A gyerekek önfeledtek voltak, az apák jóságos falkavezérként mutatták az irányt, amit mindenki követett. Esetenként a családanya is a csapat tagjává vált, tekert elöl, hátul, a sor középén, az utat mutató urát figyelve.
Egy pillanatra mintha minden(ki) a helyére került volna. (Ez persze genderszempontból aggályos megállapítás, de ennél sokkal aggályosabb dolgokról is szó lesz még.) Mintha mindenki pont ott akart volna lenni, ahol éppen volt. Most, az enyhítések időszakában már kevesebb ilyen boldog családot látni az utcákon.
Persze nem mindegyik család engedte meg magának az ilyen közös utcai programot. Míg mások együtt kirándultak a zöldben, voltak, akik hétszámra nem hagyták el a lakást, látogatót sem fogadtak. A családok változatos válaszokat alakítottak ki a kormányrendeletekre. Ugyanígy történt a különböző szervezetek, intézmények esetében is.
De miért?
A háttérben sokféle szorongás áll.
A járvány mindannyiunkat megijesztett. Reális félelemből és a belső feltételezésekre rárakódó szorongásokból összeálló ijedséggel fogadtuk a vírust. Szorongásunk evolúciósan hasznos vonás. A falkán, hordán gyorsan eluralkodó veszélyérzet egységes fellépést tett lehetővé – menekülést vagy támadást –, ami a közösség valamennyi tagja számára biztosította, hogy a veszéllyel eredményesen megküzdhessen. Erre épült filogenetikus őseink evolúciós sikeressége. Agyunk szerkezete a kőkorszakra kifejlődött, biológiailag azóta nem változott, csak elménk fejlődött tovább. Agyunk megfelelő volt az akkori veszélyek felismerésére. Manapság is ezzel az aggyal kell civilizációt alkotó emberként a természetinél lényegesen összetettebb szociális helyzetekben eligazodnunk, megjósolva a jövőben ránk leselkedő veszélyeket. A szociális alkalmazkodást voltaképpen a folyamatos veszélykeresés biztosítja, ami belülről fakad, vagyis nem külső veszély idézi elő, hanem a belső bizonytalanság. És innentől alkalmazkodást kijelölő félelemről beszélhetünk.
A mostani világjárvány erősen rávilágított a tényre, hogy az emberiség mára megacsoportot alkot, és gyakran e csoport részeként szorong. Az utazások és a technika segítségével a földgolyón élő emberek jelentős része kölcsönhatásba tud kerülni egymással; és minél nagyobb létszámú egy csoport, annál erőteljesebben terjed szét benne a szorongás. E világméretűvé vált csoportban a szorongást nem a vírus, hanem mi magunk terjesztjük egymás közt. Gyorsabban terjedt, mint a járvány maga.
Az összekötöttség érzése eddig eufóriával járt. Ám amikor azt kellett megélnünk, hogy ez a vírus terjedését is segíti, az átjárhatóság érzése hirtelen fenyegetővé vált.
A sok ellenőrizhetetlen és bizonytalan információ közepette a megismert objektív és szubjektív tényezőkből mindenki kialakította a helyzethez kapcsolódó álláspontját, meggyőződését – ilyenkor ez elkerülhetetlen. Ezek azonosságokat és különbségeket egyaránt mutattak, és alig akadt olyan szempont, amely megkérdőjelezhetetlennek bizonyult. Mivel kevés volt az egyértelmű tájékozódási pont, és nem lehetett valamennyi tényezőt ellenőrizni, ennek megfelelő meggyőződéseket alakítottunk ki. Hiszen valamilyen álláspontra szükségünk van.
