A politikai kontextust korábban is szokták volt megkésve figyelmen kívül hagyni. A Harmadik Birodalom által elfoglalt lengyel területek egy részén modern ipari szolgáltató hátteret kezdtek kialakítani. Parádés eset, hogy a háború utáni nyugatnémet gazdasági csoda nem egy jelentős szakembere utalt még az ötvenes években is arra, milyen, a nyilvánosságtól ugyan távol zajló, de kivételes, nagy lehetőség volt ez. Bonyolult, de komoly, mély belső meggyőződéstől áthatott szakmai munka folyt e téren, és sokat tanultak e modernizációs igyekezet során. Nyilván a politikai kontextustól függetlenül, és ha nem szólt volna közbe háborús vereség, bizonyára valóban korszerű ipar született volna. Precíz posztmodern szakkifejezéssel élve: az övéké is csak egy volt „a többivel azonos értékű elbeszéléssel”. Tanulékonyak lévén, később rájöttek arra, hogy azért jobban fest, ha elhatárolják magukat a korabeli politikai rendszertől. „Úgy” azért nem gondolták.
György Péter szerint előre nem lehetett látni, hogy a Liget projekt elválaszthatatlan az orbáni Vár projekttől, amely viszont a „köztársaság szellemének nyílt megtagadása”? Már a válaszcikkét megelőző interjúban is arról beszélt, hogy „egészen mostanáig egy nagyon bonyolult, de szakmai projekt volt”. Eszerint független attól a politikai kontextustól, amiben a Vár átalakítása zajlik.
Pedig a Liget projekt (a „múzeumi negyed tervének”) ellenzése csak a felszín. Maga György is állítja, hogy ez az ellenzés a kormánnyal szembeni közös mozgalmi ellenállás szimbolikus tere. Hogy lehet ezt a szimbolikus ügyet egy másik állítással diszkreditálni azzal, hogy az „ellenállás egyre inkább a fák fetisizálására koncentrálódott”?
György Péter ráadásul azt sugallja, hogy az ellenállás összefüggésben van azzal a tisztán szakmai kérdéssel, hogy mi a múzeum korszerű szerepe – holott a Liget-projekt elleni tüntetésekben semmiféle szerepet nem játszik, hogy „azonos értékű elbeszélések, egymásra reflektáló fogalomtörténetek bemutatásaként” kell-e kiállításokat rendezni vagy sem.
A valóság az, hogy a György által helyesnek tartott múzeumfelfogás a gyalázatos Vár projekt következményeként erőszakolódhat ki nyilvános vita nélkül. Ha nem lett volna Vár projekt, és lett volna demokratikus vita, a Liget projekt sem váltott volna ki olyan ellenkezést, mint a mostani. A kontextusos posztmodern, illetve hagyományos leíró múzeumfelfogás hívei között legfeljebb egy moderált szakmai eszmecsere alakult volna ki, esetleg kompromisszumokkal a végén. Eleve hogyan lehetett ennek hiányában nyugodt lelkiismerettel beállni egy ilyen erőből megvalósítani szándékozott projektbe? Netán azért, mert a Kádár-korban ünnepelt Váci Mihály szavaival „nem elég […] a jót akarni […], de tenni, tenni kell”?
Mindannak alapján, amit a mai rendszerben a művészet, a közművelődés és a kulturális emlékezet dolgában eddig elkövettek (az MMA-tól a történelemhamisító intézeteken át a szoborállításokig), hogyan értelmezhető az a vélelem, hogy a tervezett múzeumi negyed dolgában ez a kormányzat sokat adna „az egymásra reflektáló fogalomtörténetek” bemutatására és az „ön[?]reflexív tanulásra”? Mert György Péter visszalépését most is csak az egykori SA-éhoz képest még szűk társadalmi merítést képviselő kopasz verőlegények színre lépésével indokolja. Azon a helyen, ahol ma élünk, csak most alkalmazták volna először ezeket az eszközöket?
Egyáltalán: az a politikai erőszak, amely a kormányzat működését minden tettében jellemzi, így abban is, ahogyan a Vár átalakításához kapcsolódva ezt a Liget projektet rákényszerítik az országra, őt nem zavarta? Csak a konkrét fizikai erőszak léteznék?
György Péter válaszában figyelemre méltó a szomorúsága, amiért „ebben a mozgalomban egy térben találhatta magát például [az orbáni rendszert radikálisan elutasító] Tamás Gáspár Miklós és Lányi András”, aki helyesli a Várat birtokba venni kívánó vezér menekültekkel szembeni politikáját.
Holott éppen ez a közös szereplés jelzi halványan, hogy a mai rendszert csak valamiféle bal- és jobboldali, liberális és konzervatív, együttes politikai fellépés lenne képes előbb-utóbb megdönteni, mert ez a négy irányzat csak akkor létezhet legitim módon, ha demokrácia van, ezért szabad és egyenrangú vetélkedésük a záloga a demokráciának. Ezzel szemben teljesen megtévesztő a demokrácia álarcában működő szélsőjobboldali orbáni rendszert jobboldalinak vagy konzervatívnak tartani. Ez a jobboldaliság és a konzervativizmus megcsúfolása, ahogy egy szélsőbaloldali, marxista–leninista rendszert pusztán baloldalinak tekinteni a baloldaliság megcsúfolása.
György a baloldali-liberális demokraták egy mérvadó részével együtt foggal-körömmel próbál még ragaszkodni ahhoz, hogy az orbáni rendszer valamiképpen azért még demokrácia, mert demokratikusan lett megválasztva, és (formálisan, de) működnek a demokratikus intézmények. Ez az önámítás lehetne csak az ő bajuk, de sajnos megtévesztik vele azokat, akik egyelőre rájuk hallgatnak.
A vezérszerep, a tekintélyelv, az erő gátlástalan alkalmazása, a teljesen megszállt állami intézmények, a nemzeten belüli kirekesztő politika, a fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolása, a féktelen nacionalista és idegenellenes propaganda, az egész szörnyű, szociológiailag maffiózónak látszó mai magyar politikai világ ne lennének elegendő vonások ahhoz, hogy a rendszert egy diktatúra újfajta alakváltozatának tekinthessük? Nyilván, eszerint mind az illiberális, mind a népi demokrácia is a demokrácia fajtái. És talán nemcsak azt hiszi, hogy az orbáni rendszer majd valamelyik választáson leváltható, hanem azt is, hogy a rendszer teljes társadalmi lázadás és földindulás nélkül megdönthető.
Mintha itt tere lenne még bármiféle „demokratikus pedagógiának”.
