Úgy kezdődött, hogy választás volt két éve. A magyar választók az első rendszerváltó kormány pártjait, a hajdani népi értelmiség és még hajdanibb úri középosztály amatőr politikusait, kikből a hatalom dilettánsai és sok jel szerint a szélsőjobboldal szálláscsinálói lettek, leküldték a Közértbe parizerért, még utánuk szóltak: vége ne legyen benne. A választók felnőtt emberek, tudták, mit tesznek, jól tették, amit tettek. Ha a mostani kormányzatról gondolkodunk, erről ne feledkezzünk meg egy pillanatra se.
Aztán úgy folytatódott, hogy lett egy kormány, benne az MSZP és az SZDSZ; és lett egy kormányprogram, ami többé-kevésbé azt engedte sejtetni, hogy szemét dolgok fognak történni az országgal: elveszik az emberektől azt, amit addig természetesnek gondoltak birtokolni, a kádárista szociálpolitika megannyi - tovább immár fenntarthatatlan - vívmányát, az alanyi jogon járó családi pótlékot, a gyest, a betegszabadság egy részét, az ingyenes felsőoktatást; és munkahelyek fognak megszűnni, és adók fognak emelkedni, és átalakul minden; viszont normálisan fog működni az ország, mindennek ára lesz, lesz verseny (amelynek a vesztesei is kapnak valamit), és végre tudni fogjuk azt is, hogy mivel tartozik nekünk az állam, és mi ezért mivel tartozunk az államnak. Ez lett megígérve, durván, erre szövetkeztek a volt kommunisták és azok, akik a kommunizmus bukásáért a rendszerváltás előtt a legtöbbet tették. Sehol Ká-Európában - talán az egy Szlovénia kivételével - az egykori demokratikus ellenzék nem lépett szövetségre az előző rezsim letéteményeseivel.
A dolog persze nem jött be. Vagy legalábbis csak részben. Ami a szívást illeti, az többé-kevésbé igen: az állam egyre kevesebbet ad, és egyre többet vesz el. Nem ad biztonságot katonai értelemben: a hadsereg romokban hever, nem szívesen adunk tippeket, de Magyarországot tényleg csak az nem foglalja el, aki nem akarja. Az állam egyre kevésbé törődik avval, ha beteg vagy: az állami egészségügy felől nyugodtan megdögölhet bárki (de persze a boncolásért is benyújtják a számlát: fizettél rendesen tébét, szemét?); az állam egyre kevésbé biztosít normális oktatást, és ha megöregszel, épp annyit kapsz tőle, amennyiből nem halsz éhen; és az állam nem teremt munkahelyeket sem. Viszont nélküle sincs semmi, mert az állam nem hagy békén. Az állam nélkül aligha kezdhetsz vállalkozásba, hiszen nincs miből, és ha hitelek kellenek, csak az újra és újra állami pénzen konszolidált bankoktól kérhetsz. Az állam megköveteli, hogy fizesd a tébét (és a tébének ez sem elég, még az adóból is finanszírozni kell az elképesztő hiányt), ugyanakkor a magánbiztosítók hiába várnak arra, hogy a nyugdíj-előtakarékosság és az életbiztosítás mellett beindíthassák egészségügyi biztosítási programjaikat. Félreértés ne essék: ez már a mostani kormány sara. A mostani kormány nem határozott, pedig ígérte. A mostani kormányzat nem tudja sem normálisan működtetni, sem értelmesen felszámolni a legendás "nagy elosztó rendszereket", amelyek egyre többet rabolnak és egyre kevesebbet adnak.
Hogy ez miért van így, nemigen tudható: Magyarország nem lett sokkal átláthatóbb hely az elmúlt két év során, sőt. Az egyik ok bizonyosan az, hogy az államról, arról, hogy milyen legyen az állam és az állampolgár, az egyén és a közösség viszonya, nem folyt értelmes diskurzus ebben az országban, ezt nem vitatják filozófusok és filoszok, tapasztalataikat nem alkalmazzák a gyakorlatban politikusok. Csak napi érdekek vannak: ha szorul a kapca, ha az IMF-ben már idegesek a költségvetési hiány miatt, akkor tekernek egyet, mint tavaly márciusban, ha meg épp van miből költeni (és ha a párt egysége vagy egy szocialista pártkongresszus úgy kívánja), rögtön meg lehet egyezni érdekvédelmi szervezetekkel, rögtön akad néhány milliárd erre vagy arra, bankokra, úgy, ahogy az az elmúlt néhány hónapban történt.
A másik ok nyilvánvalóan a kormánykoalíción belüli hatalmi viszonyokban rejlik. Már az elején tudható volt, hogy a magyar polgárosodás útjában álló egyik akadály a mindeddig megreformálhatatlan és leküzdhetetlen társadalombiztosítás és az úgynevezett "szakszervezeti lobbi" lesz, amelyek támogatása nélkül az MSZP sokkal kisebb és szegényebb párt lenne. (A tb-önkormányzatok létrejöttéhez persze szükség volt a néhai Antall doktor politikai rövidlátására is. Hogy majd tudniillik a keresztény meg a munkástanácsos szakszervezetek a saját pályáján mossák le az MSZOSZ-MSZP-t. Ennyit a hívei által történelminek aposztrofált férfiú politikai zsenijéről.) Figyeljük csak az olyan finom zsarolásokat, mint a nyugdíjbiztosító minapi bejelentése a 2,5 százalékos nyugdíjemelésről, noha erre semmiféle törvényes felhatalmazása nem volt. De hát nagy a deficit, a Medgyessy meg nem tanult elődje sorsából, és hát mit képzel a miniszter, hogy szarakodni mer a társadalombiztosítással? A tébé kegyetlenül nagy úr: nála a sok pénz - amit a polgároktól kap tébéjárulék és költségvetési juttatás formájában -, és időnként belenget, osztanának ők, de nem lehet. A nyugdíjasokkal pedig - mert nyomorognak - szinte mindent meg lehet etetni. A tébévezetés logikája szerint senki sem tudna olyan jól pénzt osztani, mint ők. És a veszteséges, a polgárokon többszörös áttétekkel élősködő szervezetben aztán jut monéta mindenre: CM Klinikára, jól végzett munka utáni prémiumra, tejfölös gombalevesre a sarki kifőzdében. A kormány - és leginkább a miniszterelnök, olybá tűnik - asszisztál ehhez, hagyta elvérezni Bokros Lajost, aki pedig igazán komolyan gondolta.
