Publicisztika

Nem is az a kérdés, van-e katakomba Horn Gyula szupertitkos-nagyondrága-ultraluxus villája alatt, mert biztos, hogy van. Az, aki fél életét a Köztársaság tér alatti labirintus penészes folyosóin bolyongva töltötte el - hallgatva az osztályidegen elemek és szűz cserkészlányok vérfagylaló sikoltásait -, az direkt rosszul van, ha tiszta hegyi levegőt kell szívnia. A Remete utcai ház legféltettebb titka a Dézsy-féle körcikkely kicsinyített mása: Horn itt szerszámoskamrát és fotólabort rendeztetett be, esténként saját kezűleg nagyítja le a kínzásokról készült képeket. Van egy rendkívül vastag csatornavezeték is, ledarált áldozatait azon keresztül juttatja a Dunába. Az is köztudott - elég csak a Remete utcai lakók körében érdeklődni, tényfeltáró jelleggel -, hogy az undok miniszterelnök a szürke zakójában és a sárga gumicsizmájában érkezett az építkezésre, sőt, provokatívan pufajkában keverte a maltert. "Lopjatok tik is, buta állatok", kiabált át ilyenkor az őt lopva és rettegve figyelő szomszédoknak. Többször szemmel láthatóan részegen érkezett meg épülő bunkeréhez - állítják jól értesült újságírók -, ilyenkor zsebeiből kitüremkedtek a frissen lopott ötezresek; hattagú cigányzenekar kísérte, amíg a frissen felhúzott falak között dülöngélt, és két kézzel szórta a pénzt a román feketemunkások között, "nesze, szőröstalpú, az anyád ne sirasson". A Remete utcában ismét mindennapos a csengőfrász: amióta a lakók látták, hogy lefüggönyözött ablakú fekete Volga viszi el a díjbeszedő vállalat dolgozóját, azóta sötétedés után nem engedik az utcára a gyerekeket, a férfiak pedig komoran fújják a Fecske füstjét és a fürdőszobában a Szabad Európára hangolják a világvevőt. A lakók mindent láttak. Azt, hogy Horn utasítására Kandikó Imre lába nyomát és az alsó fogsoráról készült gipszmintát brutálisan az alapokba falazzák, látták, amint Horn saját kezűleg vette ki egy illegális munkavállaló 12 aranyfogát. Horn kezére állt a fogó: tíz fog könnyen kijött, de két aranykorona megmakacsolta magát, ezért Horn egy féltéglát vett fel ("ezt is loptam", mondta mindenkinek hangosan), és azzal verte a szerencsétlent. Az is köztudott, hogy Horn áfát csalt, összetépette a számlákat, mert "úgyse derül ki semmi, ha meg mégis, akkor becsókolhatnak a Blaha Lujza téren".

Rég röppent fel olyan kackiás zárónyilatkozat arab csúcsértekezletről, mint a mostaniról: mintha el se telt volna az a néhány év ´93. szeptembere óta. Pedig Asszad, Mubarak, Kadhafi vagy Arafat arra, hogy az izraeli választáson a két jelöltből bárki bejöhet, felkészülhettek volna. Márpedig Netanjahu megmondta, hogy a hadsereg nem vonul ki Hebronból; és tényleg, még csak nem is csomagolnak. És megmondta azt is, hogy a Golán és Kelet-Jeruzsálem visszaadásáról szó se lehet. Hogy telerakja a kormányát a legszélsőségesebb arabfalókkal, és tényleg, benn van Saron, és ha Ejtan meg Arensz egyelőre kimaradt is, a szellemük azért nem lebeg nagyon messzire a kabinetirodától, és attól, hogy Saron mindössze egy gazdaságirányítási tárcát kapott, még nyugodtan kitörhet egy háború.

Azt mondják, javul a helyzet: állítólag már látni, ha az ember összeszedi magát, a béka fenekét, az IMF mosolyog, Horn mégse állítja vissza a halálbüntetést, sőt, a népszavazást sem, csend van, és nyugalom, csak kultúra nincs. Igaz, végül mégiscsak meglesz a Nemzeti, méghozzá az Erzsébet téren, patinás, szép helyen, legalább lesz mire kirúgni a város közepéből az Ikarus-buszokat.

Az ember tényleg nem is gondolná, hogy milyen rémesen szar ebben az országban neki magának meg a többieknek is. Jön-megy, ügyintéz, nyaralni küldi a gyereket, kicserélteti a gumikat az autón, meccsnézés közben egy kiló negyven deka cseresznyét zabál fel, és aztán rosszul lesz, szóval, csak úgy elvan, és észre sem veszi, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy mellékszereplője egy kudarcsorozatnak, ami Mohács óta tart!

