"A piacgazdaság a vállalkozói szabadság előtt megnyitotta a masszázsszalonok, a pornóvállalkozások, a nőexport-import üzletek megnyitásának lehetőségét. Az (elsősorban) női test a hazai kapitalizmus egyik fontos árucikke. Szégyen, de igaz: ez itt a térség Bangkokja" - ünnepelte a nőnapot a Népszabadság harmadik oldalas publicistája, erősen sajnálva, hogy a rendszerváltással "sok olyan szociális intézmény szűnt meg, amely a magyar reálszocializmus vívmánya volt". Elvégre mindenki tudja, hogy a reálszocializmus abszolút nem ismerte a prostitúciót, legfeljebb megtűrt reálkurvák flangáltak az azóta kiiktatott "tiltott kéjelgés" és "közveszélyes munkakerülés" határmezsgyéjén, teljesítve mindazokat a szexuális reáligényeket, amelyek rendszersemlegesek, amióta világ a világ. Szégyen, de igaz.
Tény persze, hogy az elmúlt években többen lettek a kurvák - ez, a gazdasági kényszeren túl, együtt jár a szabadsággal: pártból is több van, az újságok is sokfélék, ráadásul egyszerre mindennek ára van. A józsefvárosiak érintettségük okán valószínűleg joggal akadnak ki a kerületüket elárasztó prostitúción, az azonban kicsit különös, amikor "térségünk Bangkokja" címén morális felhang kíséri végig a médiát és a politikát, ha arról van szó, hogy nők és fiatal lányok milyen könnyen lízingelhetők Mária országában. Csak a Rákóczi téri vagy Horváth Mihály téri lány a kurva - de nem kurva a Pozsonyi úti privatizációs miniszter, az angyalföldi szövőnő, a belvárosi menedzsereknek kávét főző elit titkárnő meg mindenki, aki lelkét, testét, szellemét és mosolyát eladja a reálfolyamatok piacán, hogy valahogy megéljen. Ennyit a morálról.
Mindezt azért akartuk előrebocsátani, mert a kormány úgy döntött, nem hagyja Bangkokba süllyedni kis hazánkat, és törvény útján szabályozza azt, amit prostitúciónak tart. Ez idáig rendben is volna, ha a törvény arról szólna, amiről kéne: a prostitúciós szakmában dolgozó idős és fiatal, hetero- és homoszexuális nők és férfiak emberi jogairól, gazdasági szabadságáról, a kiskorúak védelméről. Ehelyett az, ami itt Belügyminiszter fejléccel, tavaly októberi dátummal ellátva előttünk fekszik Előterjesztés a prostitúció szabályozásának koncepciójáról címmel, a sok lehetséges variáció közül talán a legálszentebb és leghazugabb.
Arról dicséretes módon elvi szinten lemond a belügy, hogy a prostitúciót (értsd: a prostituáltat) tovább kriminalizálja. Maga a törvényszövegezést irányító dr. Borai Ákos, a BM rendészeti főosztályvezetője is úgy nyilatkozott a Cash Flow magazinnak, hogy "a jelenlegi tiltásos rendszer tökéletes zsákutcának bizonyult. (...) Ezt a helyzetet csak a legalizálás szüntetheti meg." Igen ám, de ez az elvi álláspont az előterjesztésben orwelli nyelvhasználat révén átalakul: a "legalizálás" itt már csupán "lokalizálást", megtűrt státusú kurvanegyedet, térben és időben való szigorú korlátozást jelent. Konkrétan: a BM kezdeményezi, hogy az önkormányzatok "az utcai prostituáltak szexuális szolgáltatásainak felajánlására türelmi zónát jelölhessenek ki", ha van rá igény. A BM terve szerint az, aki a "türelmi zónán" kívüli területen, akár csak egy utcasarokkal odébb adja el magát, büntethető lenne, vagy ha az önkormányzat által hivatalosan engedélyezett közösülési időn kívül, akkor is. Ha ez "legalizálás", akkor a kultúrában is bármikor bevezethető az aczéli három T.
