Seres László: A tökéletes áldozat

publikálva
1996/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hiába vártuk a megváltást. Alig két évvel a médiaháború befejezése után, alig pár hónappal a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény elfogadása után már hányunk a média szótól, unjuk a lankadatlan médiacirkuszt, nem tudjuk, mi a mostani nyomulások tétje, kié a Nap TV, kié az MTV, és nem is érdekel minket, csak Dzsoki ne legyen öngyilkos, csak Fridi hívja be O. J. Simpsont, csak legyen meccs. Csak legyen tévénk. Csak kapcsolgathassunk Szekeres Imréről Somára, és vissza, csak legyen értelmes vita a Kossuth rádión, csak legyen háttérpop a Danubiuson és a Juventuson; hogy mi miért van, és kinek a pénzéből, az le van szarva. Mintha - legalábbis részben - nem a mi agyunk, ízlésünk, gondolkodás- és érzésvilágunk jövőbeli állapotáról szólna a mostani médiaizmozás. Közönyünkkel megvalósítjuk Kádár álmát: elégedett chipsmajszoló fogyasztói viselkedés plusz kollektív politikai kuss. A médiaháború befejeződött. Ami most van, az már a kölcsönös elrettentéssel fenntartott béke.

Hiába vártuk a megváltást. Alig két évvel a médiaháború befejezése után, alig pár hónappal a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény elfogadása után már hányunk a média szótól, unjuk a lankadatlan médiacirkuszt, nem tudjuk, mi a mostani nyomulások tétje, kié a Nap TV, kié az MTV, és nem is érdekel minket, csak Dzsoki ne legyen öngyilkos, csak Fridi hívja be O. J. Simpsont, csak legyen meccs. Csak legyen tévénk. Csak kapcsolgathassunk Szekeres Imréről Somára, és vissza, csak legyen értelmes vita a Kossuth rádión, csak legyen háttérpop a Danubiuson és a Juventuson; hogy mi miért van, és kinek a pénzéből, az le van szarva. Mintha - legalábbis részben - nem a mi agyunk, ízlésünk, gondolkodás- és érzésvilágunk jövőbeli állapotáról szólna a mostani médiaizmozás. Közönyünkkel megvalósítjuk Kádár álmát: elégedett chipsmajszoló fogyasztói viselkedés plusz kollektív politikai kuss. A médiaháború befejeződött. Ami most van, az már a kölcsönös elrettentéssel fenntartott béke.

A médiatörvény szóra persze már az újságírónak is berándul a gyomra. A két közmédiumnak időnként (hitelbe?) odadobott csődmilliók, a továbbra is tisztázatlan finanszírozás, ismeretlenek által kilátásba helyezett változtatások és leépítések, elnökségekért pályázó régi elvtársak, a kuratóriumok hétpártisága, a civil egyesületek sajátos kisorsolása: megannyi egzisztenciális-politikai-szakmai kérdőjel, megannyi gyomorfekély.

Persze szép dolog, hogy minden szabályozva van, ami kell, a reklámidőtől kezdve a szponzorálásokon át a kuratóriumok hatásköréig, a jövendő tulajdonosok egyéb médiarészesedésétől a vallási és kisebbségi műsorok védelméig; mindezek miatt valószínűleg megérte ez a túlbonyolított, bürokratikus és sok más szempontból felesleges törvény. Ámde.

A kutya természetesen nem az 1996. évi I. törvényben van elásva. Mivel a közmédia nem lesz teljesen államtalanítva, a parlamenti pártok emberei méricskélhetik majd szépen patikamérlegen, vajon egyenlő arányban menedzselte-e aznap mindenki a saját pártját. A törvény egy olyan időszakban konzervál pártbefolyást a közmédiában, amikor a privát médiában nincs igazi esély a jelenlegi médiatulajdonosi kör bővülésére vagy lecserélésére, legfeljebb pár évre színre lép majd egy-két új spíler az MTV 2-es és az 58-as csatorna büszke tulajdonosaként. Konzervált emberek nyomatják majd a konzervműsorokat.

Hogy pontosan kié a sajtó, és ki kinek az embere, az marad rejtély. Ugyanúgy semmit nem tudunk a mai magyar médiapiacot uraló négy-öt főbb birodalom gazdasági eredetéről, vezetőinek személyes és politikai hátteréről, mint azelőtt. Hiába írja meg a Magyar Nemzet, milyen ember Fenyő János VICO-főnök, ha a többiek homályban maradnak. Mint újságíróknak, általában olyan tulajdonosaink vannak, akikről minimum többrészes tényfeltáró dolgozatokat írhatnánk, az eladott filmjogokból pedig házat vehetnénk Malibuban. De ki fog tényfeltárni? És ha fog, akkor mi van? Hiába írja meg Kovács Zoltán az ÉS-ben, hogy Popper Péter, a miniszterelnök pszichoanalitikusa beajánl nekik egy építési vállalkozót, aki igyekszik rábeszélni a lap főszerkesztő-helyettesét, ugyan induljon már a tévéelnökségért: az egész abszurdumnak semmi következménye, a vállalkozó neve viszont ott szerepel a napilapokban, most már mint lehetséges tévéelnök maga is.

