Azt mondják, javul a helyzet: állítólag már látni, ha az ember összeszedi magát, a béka fenekét, az IMF mosolyog, Horn mégse állítja vissza a halálbüntetést, sőt, a népszavazást sem, csend van, és nyugalom, csak kultúra nincs. Igaz, végül mégiscsak meglesz a Nemzeti, méghozzá az Erzsébet téren, patinás, szép helyen, legalább lesz mire kirúgni a város közepéből az Ikarus-buszokat.
A 94-es választás másnapján az ember kiörülte magát, hogy elhúztak a dzsentrik, és közben lassan ráébredt, hogy jönnek viszont helyettük a prolik: volt miből kijózanodni. Egy azonban bizonyosnak látszott, nevezetesen az, hogy vége a frusztrált áliparművészek, másodköltők, kom. bar. cser.-ben flambírozott lelkű váteszek, röviden: az analfabéták országlásának. Jó, az országot, ami még maradt belőle, zsebre teszik ezek az új Ezek is, de legalább színvonalasan döglünk éhen.
Az előző kormánynak voltak hibái jócskán, amihez hozzányúlt, azt elbaszta, summázhatnák az egyszerűsítések kedvelői: kulturális ügyei azonban kimerültek némely, minden bizonnyal a másnapossággal is magyarázható balszerencsés nyilatkozatban, továbbá a kis piszkoskodásokban, klienseknek, miszerint haveroknak, jól megérdemelt történelmi papírkosarukból, innen-onnan hirtelen ismét felbukkant szerzőknek és előadóknak juttatott milliókban, amelyeket azok kulturálisnak is nevezhető célok érdekében nyaltak fel, és még az volt a szerencsésebb eset és az olcsóbb megoldás, ha egyszerűen megpucoltak vele, mint tette Csurka István. Rosszabbik esetben még a produktumaikat is a közönségre sózták, láthattuk kb. három napig Julianus barátot, amint magyarokat keres valami színes szélesvásznú sztyeppén, hallhattuk Attilát, amint bökverseket szavalva dél-koreai lézerekkel kardozik playbackben, és érezhettük Fricit, a vállalkozót. Volt még továbbá a Nemzeti átjátszása egy haver kezébe, aki aztán végképp tönkretette a közintézményt, amit most lehet elölről, egészen az építkezéstől újrakezdeni. A többi a médiaháború.
A kultúra akkor szokott a legnagyobb bajban lenni, ha csend van körülötte. Akkora, amekkora most. Pedig a kultúra szakterülete a választás után az SZDSZ-nek jutott, közülük is annak az embernek, akiben lehetett bízni, hogy tudja, eszik-e vagy isszák a szakterületet, miért van szükség könyvkiadásra, színházra, filmgyártásra és a viszonylag nehezen összegesíthető kamarazenekarokra. Volt mire reménykedni. Aztán Fodornak vége lett, olyan alakok driblizték ki, akikkel egy tengerimalac nem állna le vitatkozni: viszont jött helyette a hasonló szellemiségű, de profibb Magyar Bálint - reménykedni azonban már nincs miben. Az elődök által örökölt totális, viszonyíthatatlan, már nem is röhejes szétzüllés szellemi mocsara maradt. Oktatásügyben gyakorlatilag nem történt semmi azóta, hogy a pedagógusokat Fodor ellen az utcára vitte egy fejlett osztálytudatú szertárosnéni: a médiatörvény előmérkőzései közben a média infrastruktúráját szépen hazahordozták az illetékesek - néha hallani róluk, mikor a gyártásvezető meg a videókölcsönzős feljelentik egymást -, a könyvkiadás padlóra került, az írók szponzorok után koslatnak, 1996 elején tokkal-vonóval megszüntettek egy színházat, a megnyitni tervezetteket már a tervek szerint sem nyitják meg, és a Nemzeti Színház problémájának megoldása az lett, hogy majd szépen elfelejtjük az egészet, esetleg Ablonczy után a pestiműsoros Bozsán Eta is kap egy lehetőséget, miért ne. Egyébként meg - azon felül, hogy kifosztották a területen működő kasszákat és elpucoltak a szajréval - nem csináltak semmit.