Igen mókás részlete a BM-tervnek a - nyilván fárasztó terepmunka nyomán született - "aktív" (szóbeli) és "passzív" felajánlkozás kifejtése. Ez utóbbiról a jelentés készítői elismerik, hogy "bizonyítása kétségkívül nehézségekbe ütközik", hiszen a hatóságoknak "a passzív felajánlkozás esetében azt kell kétségtelenné tenniük, miszerint a kihívó, többnyire erotikus öltözékű prostituáltak puszta ottléte, verbalitást nélkülöző megnyilatkozásai a szexuális kapcsolatteremtésre irányulnak". Így aztán, ha egy buzgómócsing járőr hallgatag, szexi nőre bukkan az utcán, simán lebüdöskurvázhatja és elviheti az őrsre. Hisz mindenki tudja, miről ismerszik fel a prosti: "a potenciális kliensek számára félreérthetetlen, több száz éves szokásrendet követő külsőségekről".
Egy tevékenység vagy legális, vagy nem. Ha a BM lemond a prostitúció morális megítéléséről és az értelmetlen prohibíciós elvről, akkor illogikus és emberi jogokat sért, hogy gettóba zár valamit, amit nem szeret, de megtűr. Nem is olyan nagyon régen ugye volt már embercsoport, amelyet hatóságilag nem szerettek, de törvényileg megtűrtek, gettóba zártak, hogy életét korlátok közé szorítsák és ellenőrizhessék. A végét tudjuk. A BM persze távolról sem készül a prostikérdés "végső megoldására", de hogy az előterjesztés szemlélete távol áll egy liberális belügytől elvárható erkölcsi és emberi jogi érzékenységtől, az is biztos.
Szabadságunk sok egyéb mellett onnan eredeztethető, hogy mi magunk birtokoljuk a testünket, magunk dönthetünk arról, áruba bocsátjuk-e, és ha igen, milyen áron. Ugyanígy két embernek alapvető emberi joga a köztük történő szexuális üzletről szabadon megegyezni; és ha ezt egyszer elismerjük, nem mondhatjuk azt, hogy a VIII. kerületben szabad szexuálisan vállalkozni, de a Rózsadombon nem. Természetesen nem idealizáljuk a prostitúciót, hiszen közismert, hogy nem beszélhetünk egyéni önrendelkezésről és önkéntes cseréről, ha egyszer rátelepszik a kurvákra mindaz, amitől ez az egész valóban probléma: a nőket kitartó, kizsákmányoló, számukra kétséges "védelmet" ígérő futtatók és stricik hada és velük az úgynevezett holdudvar-bűnözés (erőszakos cselekmények, kábítószer- és emberkereskedelem stb.), ami egy más minőséget, a kényszerítés és erőszak minőségét viszi az egészbe.
A BM előterjesztésével alapvetően éppen ez a baj: az üggyel kapcsolatos teljes impotenciája miatt a könnyebb ellenállás irányába mozdul. Nem a bűnözőre csap le, nem a prostituált emberi jogainak, gazdasági szabadságának és érdekvédelmének alapján áll, hanem valami megfoghatatlan "közerkölcsre" hivatkozva, lakossági közkívánatra el akarja tüntetni a zavaró elemeket a rendes emberek szeme elől. Zavaró, mert látható - és nem a bűnöző stricik láthatók a sarkon, mert ők rég elhúztak elsötétített világnézetű ezüst BMW-jükön. Nem, a lányok láthatók és lesznek büntethetők. Az ingatlanáraikért aggódó józsefvárosiak pedig valószínűleg fellélegezhetnek, mivel úgy hallottuk: valahol Budapesten kívülre, egy elhagyott gyártelepre költöztetné a főváros a kurvanegyedét, a közerkölcs és magánbűn legnagyobb dicsőségére.
Maga a koncepció is elismeri, hogy a legfőbb cél a kriminalitás leválasztása a prostitúcióról, a stricik és a kurvák közötti érdekszövetség megbontása. Ez azonban csak a vállalkozás lehetőségének felkínálásával, tehát tényleges legalizálással, sőt intézményesítéssel érhető el - már ha egyáltalán elérhető valami ebben a játékban, ahol az ember csak szép lehet, okos nem. De a jó öreg bordélyházak engedélyezése talán módot adna arra, hogy a nők stricijeik "védelme" nélkül is biztonságban legyenek. A sajtóban jellemző módon nevetségesnek bemutatott prosti-vállalkozás valódi döntéshelyzetbe hozhatna sok érintett nőt, megalázó és nyomorúságos státusuk alóli valódi felszabadulást jelenthetne.
