A múlt héten a Magyarok Világszövetsége Ópusztaszeren tartotta kihelyezett ülését, ezzel nyitva meg a Magyarok IV. Világkongresszusát. Az esemény olyan kulcsfogalmak mentén zajlott, mint honvesztés, honszerzés, nemzetstratégia, széthúzás, sugalom, géniusz meg a többi. Tényleges politikai tartalma nemigen volt, ha csak az nem, hogy Magyarország külügyminiszterét Tőkés püspök egy ízben többé-kevésbé megrágalmazta, valamint hogy a találkozó szombati budapesti ülésére elmerészkedő miniszterelnököt az egybegyűltek kifütyülhették, ezzel is mintegy példáját adva annak, hogy milyen pofonegyszerűen képesek a gyakorlatba átültetni a nemzeti egység magasztos eszméjét.
Arra a kérdésre, hogy Horn mi a fenét keresett az eseményen, válaszoljon ki-ki ízlése szerint: naivul arra gondolt-e, hogy majd ezeknek (és az esetleg ezeket választóknak) is megtetszik, esetleg tényleg el akart nekik valamit magyarázni, hátha megértik; vagy "kibékülni" ment oda, vagy csak brahiból, nem tudjuk; mindenesetre, ahogyan a lóversenyen mondják, téves nevezés volt.
Horn ennek ellenére nem próbált meg úgy tenni, mint aki nem érti, hogy miről van szó, és ezt tiszta lelkiismerettel írhatjuk a javára. Nem véletlenül kérte épp arra a határon túli magyar szervezeteket: tegyék világossá a kormányuk számára, hogy nem szeparatizmusban utaznak; és nem véletlenül szögezte le, hogy nem lesz változás a magyar külpolitikában. Amikor Csoóri Sándor a megnyitón arról beszélt, hogy Pusztaszer az első országgyűlés helye, az "ősparlamenté", meg hogy a "földaraboltság megnyugtató megoldásához" egy újabb ´56. október 23-ra lenne szükség, amely akár a világtörténelemre is "hatással lehet", akkor abban nem csak egy egyre magányosabb és követhetetlenebb elme végleg összefüggéstelenné váló gondolatfoszlányait láthatjuk. Pusztaszer mint ősparlament - ez költői képnek lehet, hogy röhejes, a modern képviseleti demokráciát tagadó politikai üzenete, megfejelve a "széthúzás" rituális ostorozásával (és ez a "széthúzás", tesszük hozzá mi, nem más, mint a mindenféle igazi parlamentarizmussal együtt járó és szabadon artikulálódó véleménykülönbség) viszont inkább ijesztő. Az ´56-ot kifordító metafora magyarázata pedig a következő: október 23-án felkelt a nemzet, hogy megszabaduljon az oroszoktól, és egy napon, lehet, hogy már holnap, fel fog kelni (talán fel fog kelni, vagy fel is kelhet, vagy de jó lenne, ha felkelne: a politikusnak itt megint a segítségére siet a költő, akinek papírja van arról, hogy homályosan fogalmazhat) azért, hogy a szétszakadt országrészeket, a "nyolcfelé vágott almát" összerakja.
A baj persze nem az, hogy megint felbuzgott a (rossz) poézisbe csomagolt irredentizmus, ettől még nem lesz drágább a zsír; más sokkal nyíltabban irredenta, na, mondd már. Jóval idegesítőbb ennél az, hogy a költő saját személyiségzavarait vetíti ki a magyar nemzetre, és ez - Csoóri társadalmi pozíciójánál fogva - nem teljesen hatás nélküli. "Magyarnak lenni már régóta meghasonlást jelent" - hangzik Csoóri talán legképtelenebb hülyesége; ez az a fekete lyuk, ami mindent elnyel, a határon túli magyarokat a leginkább.
Igen, ideje lenne ezzel már szembenézni: a Magyarországon kívül rekedt magyarok manapság egyre inkább nem Trianon, hanem a fenti jellegű kollektív baromságok túszai. Ha van hamis s valóban önsorsrontó mítosz, akkor éppen ez, a hivatásos gyászmagyarok által sulykolt kincstári pesszimizmus az. Ezek az emberek ostobák, s világos képzetük legkevésbé a magyar nyelvet beszélők közösségéről van - ezt az az örök mániájuk jelzi a leghívebben, ahogyan minduntalan a nemzeteszmét (-tudatot, -stratégiát etc.) akarják végre-valahára megfogalmazni, mintha létezne e fogalmaknak lexikoncikkszerű meghatározhatóságuk. A hivatásos magyarok hazai és a határokon túlról ide települt képviselői egy hazug fikcióval (a magyarság a létezés legcsodálatosabb, ám legnagyobb áldozatot és állandó szolgálatot követelő adománya, erkölcsi kötelességünk kitartani s őrizni a lángot etc.) épp azokat tartják morális terror alatt, akik, kiszolgáltatottságuk miatt, a legvédtelenebbek ezzel szemben: a kisebbségi sorsba kényszerült magyarokat (azt ugyanis pontosan tudják, hogy itthon nincsen már közönségük). Csoóriék valóban létező sérelmekkel, hitekkel és tévhitekkel élnek vissza, s erre nincsen mentség. Ezek az emberek gyalázatosak.
