Janisch Attila: Ittapiros-holapiros – Közpénzjáték nagy tételben

  • Janisch Attila
  • 2017. augusztus 11.

Publicisztika

Kedves Orbán-fanok, titeket vernek át csak igazán, mert ti naivul még el is hiszitek, hogy nem vagytok átbaszva.

230 millió (majd’ negyedmilliárd) forint közpénzt kapott egy kormányközeli vállalkozó a vizes-vb eseményeit bemutató film elkészítésére. De mi a büdös francra költik UTÓLAG ezt a 230 000 000 forintot?! Utólag, mert a közbeszerzési pályázatot csak négy nappal a világbajnokság vége előtt írták ki. Vagyis a sportesemények filmfelvétele addigra már vagy megtörtént, vagy ha nem, akkor soha nem is fog – de az bizonyos, hogy a felvételek elkészítésére biztosan nem tudnak költeni. Akkor meg mire? A meglévő felvételek vágása mindössze két ember munkáját igényli: a rendezőét és a vágóét egy néhány négyzetméternyi helyiségben, és a filmes utómunka (hangkeverés, fényelés) sem igényel százfős stábot. Vagyis nincs, nem lesz, mert nem is lehet negyedmilliárdnyi bérköltség. És ha ez a film (ha valaha elkészül) tele is lesz digitális trükkökkel, akkor is brutálisan túl van árazva. Persze nem véletlenül, hiszen amikor Orbánék valamit (bármit) beáraznak, akkor soha nem a készülő projekt tényleges munkálatainak tényleges költségei az irányadók, hanem a saját zseb minél feszesebb degeszre tömése.

Filmes szakzsargonban használt kifejezés a kamuflexre forgatás. Ez olyan forgatási szituációt jelöl, amelyben úgy csinál a stáb, mintha felvennék a kamerával a jelenetet, de valójában nem rögzítenek semmit, mert nincs felvételi negatív fűzve a felvevőgépbe. Kegyes csalás ez, amelyet például akkor alkalmaznak, amikor a színész által nagyon erőltetett, de a film egész koncepciójába tutira nem illő elképzelés felvételét imitálja a stáb (nem utolsósorban azért, hogy ne bántsák meg a színészt a szimpla elutasítással). A celluloid nyersanyag idejében volt ez a trükk igazán bevett, mert akkoriban komolyan takarékoskodni kellett a roppant költséges és mindig kevés felvételi negatívval, és ez a kényszer lényegesen kevesebb improvizációt, helyszíni ötletelést tett lehetővé, mint a digitális korszakban, amelyben a nyersanyagnak (a felvételek tárolásának) minimális a költsége és lényegében korlátlan a kapacitása.

Nos, szerintem ez az egész vizes-vb-film egy ilyen kamuflexre forgó akármi lesz. Csak a legkevésbé sem kegyes csalásként, nem úgy, hogy az senkinek ne kerüljön semmibe, hanem vélhetően rablás lesz ez a javából. Még akkor is az lesz, ha a köztévétől veszik meg utólag a köztévé által közpénzből rögzített felvételeket (hisz honnan máshonnan lenne sajátjuk, ha négy nappal az események vége előtt még csak a költségekre kiírt pályázatot körmölgették?!) – sőt pont akkor lesz csak igazán jól körvonalazottan combos pénzmosás ez az egész azzal a különbséggel, hogy nem a maffiapénzeket mossák tisztára, hanem fordítva: a közpénzt mossák át maffiapénzzé. Ez is közpénz, az is közpénz. Ideteszik, odarakják. Fürgén jár a kezük. Kezük közt a pénz. Ki tudja, hogy van-e, volt-e? És aztán hopp! Volt nincs, hová tűnt?! Hűlt a helye. Hűl a helye. Eltűnt a közkézen, közön.

Csalnak, mint azok a rohadékok az utcán, akik minden bepalizható embert átvernek az ittapiros-holapirossal. Habár nagy különbség, hogy ott az enyém a döntés, akarok-e hülye lenni és a játékba beszállva elveszteni a saját pénzemet. A kormányzati csalásoknál nincs választási lehetőségem, hülyére vesznek és átcsesznek mindannyiunkat.

Igen, mindannyiunkat, titeket is, kedves Orbán-fanok, sőt titeket csak igazán, mert ti naivul még el is hiszitek, hogy nem vagytok átbaszva. Pedig már hogy a fenébe ne lennétek?!  A nap minden percében pofára ejtenek titeket is, és higgyétek el, rajtatok röhögnek a legjobban, mert valójában maguk sem hiszik el, hogy nem látjátok, amit rajtatok kívül már mindenki lát.

2002-ben az akkori Orbán-kormány belebukott abba, hogy a miniszterelnök a barátai cégének, a Káel Csaba és Wermer András által alapított és elnökölt Ezüsthajó Kft.-nek juttatott több száz millió közpénzt arra, hogy dokumentálják a miniszterelnök napi tevékenységét. Természetesen soha nem látott a köz egyetlen snittet sem ezekből a felvételekből, amit pedig a köz pénzén forgattak kamuflexre. Csak a pénz tűnt el, nyomtalanul.

De most, amikor ismételten szemrebbenés nélkül lopják ki még ezt a kétszázharmincmilliót is, megtetézve az egyébként is abnormálisan elszállt költségvetésű (értsd hatalmas lenyúlású) vizes-vb összköltségét, joggal bízhatnak abban, hogy nem szakad rájuk az ég, mert (még mindig) vannak sokan, akik ahelyett, hogy számon kérnék mindezt, a támogatásukkal fedezik őket. Hogy magukat és a hatalmukat biztonságban érezve lophassanak, csalhassanak, üzérkedjenek és elkövethessenek bármilyen gazemberséget, ami csak eszükbe jut.

Magyarország, e büszke és erős európai ország, jól teljesít!

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.