Az ember tényleg nem is gondolná, hogy milyen rémesen szar ebben az országban neki magának meg a többieknek is. Jön-megy, ügyintéz, nyaralni küldi a gyereket, kicserélteti a gumikat az autón, meccsnézés közben egy kiló negyven deka cseresznyét zabál fel, és aztán rosszul lesz, szóval, csak úgy elvan, és észre sem veszi, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy mellékszereplője egy kudarcsorozatnak, ami Mohács óta tart!

A múlt héten a Magyarok Világszövetsége Ópusztaszeren tartotta kihelyezett ülését, ezzel nyitva meg a Magyarok IV. Világkongresszusát. Az esemény olyan kulcsfogalmak mentén zajlott, mint honvesztés, honszerzés, nemzetstratégia, széthúzás, sugalom, géniusz meg a többi. Tényleges politikai tartalma nemigen volt, ha csak az nem, hogy Magyarország külügyminiszterét Tőkés püspök egy ízben többé-kevésbé megrágalmazta, valamint hogy a találkozó szombati budapesti ülésére elmerészkedő miniszterelnököt az egybegyűltek kifütyülhették, ezzel is mintegy példáját adva annak, hogy milyen pofonegyszerűen képesek a gyakorlatba átültetni a nemzeti egység magasztos eszméjét.

Arra a kérdésre, hogy Horn mi a fenét keresett az eseményen, válaszoljon ki-ki ízlése szerint: naivul arra gondolt-e, hogy majd ezeknek (és az esetleg ezeket választóknak) is megtetszik, esetleg tényleg el akart nekik valamit magyarázni, hátha megértik; vagy "kibékülni" ment oda, vagy csak brahiból, nem tudjuk; mindenesetre, ahogyan a lóversenyen mondják, téves nevezés volt.

Horn ennek ellenére nem próbált meg úgy tenni, mint aki nem érti, hogy miről van szó, és ezt tiszta lelkiismerettel írhatjuk a javára. Nem véletlenül kérte épp arra a határon túli magyar szervezeteket: tegyék világossá a kormányuk számára, hogy nem szeparatizmusban utaznak; és nem véletlenül szögezte le, hogy nem lesz változás a magyar külpolitikában. Amikor Csoóri Sándor a megnyitón arról beszélt, hogy Pusztaszer az első országgyűlés helye, az "ősparlamenté", meg hogy a "földaraboltság megnyugtató megoldásához" egy újabb ´56. október 23-ra lenne szükség, amely akár a világtörténelemre is "hatással lehet", akkor abban nem csak egy egyre magányosabb és követhetetlenebb elme végleg összefüggéstelenné váló gondolatfoszlányait láthatjuk. Pusztaszer mint ősparlament - ez költői képnek lehet, hogy röhejes, a modern képviseleti demokráciát tagadó politikai üzenete, megfejelve a "széthúzás" rituális ostorozásával (és ez a "széthúzás", tesszük hozzá mi, nem más, mint a mindenféle igazi parlamentarizmussal együtt járó és szabadon artikulálódó véleménykülönbség) viszont inkább ijesztő. Az ´56-ot kifordító metafora magyarázata pedig a következő: október 23-án felkelt a nemzet, hogy megszabaduljon az oroszoktól, és egy napon, lehet, hogy már holnap, fel fog kelni (talán fel fog kelni, vagy fel is kelhet, vagy de jó lenne, ha felkelne: a politikusnak itt megint a segítségére siet a költő, akinek papírja van arról, hogy homályosan fogalmazhat) azért, hogy a szétszakadt országrészeket, a "nyolcfelé vágott almát" összerakja.

A baj persze nem az, hogy megint felbuzgott a (rossz) poézisbe csomagolt irredentizmus, ettől még nem lesz drágább a zsír; más sokkal nyíltabban irredenta, na, mondd már. Jóval idegesítőbb ennél az, hogy a költő saját személyiségzavarait vetíti ki a magyar nemzetre, és ez - Csoóri társadalmi pozíciójánál fogva - nem teljesen hatás nélküli. "Magyarnak lenni már régóta meghasonlást jelent" - hangzik Csoóri talán legképtelenebb hülyesége; ez az a fekete lyuk, ami mindent elnyel, a határon túli magyarokat a leginkább.

Igen, ideje lenne ezzel már szembenézni: a Magyarországon kívül rekedt magyarok manapság egyre inkább nem Trianon, hanem a fenti jellegű kollektív baromságok túszai. Ha van hamis s valóban önsorsrontó mítosz, akkor éppen ez, a hivatásos gyászmagyarok által sulykolt kincstári pesszimizmus az. Ezek az emberek ostobák, s világos képzetük legkevésbé a magyar nyelvet beszélők közösségéről van - ezt az az örök mániájuk jelzi a leghívebben, ahogyan minduntalan a nemzeteszmét (-tudatot, -stratégiát etc.) akarják végre-valahára megfogalmazni, mintha létezne e fogalmaknak lexikoncikkszerű meghatározhatóságuk. A hivatásos magyarok hazai és a határokon túlról ide települt képviselői egy hazug fikcióval (a magyarság a létezés legcsodálatosabb, ám legnagyobb áldozatot és állandó szolgálatot követelő adománya, erkölcsi kötelességünk kitartani s őrizni a lángot etc.) épp azokat tartják morális terror alatt, akik, kiszolgáltatottságuk miatt, a legvédtelenebbek ezzel szemben: a kisebbségi sorsba kényszerült magyarokat (azt ugyanis pontosan tudják, hogy itthon nincsen már közönségük). Csoóriék valóban létező sérelmekkel, hitekkel és tévhitekkel élnek vissza, s erre nincsen mentség. Ezek az emberek gyalázatosak.