Ellenben szól a törvényjavaslat beterjesztését szorgalmazó Magyar Szocialista Pártról - e párt elődje akasztatta föl Nagy Imrét 1958. június 16-án. Arról szól, ahogyan a mai jogutódok a Nagy Imre-i életpálya fordulataiban vélik meglelni a maguk váltásainak mindent megmagyarázó szimbólumát - s éppen ezáltal szólni fog a volt párt- és KISZ-titkárok, apparatcsikok el nem évülő hiteltelenségéről. Mindezt tökéletesen mutatta az MSZP vezérszónokának, Szekeres Imrének a hétfői beszéde s annak fogadtatása. Szekeres lendületesen, pátosszal adott elő, a kellő helyeken megremegett a hangja (elismeréssel kell megjegyeznünk: a kelleténél nem többször), s felszólalásában - természetesen - kénytelen volt megemlíteni Saulust és Paulust, továbbá azt, hogy "manapság nagy a tülekedés a damaszkuszi úton". Ez már sok volt. Szekeres szónoklatát bekiabálások, felháborodott vagy viccelődő megjegyzések kísérték ellenzéki oldalon. A szabad demokraták hallgattak.
Semmi sem jelzi hívebben az SZDSZ ellentmondásos helyzetét. Egyfelől nem fújolhattak nyíltan Szekeres beszédekor - elvégre mégiscsak a koalíciós partner fejtette ki álláspontját -, másfelől nyilvánvaló volt: nem nyelhetik le szó nélkül a szocialisták abszurd kísérletét önmaguk legitimálására. Halda Aliz, az SZDSZ vezérszónoka hétfőn mindenesetre világossá tette: a szabad demokraták tisztában vannak azzal, hol a határ (Halda képviselőnő beszéde alatt az ellenzék nemegyszer tapsviharban tört ki, míg a szocialista padsorokban csend honolt). A törvényjavaslat vitája tehát az SZDSZ-ről is szól. Arról, hogy meddig, s főként hogy milyen ügyekben vállalhatnak szolidaritást koalíciós partnerükkel. Halda Aliz valami olyasmit mondott, hogy a szocialistákkal azért és csak azért szövetkeztek, hogy az "ország szekerét kihúzzák a kátyúból" - egyébként pedig semmi közük hozzájuk.
S persze szól ez az egész az ellenzékről is. Arról, hogy amit manapság jobboldalinak, nemzetinek, konzervatívnak neveznek, az - néhány MDF-est és fideszest leszámítva - lényegében nem más, mint végiggondolatlan, megemésztetlen eszmerendszerek zavaros visszaöblögetése, ráadásul mindez egyfajta anakronisztikusan giccses retorikai stílben előadva. Ezt kétségkívül a kisgazdák tudják a leglátványosabban prezentálni. Sándorffy Ottó kisgazda vezérszónok - szerencsétlen nemzeti múltunk evidens megidézése után - egyszer csak elkezdte felolvasni a 301-es parcellában nyugvók névsorát. A kisgazda képviselők plusz Kövér László (Fidesz - MPP) felpattantak. Kisvártatva követték őket a maradék ellenzéki képviselők, majd felálltak a szabad demokraták és a szocialisták is, s legvégül Gál Zoltán házelnök. Számos arcon zavart tanácstalanság, ám ezt hamar felváltotta a hivatalos komorság (a TV Híradó, ugyebár), s így hallgatták Sándorffy Ottó meg-megdöccenő névsorolvasását (félreértések elkerülése végett: Sándorffy, a kisgazda képviselők közel nyolcvan százalékához hasonlóan képtelen folyamatosan olvasni; ez nem cikizés, ez tapasztalat); álltak hülyén és némán. S felállt a karzat is, vigyázzba vágták magukat az újságíró-társadalom jelen lévő tagjai is, s mindannyian feszülten igyekeztek figyelni a nevekkel igen nehezen megbirkózó Sándorffy Ottóra - a felolvasás üteme csak a Horváth, Kovács, Nagy, Szabó vezetékneveknél gyorsult föl -, s még az sem igen tűnt fel, amikor a szónok egy köhintés után a névsor Kovács-Kósa részét másodszor is végigmondta. Így esett meg hát az, hogy egy, a betűkkel szemmel láthatóan nehezen boldoguló idős férfi közel tíz percig erkölcsi terror alatt tartotta a magyar Országgyűlést, amely persze ezt meg is érdemelte, mert bevette - vagy ha nem, senkiben sem volt elég erő, hogy ennek hangot is adjon -, hogy Sándorffy Ottó cirkuszba illő attrakciója valódi morális tett volt.
