„Micsoda emlékezetes nap!” – jegyezte fel naplójába egy középosztálybeli hamburgi háziasszony 1933. január 30-án, az után, hogy végignézte az Adolf Hitler hatalomra kerülését ünneplő rohamosztagosok fáklyás díszszemléjét.
A Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért azt javasolja, hogy a választópolgárok október 2-án vegyenek részt a népszavazáson, és szavazzanak érvénytelenül.
Mit tehet egy következő kormány az ügyészséggel, az Alkotmánybírósággal, az Orbán-vagyonnal, az új oligarchák vagyonával és így tovább, és így tovább. Van erre jogállami megoldás?
Mélyi József kritikájára (Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.) válaszolva György Péter fenntartja, hogy a Ligetben létesítendő szakszerű múzeumi koncepció csak utólag, a politikai kontextus fontossá válásával került légüres térbe (lásd: A demokratikus pedagógia tere, Magyar Narancs, 2016. augusztus 4.).
Egerszegi Krisztina tizennégy éves, amikor 1988-ban olimpiai aranyérmet nyer 200 méter háton Szöulban. Mikor a siker érzéséről kérdezte a riporter, kedvesen, kislányosan vagy elérzékenyülten hallgatott – nem voltak szavai, sem begyakorolt paneljei a rajongók megszólítására.
Mélyi József volt az első s eddig az egyetlen, aki a több hónapja, előbb az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban s most a Magyar Narancsban alakuló vitában a múzeumi negyed éles kritikusaként, s nem a Liget urbanisztikai, illetve az utóbbi hetekben okkal döntővé vált politikai kérdéseinek elemzőjeként szólalt meg (lásd: Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.).