A gyakorlatban persze kérdéses, hogyan tudnának adózni meg egyáltalán önállóan vállalkozni a többnyire szegény és képzetlen rétegekből kikerülő prostituáltak, a külvárosi cigánylányok; de ez nem lehet érv a nagyobb szabadságuk és biztonságuk ellen. Ezt a jogot a civil és karitatív szféra, a nőmozgalom aktivitása egészíthetné ki, hogy szociális és jogi tanácsadással, AIDS-vizsgálatokkal vagy érdekvédelmi szervezet létrehozásában segítse a lányokat. A legtöbb prostituált nyilván tudná értékelni azt a lehetőséget, hogy függetlenedhet a stricijétől; hogy bármikor abbahagyhatja ezt a munkát; hogy védelmet élvez az erőszakkal és perverzióval szemben; hogy rendszeres egészségügyi kontrollra mehet; hogy nem kell illegálisan ténykednie, hogy foglalkozása elismert jövedelemszerzési forma.
Akkor hát miért hezitálnak a törvényhozók, az "EU-csatlakozás időszakán" kívül mi áll az útjában annak, hogy a parlament kimondja a szigorú feltételekhez kötött, egészségügyileg ellenőrzött és adózó bordélyházak felállításának lehetőségét? A sokat emlegetett 1950. évi New York-i Egyezmény az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomásáról, amelyet a Magyar Népköztársaság 1955-ben ratifikált, kerek perec elutasítja a prostitúció létezését, így bordélyházak létrehozását és a prostituáltak különleges nyilvántartását is. Az elvi alapja ennek az egyezménynek az a felfogás, hogy a prostitúció eleve deviáns, a prostituált eleve kihasznált áldozat; így a női jogok védelmére hivatkozó, "felkaroló", "reszocializáló" érvelés sajátos módon kiüti a prostituáltak szabad döntési jogát. (Sajnálatos módon a Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága is azt az álláspontot képviseli, hogy minden prostituált áldozat. Az erre való hivatkozás azonban nem szorítja vissza a prostitúciót, a kurváknak meg pláne nem használ vele.)
A helyzet azért is paradox, mert a BM előterjesztése már jelenlegi formájában is megsérti a New York-i egyezményt és annak szellemiségét. Hiszen - mint az eddigiekből kiderült - nem a teljes tiltás pártján áll, hanem itt-ott engedélyezi, sőt a nem utcai prostitúció esetében (lásd még "burkolt formák") gyakorlatilag teljes mértékben elfogadja a prostitúciót legális tevékenységnek. Mi ez, ha nem a prohibicionizmus felmondása? És miért ragaszkodik mindenki minden nyilatkozatában annak a bizonyos 6. cikkelynek a betartásához, amely csak a prostituáltak "különleges", stigmatizáló nyilvántartását tiltja, nem az olyat, amely megfelel az általános adatvédelmi szempontoknak? Csak nem az a baj, hogy az egyezmény felmondásával hivatalosan is elismernénk a prostitúció létét? És ha nem ismerjük el, akkor nincs is?
A kormánynak és a törvényhozásnak célszerűbb lenne belátnia, hogy a prostituáltak valódi védelmét, a kapcsolódó bűnözés csökkentését csak az egyezmény felmondásával valósíthatják meg. Emellett, és ez talán még fontosabb, azt kellene kitalálniuk, milyen Btk.-módosításokkal könnyíthetik meg a prostituáltak helyzetét, jogi mozgásterét, az "emberkereskedelem" tényállásának létrehozása mellett a tanúvédelem és vádalku eszközeivel hogyan óvhatnák meg őket az erőszaktól.
Nem egy kívánatosabb, jobb, szebb, mocsok és deviancia nélküli világ megteremtése van most napirenden, hanem országszerte több tízezer nő (és férfi) elemi emberi jogainak és méltóságának garantálása. A nép szexuális kultúrájába való beavatkozás meg amúgy sem állami feladat. Első lépésként megelégednénk azzal, ha hivatalosan deklarálnák az álszentség teljes trónfosztását.