Ha nem lennének meggyőződéseink, nem tudnánk kialakítani igazodásunkat a kultúránkhoz, társadalmunkhoz; esetünkben a társadalmi kérdéssé váló járványhoz. Ez már leginkább a világnézethez hasonlít. Bár tudjuk, hogy nincsen jó vagy rossz világnézet (melyik lenne az? a jobb vagy a bal, a konzervatív vagy a liberális? a hívő vagy az ateista?), vagyis tudjuk, hogy a sajátunk is hordoz problémás elemeket, mégis ragaszkodunk hozzá, szinte sosem adjuk fel – legalábbis nem várható, hogy egy vita során változtassunk rajta. A mostani járvány így társadalmi válságként is megjelenik. Legtöbbünk szerencsés, mert ilyenben eddig nem volt részünk, nem éltük át, milyen az, amikor terhelés alá kerülnek a szociális rendszerek (családok, csoportok, cégek), a társadalmi csoportok (etnikumok, nemzetek) és a világnézeti kapcsolati rendszerek (eszme, politika, hit). A járvány létrehozta ezt a terhelést – ezért is mondhatjuk, hogy hatását tekintve csak másodsorban infektológiai kérdés a vírusé, elsősorban társadalmi folyamatok elindítójává vált.
Tömegjelenségként a szorongás pánik formájában jelenik meg. Beindítója valamely reális veszély, de eltúlzott a reakció. Például a mostani járványhelyzet nem járt élelmiszerhiánnyal, a felvásárlási láz mégis helyenként valódi hiányhoz vezetett. Itt a veszélyt éppen a szorongás hozta létre: így vált a szorongás a valósághoz igazodó félelemmé.
Kiegyensúlyozott helyzetben a társadalmi folyamatok finoman szövik át és mozgatják személyes és társas kapcsolatainkat. Rendszerint fel sem tűnnek, észrevétlenül körbevesznek minket, ahogyan a levegő. Kritikus helyzetben azonban mintha betörtek volna kapcsolatainkba. A „maradj otthon” mozgalmi jellege egyöntetűséget hozott, de el is fedte a viszonyulások közötti jelentős eltéréseket. „Egyetértünk és egyformán látjuk a világot” – hirdettük, de volt, aki teljesen bezárkózott, míg mások találkozgattak a barátaikkal. A „mi a biztonságos a járvány idején?” kérdésben a családok, intézmények, országok jelentősen eltérő attitűdöket alakítottak ki, így aztán ahol konfliktusok támadtak, ott ugyanolyan heves ütközések alakultak ki, mint például a családon belüli fájdalmas politikai viták esetén.
A Covid-19 sajátos vonása az is, hogy emberek élete és halála közvetlenül az egészségügy állapotával szembesített: megfelelőek-e az intenzív osztályok, rendelkezésre áll-e megfelelő számban lélegeztetőgép? Ha igen, akkor az az életet, ha nem, akkor az a halált jelenti. Korábban emberi tényezőhöz, pontosabban a politikához járvány ilyen mértékben még nem kötődött. Ez az első járvány, amely bukást vagy sikert eredményezhet, vagy legalábbis gyengülést vagy erősödést hozhat a politika résztvevői számára. A Covid-19 tehát kormánybuktató képességekkel rendelkezik, így nem meglepő, hogy a tájékoztatás a járványról időnként háborús híradásokra emlékeztetett. Támadások és védekezések csatazaja nyomta el a járványügy híreit, a tényszerű tájékoztatás a háttérbe szorult. A médiát a politikusok uralják, nem az orvosok és a szakemberek. Ennek megfelelően a diskurzus tartalma arra épült, ki csinálja jobban. Pártok, országok vetélkedtek, miközben elmaradt az érdemi összefogás. Nem hallani közös eljárási protokollokról, nincs szó a tapasztalatok megosztásáról, az intézkedések összehangolásáról. A politika roncsolja az egészségügy tudományos, kiegyensúlyozott helyzetben lényegesen egységesebb működését. A járvány indulásakor még a maszkviselés kérdésében sem alakult ki konszenzus, erről világhatalmak első emberei foglaltak állást. Mindez a közhangulat szorongásos elemeit erősítette fel. Az egyes országokban nagyban eltérő járványügyi mutatók mellett kezdték el a korlátozások jelentős enyhítését.
Azt remélem, a jövőt illetően tanult, tanul a világ. A politikát hordozó civilizáció idővel belátja, hogy számos tömegszintű jelenség szabályozásához szakértőkre van szükség. A világjárványhoz orvosok, társadalmi kérdésekhez szociológusok, a társadalmi pánikhoz szociálpszichológusok értenek, az egyéni pánikhoz a pszichoterapeuta. A hatalomhoz pedig a politikusok – de ezt a hatalmat nem szabad összetéveszteni a szakértelem, a tudomány hatalmával.
A szerző pszichiáter.