Mindez persze mellékes, ráadásul a kultúra autonóm műfaj, legfeljebb ha arra lett volna jó egy hozzáértő kézzel irányított kultúrpolitika, hogy maradjon valami irinyó-pirinyó hitele ennek az egész bagázsnak, amelyik azért lett megválasztva, mert az elődeiket már egész egyszerűen nem lehetett kibírni, és azért lesz újraválasztva két év múlva, mert a lehetséges utódaikra még mindig emlékezni fog ez a szerencsétlen, sok tekintetben sarokba szorított gyűrűs féregre emlékeztető ország. Aztán folytatják, még négy évig, aztán, ha szerencséjük van, azért, mert már senki nem fog emlékezni semmire, nem lesz hol és miről nyilvánosan megnyilvánulni, a szellemi kontinuitást egyedül a Lakitelek Alapítvány által celebrált pogány misék jelentik majd, alternatívaként pedig halkereskedők által szponzorált operettek lesznek a Telemázli szünetében.
Történni ugyanis ezúttal sem történt semmi. A kultúra álllamtalanításának feladata kimerült abban, hogy az állam, bocsánatkérő mosollyal ugyan - azzal a típusúval, amelyet felsült szeretők szoktak játszatni ajkukon - kivonult a terepről. Anélkül, hogy például elhitették volna a kultúra fellélegzésére váró és a dolgokat esetleg működtetni képes értelmiséggel, hogy komolyan gondolják. Hogy nincs többé káosz és kupleráj, a pénz, ami az adóból származik, azért van, hogy a gazdaságilag versenyképtelen kultúrát igenis eltartsa, hogy intézmények létesüljenek, a meglévők normális körülmények közé jussanak, a terepen pedig verseny vegye át az előző kormányzat alatt megismert szekértáborbeli nagycsaládok belterjének dögunalmát.
Ehhez persze többek között arra lett volna szükség, hogy a liberális kulturális kormányzat először is a maga táborában, illetve táborának szélén üssön szét, még rosszabb hangzású szóval: teremtsen rendet, hozza tudomására azoknak, akik az előző kormányzat haveri klikkjeiből csak véletlenül vagy épp valami homályos származásmisztérium (vagy nevezzük nyugodtan a nevén: az előző garnitúra antiszemitizmusa) okán maradtak ki (egyébként mentalitásukra és tehetségükre nézve tulajdonképpen ott lett volna a helyük), hogy számukra továbbra sem nő állami fű, volt idejük megtanulni ügyeskedni, meg is tanultak, éljenek abból. Mindez azonban elmaradt. A könyvkiadókat változatlanul azok a külföldi beruházók veszik meg, akiknek nincs igazán szándékukban új könyveket megjelentetni, a filmstúdiók hűlt helyén igazán csak tavasszal van némi mozgás, amikor kikelnek a légylárvák, időnként új tévék gründolódnak, de többnyire csak addig maradnak talpon, amíg az alapítók ki nem lopják egymás zsebéből az adócsalás hozadékát, aztán nyom nélkül elenyésznek, a színházakban többnyire operetteket játszanak. Meglehet, a kulturális rendszerváltás épp azért maradt el, mert ahogy az elődöknek sem volt garnitúrájuk a kultúrpolitikához, úgy a mostani kormányzatnak sincs igazán olyan gárdája, amelyik végrehajthatná, amit a kormányzat eltervezve lehetővé tesz, aki meg volna, az annyira besározódott, hogy neve hallatán a hányinger kerülget mindenkit. Koltay Gáborja, Ablonczy Lászlaja a liberális tábornak is van, ha valaki keresné, még tán egy Szörényi Levente is felbukkanna valahol, elvégre a második bécsi iskola modorában is lehet giccset írni, csak persze nehezebb. Csak hát, ők használhatatlanok, aki meg használható lehetne, annak ´90 és ´94 között elment a kedve mindentől, máshol vagy másmilyen egzisztenciát teremtett magának, marginalizálódott, kábítószerekre szokott rá, vagy épp betagozódott a középmezőnybe, valaha független rádiókban nosztalgiázik, és közben egyre kevésbé kínos a számára, hogy tevékenységével kiket és miért és hogyan legitimizál. Esetleg publicisztikát ír, az elején még akart is valamit, később belátta, hogy a sorok közül saját frusztrációi bújnak elő, és hiába tudta, hogy a másokéi sem mások, hagyta a fenébe az egészet, folytatta a túlélési játszmát, egy a milliók közül, akik ´94 tavasza óta érzik, hogy megint átverték, és elment a kedve az egésztől, és már csak ezért is érdemes volna elgondolkozni azon, hogy tényleg kellett-e, és ha, akkor tényleg így kellett-e ez az egész koalíció, nem-e esetleg lehetne-e, esetleg kellene ehelyett hozzáhüjjülni Neomagyarországhoz.