A szocialista párt persze nem csak ebből áll. Iparos moguljai már bizonyosan kapitalisták akarnak lenni, semmi okunk kételkedni ebben. Aki már elprivatizált malmot, aki megízlelte, hogy milyen érzés orosz államadósság fejében kufárkodni, az nem tűzi a zászlajára az államosítást, a téeszesítést, a padlássöprést. Gazdagodni jó, és a gazdagok egy része ott kavar a párt körül, még ha ettől a Baloldali Tömörülés frászt kap is. És persze hogy az a jobb, ha kapitalista szárny befolyásolja a miniszterelnököt, mint ha az imbecilis, piacellenes, egyenlősdis antidemokraták suttognák fülébe az üdvözítő stratégiát.
Horn Gyula figyel a választóira, legalábbis azokra, akikről azt hiszi, hogy azok. Iváncsák és lakossági fórumok, nyugdíjasklubok és martinászok kultúregylete is lehet a kedvenc terepe, ott aztán megmutathatja, hogy mit tud. Ha beleeszik a bográcsba, vagyonadót ígér; ha kövér embert lát, Nagy Sándorból minisztert csinálna; feketegazdaság ellen rendületlenül harcolna; ha kicsit megsüti a nap, visszaállítja a halálbüntetést (ebben az volt a szép, hogy a tévéfelvételek tanúsága szerint azt mondta, hogy ő bezzeg igennel szavazna, ettől Vastagh Pál heves csuklásba kezdett, aztán az MTI-n keresztül kellett megmagyarázni, hogy a miniszterelnök tulajdonképpen arra gondolt, hogy igennel szavazna arra, hogy legyen népszavazás - mellesleg, ez is kivitelezhetetlen; beszél összevissza, mint alkálielemre járó hülye gyerek). De a becsületére legyen mondva, nincs az a baromság, amiről ne tudna lehasadni, ha tényleg komolyra fordul a dolog - nevezhetjük ezt akár kompromisszumkészségnek is. Sokan sokszor temették már el a koalíciót Horn egy-egy magánszáma közben (éppenséggel lapunk sem teljesen vétlen e tekintetben), de aztán mindig csak az derült ki, hogy fölöslegesen és bután. A két pártnak nagyobb szüksége van egymásra, mint gondolhattuk a kormányzati ciklus elején. Az SZDSZ számára a koalíció nyilvánvalóan a kisebbik rossz: a nagyobbik a kormányból való kikerülés és az ezt szükségszerűen követő marginalizálódás, amit már csak azért sem engedhetnek meg maguknak, mert több mint egymillióan szavaztak rájuk 1994-ben. Abban sincs okunk kételkedni, hogy sok dologról (például a külpolitikáról vagy az ideológiamentes államról) ugyanúgy gondolkodnak, mint a szocialisták. A kérdés már nem az, hogy kitart-e a koalíció a kormányzati ciklus végéig. Hanem az, hogy tényleg érdemes-e szocialista vircsaftok nyilvánosságra kerülésekor hallgatni, vállalni azt, hogy a parlamentben az ő politikusuk magyarázza Pál László bizonyítványát. Izmozásuk annak érdekében, hogy ahol lehetséges, keresztbe tegyenek egyes szocialista nyomulásoknak nem sokat ér akkor, ha az legtöbbször a kulisszák mögött történik. Az SZDSZ hallgat, s ezért drága árat fizethet: a késő kádárista elit önátmentése így éppen a rendszerváltozás egyik legkövetkezetesebb értelmiségi garnitúráját kompromittálhatja 1998-ra.
Azt, hogy ebben az országban "restauráció" vagy az "egypártrendszer visszaállítása" folyna, épelméjű ember nem állíthatja. 1998-ban éppolyan demokratikus és szabad választások lesznek, mint voltak 1994-ben. Persze az embernek kinyílik a bicska a hátában, amikor azt hallja, hogy Szinetár Miklós lett az Operaház igazgatója, vagy Kulcsár Kálmán, lehet, az Állami Számvevőszék élén végzi be dicstelen pályafutását; meg amikor hóttra kompromittálódott őskádárista főhivatalnokok és egykori gazdasági csúcsvezetők újdonsült tanácsadóként vagy cégtulajdonosként sertepertélnek a kormány körül, és közben azt bizonygatják, hogy a rendszerváltás az ő művük. De azt, hogy mi kell nekik a kádárizmusból, és mi nem, ennek a négy évnek a végén így is, úgy is a magyar választók fogják eldönteni.
Még van belőle kettő.
