Nem előzmények nélkül, hiszen már az első Fidesz-kormány gazdaságpolitikájában is fontos cél volt az aktivitási ráta növelése, az emberek visszaterelése a munkaerőpiacra. Akkor elsősorban azokra gondoltak, akiket a gazdaság „nagy átalakulása” meg a korai nyugdíjazások és a „koraszülött jóléti állam” egyéb vívmányai kiszívtak a munkaerőpiacról – és persze mindenkire, akinek úgy tűnt, megcsappant a munkakedve. De a következő kormányok is hajlottak a munkakedv ösztönzésére – gondoljunk csak a 2008-ban elindult „Út a munkába” programra.
E szemlélet azonban rendkívül egyoldalú – s hátulütőit a 2011 utáni szabályozás hozta igazán a felszínre. Hiszen annak a nagyjából egymillió – aktív korú, munka nélküli, alkalmi munkából élő vagy inaktív – embernek, akit e programok céloztak és céloznak, a többsége olyan körülmények között él, ahol nagyon nehéz munkát keresni és találni, sőt megélni. Munkavállalási szokásaikat nemcsak a gyenge motiváció, hanem a lakás, a közlekedés, a minimális tartalékok és a képzettség hiánya is befolyásolja.
| ||
2011-től a csodafegyver a közfoglalkoztatás kiterjesztése lett. Olyasminek szánták ezt a fülkeforradalmi szociál- és foglalkoztatáspolitikában, mint a 2011-es végtörlesztést a bankoknál, az adóztatásban az egykulcsos adót, a közoktatásban az államosítást. A „munkaalapú társadalomért” vívott harcban szigorodtak a munkanélküli-státuszhoz kapcsolódó ellátás feltételei, s így az álláskeresési járadékban, segélyben részesülők száma három év alatt a harmadára csökkent, miközben a munkanélküliek száma alig változott. A rendszeres szociális segély mértéke, a jogosultak köre és a foglalkoztatást helyettesítő támogatás (korábban „bérpótló juttatás”) is csökkent, az utóbbi 22 800 forintra. Így a közmunka nemcsak lehetőség, hanem egzisztenciális kényszer is lett. Aki kívül rekedt, az pillanatokon belül katasztrofális helyzetben találta magát.
Nem jár, csak juthat
Az ez évi közmunkakiadásokra 340 milliárd forintot tervezett be a kormány, ami úgy háromszorosa az öt évvel ezelőttinek, de a tavalyinál is 20 százalékkal magasabb. A résztvevők száma is ilyen arányban nő, idén várhatóan 240 ezerre. E dinamikus növekedés mögött három szándék áll: az egyik a vidék, különösen a jelentős munkanélküliséggel sújtott falvak, kistelepülések borzasztó állapota és vezetőik megsegítése. Aki járt már ilyen településen, érti a javítás szándékát. A másik cél tisztán politikai volt: a közmunkát a helyi társadalom kormánypártokhoz köthető vezetői koordinálják, s ez döntő fontosságú lehet az ott élők politikai felügyeletében is. A segély korábban járt, a közmunka nem jár, csak juthat.
A harmadik – sokkal távlatosabb – cél a gazdasági növekedés támogatása és a foglalkoztatottak számának növelése volt. A politikai propaganda sikeréhsége csak erősítette ezt a szempontot.
A közfoglalkoztatás ily módon a politikai célok jegyében intézményesült, s nem is csoda, hogy a fajsúlyos résztvevők sajátos érdekei egyre jobban érvényesültek a napi működésben. Ugyan miért támogatná a polgármester a közmunkás munkakeresését, ha ezzel elveszítheti őt és a vele érkező forrást, s miért ne használná ügyesen a rendszert, ha akut közösségi (vagy magán-) problémákat oldhat meg vele?
A következmények megdöbbentők. Néhány év alatt 10 százalék körüli szintre süllyedt azoknak az aránya, akik fél évvel az után, hogy közfoglalkoztatásban voltak, újra „rendes” állásba kerültek. A beragadásnak főként – a MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjában Molnár György vezetésével folyó vizsgálatok eredményei szerint – anyagi motivációs okai vannak, de a közmunkás munkakeresését az infrastrukturális feltételek hiánya is akadályozza. A rendszeres közmunka megszerzésének az esélye annyival nagyobb, hogy nincs értelme más lehetőségek után járni – még akkor sem, ha a közmunka mintegy 80 ezer forintos havi bére a szakképzetlen körben csak mintegy háromnegyede a minimálbérnek. (És a minimálbért a többségük amúgy sem látta még.) De nemcsak a biztonság, hanem a(z általában) kisebb teljesítményelvárás is vonzó.
A közfoglalkoztatás központi szerepének egyik fontos jele az is, hogy ma – a kutatók szerint – minden ötödik közmunkás ugyanazt a munkát végzi, amit korábban hagyományos munkaviszonyban. Ez pusztán a minimálbér-csökkentés innovatív formája, viszont célellentétes, és az egész programot komolytalanná teszi. Egy másik torzulás paradox módon szintén a közfoglalkoztatás intézményének a megerősödését mutatja: 2013-ban az összes közmunka – Czifrusz Márton szerint – egyharmadát olyan településen végezték, ahol az a munkanélküliségi adatok alapján nem volt indokolt. Az is árulkodó, hogy 2013 és 2015 között a 25 év alatti közmunkások száma 60 százalékkal nőtt. A hátrányos helyzetű fiatalok körében – akik jó eséllyel tizenhat évesen kikerülnek az iskolából – a közmunka első számú karriercél lett. Nem véletlen, hogy a kétharmadban önkormányzatok szervezte közmunkaprogramok résztvevői csak elvétve lépnek ki a munkaerőpiacra.