Úgy kezdődött, hogy választás volt két éve. A magyar választók az első rendszerváltó kormány pártjait, a hajdani népi értelmiség és még hajdanibb úri középosztály amatőr politikusait, kikből a hatalom dilettánsai és sok jel szerint a szélsőjobboldal szálláscsinálói lettek, leküldték a Közértbe parizerért, még utánuk szóltak: vége ne legyen benne. A választók felnőtt emberek, tudták, mit tesznek, jól tették, amit tettek. Ha a mostani kormányzatról gondolkodunk, erről ne feledkezzünk meg egy pillanatra se.

Az egyik férfi, aki a hét végén minden valószínűség szerint az orosz elnökválasztás második, előreláthatóan július hetedikén megtartandó fordulójába be fog kerülni, korrekt náci. Õ ugyan kommunistának hívja magát, nevezzük ezt talán hagyományőrzésnek, de a szó történelmi értelmében vett kommunistákhoz, vagyis a bolsevikekhez nem sok köze van. Zjuganov elnökjelölt a demokrácia intézményeit kihasználva tör hatalomra, mint a weimari köztársaság idején az NSDAP, és nem puccsra készül, mint Lenin; retorikája nem forradalmi, a múltat nem eltörölni akarja, hanem, úgymond, visszatérni hozzá, nem a proletár internacionalizmusról pofázik, hanem nyíltan imperialista, és az államot sem megszüntetni kívánja, mint a leninizmus, vagy mi, hanem az orosz "spirituális hagyományoknak" megfelelően berendezni. Írt két könyvecskét,

A győri Exploited-koncert kapcsán a magyar média megint sikertelen árnyékátlépési kísérlettel kezdte az uborkaszezont. A baj ott lehet, hogy míg a Rolling Stones ősrajongói, de még a koca queenesek is úgy-ahogy beépültek a sajtószakmába, eleddig igen kevés médiacézár került ki a tarajos szubkultúrából. Ezért aztán a hippiknek és ősrockereknek egyre inkább kijáró méltányos bánásmódból az Exploitednek nem sok jutott.

A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, egyetemi tanár.

Hétfő délután négy óra magasságában jó néhányan mindent elkövettek annak érdekében, hogy Magyarország parlamentjéből ismételten hülyét csináljanak (amire persze legyinteni lehetne akkor, ha ez egyszersmind nem magának a parlamentarizmusnak a lejáratását is jelentené). Magyarország parlamentje hétfő délután megkezdte az általános vitát 1956 miniszterelnöke, Nagy Imre emlékének törvénybe iktatásáról. A vita természetesen nem Nagy Imréről szól.

Hiába vártuk a megváltást. Alig két évvel a médiaháború befejezése után, alig pár hónappal a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény elfogadása után már hányunk a média szótól, unjuk a lankadatlan médiacirkuszt, nem tudjuk, mi a mostani nyomulások tétje, kié a Nap TV, kié az MTV, és nem is érdekel minket, csak Dzsoki ne legyen öngyilkos, csak Fridi hívja be O. J. Simpsont, csak legyen meccs. Csak legyen tévénk. Csak kapcsolgathassunk Szekeres Imréről Somára, és vissza, csak legyen értelmes vita a Kossuth rádión, csak legyen háttérpop a Danubiuson és a Juventuson; hogy mi miért van, és kinek a pénzéből, az le van szarva. Mintha - legalábbis részben - nem a mi agyunk, ízlésünk, gondolkodás- és érzésvilágunk jövőbeli állapotáról szólna a mostani médiaizmozás. Közönyünkkel megvalósítjuk Kádár álmát: elégedett chipsmajszoló fogyasztói viselkedés plusz kollektív politikai kuss. A médiaháború befejeződött. Ami most van, az már a kölcsönös elrettentéssel fenntartott béke.

Laptársunk, a Beszélő közölte Kádár János utolsó nyilvános beszédét (amely eddig csak nehezen hozzáférhető pártkiadványokban volt olvasható) Kornis Mihály magyar író széljegyzeteivel, kiegészítéseivel. Kornis Mihály dolgozik azon, hogy az őszre előadható állapotba hozza a szöveget, és darabot, magyar drámát csináljon belőle.

Ötvenedik születésnapját ünnepli az Úttörőszövetség. Méltó módon adózni a jeles évforduló előtt egész rendezvénysorozat hivatott, melynek fénypontja Csillebércen gyúl neves fővárosi művészek fellépésével.

A szerzô statisztikus a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen.