Nagy Imre-emléktörvény

  • 1996. június 6.

Publicisztika

Hétfő délután négy óra magasságában jó néhányan mindent elkövettek annak érdekében, hogy Magyarország parlamentjéből ismételten hülyét csináljanak (amire persze legyinteni lehetne akkor, ha ez egyszersmind nem magának a parlamentarizmusnak a lejáratását is jelentené). Magyarország parlamentje hétfő délután megkezdte az általános vitát 1956 miniszterelnöke, Nagy Imre emlékének törvénybe iktatásáról. A vita természetesen nem Nagy Imréről szól.
Hétfő délután négy óra magasságában jó néhányan mindent elkövettek annak érdekében, hogy Magyarország parlamentjéből ismételten hülyét csináljanak (amire persze legyinteni lehetne akkor, ha ez egyszersmind nem magának a parlamentarizmusnak a lejáratását is jelentené). Magyarország parlamentje hétfő délután megkezdte az általános vitát 1956 miniszterelnöke, Nagy Imre emlékének törvénybe iktatásáról. A vita természetesen nem Nagy Imréről szól.

Ellenben szól a törvényjavaslat beterjesztését szorgalmazó Magyar Szocialista Pártról - e párt elődje akasztatta föl Nagy Imrét 1958. június 16-án. Arról szól, ahogyan a mai jogutódok a Nagy Imre-i életpálya fordulataiban vélik meglelni a maguk váltásainak mindent megmagyarázó szimbólumát - s éppen ezáltal szólni fog a volt párt- és KISZ-titkárok, apparatcsikok el nem évülő hiteltelenségéről. Mindezt tökéletesen mutatta az MSZP vezérszónokának, Szekeres Imrének a hétfői beszéde s annak fogadtatása. Szekeres lendületesen, pátosszal adott elő, a kellő helyeken megremegett a hangja (elismeréssel kell megjegyeznünk: a kelleténél nem többször), s felszólalásában - természetesen - kénytelen volt megemlíteni Saulust és Paulust, továbbá azt, hogy "manapság nagy a tülekedés a damaszkuszi úton". Ez már sok volt. Szekeres szónoklatát bekiabálások, felháborodott vagy viccelődő megjegyzések kísérték ellenzéki oldalon. A szabad demokraták hallgattak.

Semmi sem jelzi hívebben az SZDSZ ellentmondásos helyzetét. Egyfelől nem fújolhattak nyíltan Szekeres beszédekor - elvégre mégiscsak a koalíciós partner fejtette ki álláspontját -, másfelől nyilvánvaló volt: nem nyelhetik le szó nélkül a szocialisták abszurd kísérletét önmaguk legitimálására. Halda Aliz, az SZDSZ vezérszónoka hétfőn mindenesetre világossá tette: a szabad demokraták tisztában vannak azzal, hol a határ (Halda képviselőnő beszéde alatt az ellenzék nemegyszer tapsviharban tört ki, míg a szocialista padsorokban csend honolt). A törvényjavaslat vitája tehát az SZDSZ-ről is szól. Arról, hogy meddig, s főként hogy milyen ügyekben vállalhatnak szolidaritást koalíciós partnerükkel. Halda Aliz valami olyasmit mondott, hogy a szocialistákkal azért és csak azért szövetkeztek, hogy az "ország szekerét kihúzzák a kátyúból" - egyébként pedig semmi közük hozzájuk.

S persze szól ez az egész az ellenzékről is. Arról, hogy amit manapság jobboldalinak, nemzetinek, konzervatívnak neveznek, az - néhány MDF-est és fideszest leszámítva - lényegében nem más, mint végiggondolatlan, megemésztetlen eszmerendszerek zavaros visszaöblögetése, ráadásul mindez egyfajta anakronisztikusan giccses retorikai stílben előadva. Ezt kétségkívül a kisgazdák tudják a leglátványosabban prezentálni. Sándorffy Ottó kisgazda vezérszónok - szerencsétlen nemzeti múltunk evidens megidézése után - egyszer csak elkezdte felolvasni a 301-es parcellában nyugvók névsorát. A kisgazda képviselők plusz Kövér László (Fidesz - MPP) felpattantak. Kisvártatva követték őket a maradék ellenzéki képviselők, majd felálltak a szabad demokraták és a szocialisták is, s legvégül Gál Zoltán házelnök. Számos arcon zavart tanácstalanság, ám ezt hamar felváltotta a hivatalos komorság (a TV Híradó, ugyebár), s így hallgatták Sándorffy Ottó meg-megdöccenő névsorolvasását (félreértések elkerülése végett: Sándorffy, a kisgazda képviselők közel nyolcvan százalékához hasonlóan képtelen folyamatosan olvasni; ez nem cikizés, ez tapasztalat); álltak hülyén és némán. S felállt a karzat is, vigyázzba vágták magukat az újságíró-társadalom jelen lévő tagjai is, s mindannyian feszülten igyekeztek figyelni a nevekkel igen nehezen megbirkózó Sándorffy Ottóra - a felolvasás üteme csak a Horváth, Kovács, Nagy, Szabó vezetékneveknél gyorsult föl -, s még az sem igen tűnt fel, amikor a szónok egy köhintés után a névsor Kovács-Kósa részét másodszor is végigmondta. Így esett meg hát az, hogy egy, a betűkkel szemmel láthatóan nehezen boldoguló idős férfi közel tíz percig erkölcsi terror alatt tartotta a magyar Országgyűlést, amely persze ezt meg is érdemelte, mert bevette - vagy ha nem, senkiben sem volt elég erő, hogy ennek hangot is adjon -, hogy Sándorffy Ottó cirkuszba illő attrakciója valódi morális tett volt.

Figyelmébe ajánljuk