A magyar köz- és privát média, és azon belül is az újságíró, többszörösen megalázott helyzetben van. A médiában dolgozók (és megdolgozottak) jó részének belső igénytelenségéhez, hírek iránti érzéketlenségéhez hozzájön, hogy nincs is törvényes joga alapvető információkat megszerezni, plusz ott van még időnként a politikai kontroll, valamint az informális "baráti" vagy gazdasági birodalmi ellenőrzés, jóindulatú hümmögés, félig tréfás szerkesztői szájhúzás, amely után mintegy maguktól kihúzódnak félmondatok és élesebb utalások; majd a végén, az egészet lekerekítendő, jön a befogadó, az olvasó nagyfokú közönye. A Magyar Nemzetnél klasszikus cenzúra miatt több napig pihent a VICO-cikk, amelyet aztán a Népszabadság főszerkesztője sietett túlértékelni és lebecsülni egyszerre, Fenyő ürügyén kicsit eláztatta Petőt, majd az egészet a Nagy Népi Ásítás ratifikálta.

A politika nagyrészt ugyanúgy lekezeli a médiát és embereit, mint mindig is. A média meg nyüszít, azt is inkább halkan, és ha orránál fogva leviszik sétálni, szégyenlősen maga alá teljesít.

A legkülönbözőbb Fontos Ülések alatt órákon át ülnek a kávé- és vízmentesített folyosókon hírversenyben lévő újságírók, hogy utána kénytelenek legyenek megelégedni egy nagylelkűen eleresztett szóvivői vagy miniszteri félmondattal, ami úgyis hazugság, és amit másnap más miniszterek úgyis cáfolnak, új sajtóértekezletet hívnak össze, ahol flegmán kinyilatkoztatnak, és mindenért a sajtót okolják. Többpárti konszenzus, hogy nyilatkozni, pláne magyar nyelven, nem tudnak, de közlés előtt visszafaxoltatják a szöveget. A nagyobbik kormánypárt volt sajtófőnöke egyszer kamerák előtt "ennyi volt, gyerekek" felszólítással zárt le egy kérdezési szeánszot. A miniszterelnök a MÚOSZ-beli havi rituális sajtóértekezleteken odavetett felületességekkel üt el amúgy is szégyenletes felületességgel feltett kérdéseket, majd kéri a következő felületes kérdést, visszakérdezni, közbeszólni nem lehet.

A múltkor egy minisztérium sajtóosztályán voltam, hogy háttéranyagot kapjak egy témához, amin dolgoztam. Azt mondja nekem a sajtóosztályos nő halkan, decensen: "Egyébként a helyettes államtitkár úr éppen ma tart háttérbeszélgetést erről a témáról. De nem tőlem tudja!" Na most ez a sajtóosztály, úgyhogy képzelhetjük a többiek hozzáállását a nyilvánossághoz, helyettes államtitkártól felfelé.

A média a tökéletes áldozat: kicsinálható anélkül, hogy bárki észrevenné a hiányát, hiszen tessék, ott van, működik. Csak éppen nem nagyon él.

A kitörési pont a tényfeltárás lenne, amelyhez viszont előbb össznépileg, majd törvényileg el kéne fogadtatni, hogy jogunk van az információhoz, különben lehúzhatjuk a demokrácia rolóját. Törvényileg ez pont úgy nézne ki, mint az Egyesült Államokban éppen harminc éve elfogadott Freedom of Information Act (FOIA), tehát az információ szabadságáról szóló törvény, ami azért is ütne nagyot, mert e nyomorult térség olvasóinak és tévénézőinek lemondó legyintése pont annak következtében alakulhatott ki, hogy nem látták a Nyilvánvalóan Nagy Ügyek (lopások, csalások, vagyonátmentések, összefonódások, összeférhetetlenségek) alapos kiderítését, a média - a dicséretes próbálkozásoktól eltekintve - leszállt az ügyekről, és nem teljesítette feladatát: a hatalmi ágak ellenőrzését.

A FOIA 1966 óta pótolhatatlan eszközt ad az amerikai újságírók (és minden más állampolgár) kezébe azzal, hogy lehetőséget biztosít minden, szövetségi kormányzat alá tartozó hivatal vagy ügynökség iratainak, levelezésének megszerzésére, leszámítva persze néhány nemzetbiztonságilag vagy gazdaságilag bizalmas információt. E körbe éppúgy beletartozik a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA), mint a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI), valamint nukleáris hivatalok, mindenféle minisztériumok. A törvény szerint az illető kormányszerv tíz napon belül köteles átküldeni nekem az iratát, ha azt megfelelő módon kérvényezem és fizetem a másolási költséget. Jó, a gazemberségek nagy része nálunk magán(osított) cégek falain belül zajlik. De az se lehet semmi, amit a kormányhivatalokból meg lehetne rendelni.

A legjobb politikai szándék is teljesen hiábavaló, ha jogi, szervezeti és szakmai alkalmatlansági okokból a sajtó csak utánaliheg az információknak, nem pedig maga gyártja a híreket. Ha fennmarad a politikától való függőségi állapot, sose tudjuk meg, ki felel a MiG-ügyért, a baranyai lehallgatásokért; hogy mit csinált Hujber Ottó és Pál László az olajjal; hogy mi is volt az a tengízi beruházás; hogy mi lett a zsidó műkincsekkel, a kommunista pártvagyonnal, a Duna-gate-tel, a KISZ- és Demisz-vagyonnal, a pártközeli alapítványokkal, az igazgatótanácsi és felügyelőbizottsági tagságokkal, hogy mi is volt az a kisgazda pancserpuccs, a 92-es Kossuth téri skinhead- és határőrügy, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat pályáztatásának ügye, a Kordax-ügy, a Havas Henrik-ügy, a Stadler-ügy, az állandó érettségiügyek.

És hol van Farkas Helga?

publikálva
1996/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk