, melyben az igazi győztesek az SZDSZ és az MSZP régi apparátcsik része mögötti társadalmi csoportok, akkor már nem lehet olyan "nagy baj" egy későbbi esetleges nemzeti kormány sem. Ezt kellene megértenie nemcsak a Fidesz vezérkarának, de az MSZP népnemzeti szárnyának is, akiket Arató ugyan nagyon helyesen a törésvonal nemzeti részéhez sorolt, de egy-két képviselőjük, mint akiket delejeztek, úgy űzi-hajtja előre a szabad demokraták alkotmányozását.
Harmadszorra pedig kedves ismerősöm írása kapcsán a Fidesz-MSZP újonnan meglebegtetett (hogy ne mondjam: a "narancs-vörös") összekapcsolódására kell kitérnem, amely szövetség ´98 után, "bizonyos választási eredmények esetén" jöhetne létre. Arató harmadikként reagál erre, s belülről mélyen SZDSZ-es lelkület szól belőle. (Az elsőt a sorban hadd vindikáljam magamnak - kaptam érte eleget a Fidesz néhány alvezérétől -; én a következetes nemzeti politikai tábor oldaláról elemeztem ezt a lehetőséget.) A Fidesz mindeddig - fordulatai ellenére - zárt volt az MSZP-vel szemben; ezen belül az MSZP népnemzeti szárnyával szembeni idegenkedése jól dokumentálható viselkedésükben. (A ´95. nyári államfőválasztás előtt egy baloldali népi vonalhoz tartozó szocialista képviselő ellenjelöltként állítása ezen bukott meg, pedig jó előkészítés mellett lett volna esélye legyőzni a mai SZDSZ-es államfőt.) Ilyen előzmények után Kövér László alelnök jelzése az MSZP felé a közeledés lehetőségéről a Magyar Hírlap december 21-i számában akár politikai földrengésnek is felfogható volt.
Az én táborom szempontjából ez a dolog úgy jelenik meg, hogy a Fidesz a retorikában átváltott a nemzeti vonalra - ennek csúcsa Orbán Viktor tavalyi kijelentése volt a "magyarságot tudatosan sorvasztó szociálliberálisokról" -, s miután ezzel maga köré gyűjtötte a nemzeti szavazók tekintélyes részét, most szépen búcsút int, és elhúz a "zsákmánnyal" a szocialisták felé. Számomra nyilvánvaló, hogy ha ez a fordulat tényleg bekövetkezik a következő hetekben-hónapokban, akkor a nyilvánosság előtt is "bele kell döngölni a Fideszt a szocialista egységtáborba", hogy egy régebbi fideszes hetykeséget vegyek kölcsön. A nemzeti tábor szavazóinak meg kell tudni, hogy a Fidesz meditál a szocialisták kormányon tartásán - és így vissza lehet szerezni tőlük a szavazatokból azt, amit jogtalanul elvettek.
Arató András szépen kimutatja, hogy a Kövér-interjúra kitörő kritika ellen védekező Fidesz-vezérek megszólalásaiban nem volt értékelhető momentum. Kövér kedvesen "politikai ámokfutásnak" nevezte azt, hogy kifogásoltam a Fidesz esetleges nyitását a szocialisták felé. Pedig csak elolvastam az interjúját, és ugyanazt értettem alatta, mint Arató András. És amit a 96-os évzáró elnökségi ülés után a sajtótájékoztatón ők maguk is megismételtek.
Persze Arató nem azért riadt meg, amiért én. Számára a Fidesz-szocialista kormány lehetősége azért rémálom, mert ehhez már nem kellene az SZDSZ, és akkor már semmire nem lenne jó ez a párt. Ellenzékben, tőle irtózó pártok között tényleg felmerül a létjogosultsága a mögöttes társadalmi csoportjaik számára is, hisz a médiákban és a banki szférában levő csapataik nélküle is jól megvannak. A Fidesz húzása a politikai megsemmisülés előérzetét vethette fel a szabad demokrata vezérkarban, amit Arató András cikkének befejező fejtegetései bizonyítanak. Még akkor is, ha - bár formailag engem nyugtat - önmagát biztatja: "Nem kell félnie (már mint nekem - P. B.) szerintem. Az egész Kövér-stratégia valahogy mégsem működhet. Az MSZP talán észreveszi, hogy ha megengedi a kacérkodást a Fidesszel, lehet, hogy szavazatokat veszíthet a javára. Az SZDSZ kiszámíthatóbb partner, nincs más szövetségese, és azért ez számít egy választáson, amelyen van második forduló."
Majd meglátjuk. Mindenesetre jó, hogy ismerősöm, Arató András is felvetette a "Fidesz-szocialista-tengely" kialakulásának veszélyeit. Most már teljes a paletta. És kíváncsian várom a Fidesz válaszát Arató "politikai ámokfutására".
