Ha már Orbán Viktor június 21-én tartott beszédében Horthy Miklóst kivételes államférfiúnak nevezte, s ez éles visszhangot váltott ki itthon és külföldön, érdemes felidézni, amit erről a korszakról a számok nyelvén mondani lehet.
Tény, hogy a gazdasági növekedés üteme – a széles körben használt ún. Maddison-féle nemzetközi adatbázis változatlan áras GDP-adatai szerint – 1920 és 1942 között számolva, éves átlagban 3 százalék volt, ami önmagában véve igen jó adat. A kiegyezés utáni évtizedekhez viszonyítva még érdemleges gyorsulás is történt, mivel az 1890 és 1913 közötti békeévek átlaga csak 2,3 százalék volt.
Ám nemzetközi összehasonlításban a Horthy-korszak teljesítménye nem volt kiemelkedő. Németország, amely már akkor is a magyar gazdaság számára húzó partnerország volt, ugyanezen évek átlagában 4 százalékkal nőtt, az Egyesült Államok 3,7, a szomszédos Jugoszlávia – 1920 és 1939 között – 3,1 százalékkal. Csehszlovákia – 1920 és 1937 között – ugyancsak hozta a magyar ütemmel egyező adatot. Egyedül a szintén szomszédos, és a német gazdasággal ugyancsak összefonódott osztrák gazdaság teljesítménye volt gyengébb, mint a magyar: ott 2,5 százalék jött ki átlagban.
És van még egy fontos körülmény, amiről a magyar közvélemény már régen elfeledkezett. Tudniillik arról, hogy az időszak kétharmadában, egészen pontosan 1924 és 1938 között a magyar gazdaság egyensúlyára a Népszövetség vigyázott. Magyarország 1921-ben, Horthy kormányzásának elején kérte a felvételét a szervezetbe. A genfi székhelyű Népszövetség és a Bank of England Budapestre delegált szakértőinek ellenjegyzése nélkül sokáig egy fillért sem költhettek Horthy Miklós egymást követő kormányai. Amíg ez így volt, a GDP-növekedés éves átlaga 3,5 százalék volt. Miután „kipateroltuk” a külföldi szakértőket, majd Magyarország ki is lépett a Népszövetségből, a következő négy évben, amiről egyáltalán van összehasonlítható GDP-adatunk (1938–1942), a hazai GDP-növekedés éves átlaga visszazuhant 1,4 százalékra.
Orbán Klebelsberg Kuno, a Horthy-korszak kultuszminiszterének ünneplésekor mondta el fent idézett beszédét, dramaturgiai értelemben tehát nem meglepő, hogy a magyar „politikai és gazdasági megújuláshoz szükséges erő, kitartás és akarat” forrásaként Orbán Klebelsberg oktatás- és kultúrpolitikáját jelölte meg. A kormányfő konkrétan tanyasi iskolák építését, falusi népkönyvtárak létrehozását, a kötelező tornaórát, a tömegsport és az élsport támogatását, a határon túli egyetemek Magyarországra költöztetését, a bécsi Collegium Hungaricum létrehozását említette a múlt gazdasági sikereinek fundamentumaként.
A jól ismert varázsszer
Valóban ilyen egyszerű felgyorsítani egy ország gazdasági növekedését? Csak okosan kell elkölteni az adófizetők pénzét? Valóban a felsorolt intézkedések lettek volna a forrásai annak, hogy pótolni lehessen a Trianon nyomán beállt gazdasági veszteségeket (amikor – Orbán szavai szerint – „hazánk egyik napról a másikra elvesztette gazdasági erőforrásainak jelentős hányadát”)?
