Azoknak, akik nem olvasnak szűk körben terjesztett MSZP-kiadványokat, és nem ismerték a szöveget, fantasztikus az öreg Kádár 1989. április 12-i beszéde. Akkor már majd egy éve kiakolbólítva a hatalomból, az 1988. májusi pártértekezlet óta vezérdíszpintyként, korábban nem létező funkcióban: pártelnökként, nagybetegen tartja meg saját maga szerint is utolsónak szánt beszédét. A rossz lelkiismeretű, szorongó, noha orvosi értelemben nem paranoid-pszichopata ember önigazolási kísérlete hangzott el. Tényleg olyan közhelyek ötlenek fel az emberben, hogy a valóságot semmi nem tudja überelni, hogy Ionesco angol nyelvkönyvi Mr. és Mrs. Martinja, Mr. és Mrs. Smithe kutya fasza egy olyan bővérű ká-európai abszurdhoz képest, mint Kádár János élete és műve. Hogy ez az ember az évszázad történelmének leghosszabban regnáló magyarja lehetett, hogy volt időszak, nem is rövid, amikor az volt a politikai kérdéseket lesöprő visszakérdés, hogy "mér´, gondolod, a Németh Károly jobb lenne?", vagy az aggodalmas jövőbe tekintés: Ajjaj, csak azt tudnánk, mi lesz a Kádár után!". Már egy jó ideje Kádár után vagyunk, lett, ami lett, jobb lett, ha nem is úgy, ahogy szerettük volna, de Kádárról érvényesen nemigen beszéltünk még. Lehetett azt érezni, három héttel a Nagy Imre-temetés után, amikor Kádár is meghalt, szinte mágikus módon, görög drámai időzítéssel, amikor felravatalozták a Fehér Házban, és tízezrek álltak sorban kondoleálni, hogy nem lesz ez könnyű, nem egy-két napon belül fogunk számot adni arról, hogy hogyan is pergett az a néhány évtizedecske 1956 és 1989 között.
Kornis Mihály úgy érezte, elég idő eltelt már ahhoz, hogy történelmi távlatilag, drámailag értékelhető legyen ez a "hihetetlen niemand, afféle lápi virág, átkozottul tehetséges - avagy szerencsétlenül szerencsés? -, de förtelmesen kulturálatlan figura; lumpenfazon". Egy "antitulok funkci", halálosan szorongó gyilkos, aki, ha kiesik a hatalomból, a sztálini perek koordinátáiban képzelte politikai és személyes jövőjét, aki a kis engedményekkel bűneiből remélt törleszteni picinyt. Munkatársaiban zsarolható cinkosokat látott, félt, bármikor jöhet valaki, aki megzsarolja őt, a tömeggyilkos helytartót, harminchárom évnyi uralkodása alatt mindvégig benne motoztak elfojtásai és a történelmi árnyak. "Hát tényleg ő volt a magyar kommunista Pisti; Sutyerák János, a bármire használható filkó." Hogy barlangfalra rajzolt bölényt böködve nem hajlandó Nagy Imre nevét kiejteni, hogy "az azóta meghalt emberről" beszél szenilis-összefüggéstelenül. Csakhogy az "azóta meghalt ember" nem akárhogy halt meg, nem véletlenül feküdt 31 évet arccal lefelé elkaparva, összedrótozott végtagokkal.
Kádár uralkodása óta a harmadik politikusgarnitúra van hatalmon Magyarországon. Egyiküknek sem volt olyan sok és olyan kevés hatalma, mint neki. De ami a legfontosabb: egyikőjüknek, sem Grószéknak, sem az Antall-kormányzat tagjainak, sem a mostaniaknak soha, egy percre sem kellett attól tartaniuk, hogy ha kibuknak a kormányzásból, megölik őket, vagy emigrálniuk kell. (Tekintsünk végig a XX. századi magyar történelmen, és sóhajtsunk a megkönnyebbüléstől, hogy ez így van.) Kádár János egy iszonyatos és megismételhetetlen kor iszonyatos terméke és teremtője volt, és ilyen kor nem lesz még egy. Még akkor sem, ha a nevével jelzett évtizedek jellegzetes figurái közül nap mint nap bukkan fel egy újabb neve az újságok hírrovatában és különféle állami intézmények vezető pozícióiban; még akkor sem, ha szelleme, mint Istené a vizek fölött, sokáig itt lebeg még a Mi Hazánk fölött.