Leépíteni
A közfoglalkoztatás 2015-re masszív, saját érdekekkel átszőtt intézménnyé vált, de közben a munkaerőpiac – ahogy az MTA-KRTK kutatói írják – végletesen szegmentálódott, és ez több százezer embernek teszi szinte lehetetlenné a csatlakozást az elsődleges munkaerőpiachoz. Ám az elmúlt évben drámaian megváltozott a helyzet: a munkaerőpiac legtöbb része egyszerűen kiszáradt. Az egyik nagy magyar munkaerő-közvetítő cég vezetője szerint „a Tiszától nyugatra elfogyott a munkaerő, de már azon túl is nagyon nehéz embert találni”. Az ügyesebb cégek új megoldásokat vetnek be a munkaerő keresésében, roadshow-kat indítanak, s a több százmillió forintos toborzási és marketingköltségeket sem sajnálják. A kereskedelemben néhány cég soha nem látott béreket kínál a dolgozóknak, és így is vannak betöltetlen állásaik. A Nyugat-Dunántúlon a munkanélküliségi ráta 2,8 százalékra csökkent, ami a munkaerőpiac működése szempontjából már több mint jó. Diákok lépnek be tömegesen olyan feladatokra is, ahol korábban középkorú, szakképzett és tapasztalt emberek dolgoztak. A munkaerő-közvetítő cégek egymás után nyitják irodáikat Ukrajnában és Szerbiában.
Mindez azt jelenti, hogy a közfoglalkoztatás politikai célja és a gazdasági növekedés szempontja súlyos konfliktusba került 2016-ban. A piac örömmel vonna be közfoglalkoztatottakat is, de erre kevés az esélyük a masszív ellenérdekeltség és a közfoglalkoztatottak csapdahelyzete miatt. A kormány érzékelte a problémát, de nem akart engedni, inkább az amúgy is gyorsan növekvő költségeket megfejelte még 3 milliárd forinttal: ekkora büdzsével hirdették meg a „Közfoglalkoztatásból a versenyszférába” nevű programot. A jól hangzó akció már csak azért sem lesz képes átütő hatást elérni, mert e költés a közfoglalkoztatásba ömlő összeg 1 százalékát sem éri el. Az uniós forrásokból már jóval nagyobb összegeket akarnak a képzésekre fordítani, de a közalkalmazottakat ez sem segítette eddig a piacra lépésben, már csak azért sem, mert nem vonták be ebbe kellő mértékben a munkáltatókat. A munkaerőpiacra lépést segítő akcióknál amúgy sem a tartós munkaviszonyt jelentő állásokat kellene egyből megcélozni, inkább a rövidebb kifutású alkalmi munkákat. (Az idényjellegű munkákra kölcsönadást már a kormány is igyekszik ösztönözni, de az önkormányzatok – személyes tapasztalatom alapján is – igyekeznek elsunnyogni ezt a feladatot.) Az alacsony képzettségűeknél nem kellene drasztikusan szankcionálni a foglalkoztatás szürke zónájába esedékes visszatérést sem, mert ez fontos átmenet lehet a valódi munkavállalói státusz irányába. Azt a gyakorlatot pedig, hogy valakivel ugyanazt végeztetik közmunkában, mint korábban rendes munkaviszonyban, sürgősen be kell fejezni.
A legfontosabb feladat azonban a közfoglalkoztatás – fokozatos és differenciált – leépítése: azért, mert ilyen formában és mértékben értelmetlen. Jól láthatóan ez a legkevésbé hatékony aktív foglalkoztatáspolitikai eszköz. Ugyanakkor a közmunka olyan mértékben intézményesült a szociális juttatások helyett és azok feltételeként, hogy csak nagy körültekintéssel szabad visszabontani. A fogyatékkal élők közfoglalkoztatása például hosszú távon is jó ötlet (bár célként megjelölni az ő munkapiacra lépésüket hamisan cseng). A közfoglalkoztatási programokat a nemzetközi gyakorlatban is a leggyakrabban válságok után indították, majd fokozatosan csökkentették a jogcímeket, a projektek számát és a támogatás mértékét. Az ok a gyenge hatékonyság, a korrupció és a gazdaság élénkülése volt. Sokat segíthet, ha a felszabaduló forrásokat a képzés, az utazás, a munkakeresés és a munkahelymegőrzés támogatására költik, a munkanélkülieknek járó juttatások növelése mellett. A vállalkozóvá válás támogatása is eredményesebb az adatok alapján, mint a közmunka. Alig egy hónapja kitűnő lepényt ettem egy roma asszonynál Miskolcon, aki nagyon ügyesen terelgeti 2010 táján ilyen támogatással és képzéssel indult 5-6 fős vállalkozását. Azt mesélte, a pár évvel ezelőtt a kurzuson írt üzleti terve 80 százalékban bejött, de a piaci igények tervezésében még fejlődnie kell.
Szerencsés pillanatban vagyunk azért is, mert a nagyfoglalkoztató és bérmunkákat végző vállalatok is partnerek lennének a munkaerőpiaci és a helyi problémák megoldásában, a képzések vállalaton belüli megvalósításában, ha ezzel józan áron új munkaerőhöz juthatnak. Jó lenne a leépült munkaügyi ellátórendszert is megerősíteni, javítani kellene az információk gyűjtésén és a méréseken. Erre uniós források is rendelkezésre állnak. Ma a tartós gazdasági növekedés beindításának legszűkebb keresztmetszete a magyar munkaerőpiac állapota.