Ez mind mesebeszéd. Valójában a növekedés gyorsításának alapvető forrása – nem először és nem is utoljára a modern kori magyar gazdaságtörténetben – a hitelfelvétel és az eladósodás volt. Az iskolaügy és a kultúra fejlesztése természetesen fontos, de legjobb esetben is csak 15–20 éves késleltetéssel jelentkezik a pozitív növekedési hatás. A konjunktúra mesterséges élénkítéséhez pénz kell. Másutt már publikált, hazai és nemzetközi forrásokra alapozott összegző számításaim szerint (lásd: A magyar gazdaság útja az adósságválságba, 1945–2013, Corvina Kiadó, Budapest) a Horthy-korszak végén, vagyis 1945 tavaszán a magyar állam bruttó külföldi adóssága 7 milliárd pengő (P) lehetett, míg a belföldi adósság 14 milliárd. Összesítve tehát a magyar állam könyveiben kimutatott teljes, múltból származó kötelezettségvállalás 21 milliárd P volt; az utolsó békeév, az 1938/1939-es költségvetési év 5 milliárd P körüli nemzeti jövedelmének a négyszerese. Ez már akkor is orbitális arányú eladósodásnak minősült – biztos jeléül annak, hogy ebből előbb-utóbb államcsőd, infláció és gazdasági összeomlás lesz, még akkor is, ha a háborút a tengelyhatalmak nyerik meg, amelyekhez Horthy-Magyarország csatlakozott.
A részben direkt állami kölcsönfelvétel, részben pedig állami garancia mellett felvett banki és vállalati hitelek révén felhalmozódott külföldi adósságokat Magyarország 1931-et követően nem törlesztette. Ha akkor léteztek volna hitelminősítő intézetek, akkor az országot a bóvli kategória legaljára helyezték volna. Az Orbán által ugyancsak kivételes államférfiúnak nevezett Bethlen István miniszterelnök (1921–1931) éppen ebbe bukott bele, és politikai pályája innen kezdve már csak lefelé mutatott.
A Horthy-korszak végén a belföldi államadósság legnagyobb tétele 11,2 milliárd pengőnyi rövid lejáratú hadikölcsön volt. Ez az adósság a honvédelemről szól 1939. évi II. törvénycikk 155. §-ának egyetlen mondatos felhatalmazása alapján keletkezett: „A minisztérium a hadiszükségletek kielégítéséhez, valamint a jelen törvényen alapuló rendkívüli intézkedések végrehajtásához szükséges kiadásokat teljesítheti és azok fedezéséről hitelműveletek útján is gondoskodhatik.” Ez a jogi kiskapu közvetlenül azt követően született, hogy 1938-ban az ország felett megszűnt a Népszövetség által gyakorolt pénzügyi ellenőrzés, és úgy módosították a Magyar Nemzeti Bank alapszabályát, hogy „a jegybank fokozott mértékben állhasson a kormány gazdaságpolitikai céljainak szolgálatában”.
Elporladt kötelezettségek
Miután Magyarország 14 éven át nem fizetett, a külföldi hitelező bankok a magyar adósságokat – de facto – már régen leírták, mire a háború véget ért. De jure, a magyar állam könyveiben továbbra is ott szerepeltek a múltbeli adósságok, de ezeket nem kellett törleszteni, így évtizedeken át foglalkozni sem igen kellett velük. Az új politikai rendszer tehát a II. világháború után tiszta lappal indulhatott, nagyjából hasonlóan ahhoz, miként a magyar állam az I. világháború előttről származó német és osztrák hitelek jó részét sem fizette sohasem vissza. A belföldi államadósságot megtestesítő kötvények elsősorban a nagy bankok, vállalatok és egyes gazdag magánszemélyek tulajdonában voltak. Minthogy az ő érdekeik mellett nyilván nem kardoskodtak számottevő politikai erők 1945-ben, ez a belső adósság egyszerűen elfelejtődött. A nagyvállalatokat és a bankokat államosították, a gazdag magánszemélyek államkötvényeit a szocialista rendszer nem váltotta vissza, mi több, a rendszerváltás utáni törvények szerint még kárpótlás sem járt az ilyen fajta veszteségek után. Elúsztak a felhalmozott magánnyugdíj-követelések és az életbiztosítások is. Paradox módon, pénzügyi szempontból nézve a Horthy-korszak legnagyobb vesztesei a hoppon maradt kötvénytulajdonosok, azaz az egykori felső és középosztály tagjai voltak.
A szerző közgazdász.
