A nyári szünidőt a CEU-törvény alkotmányosságát firtató, 62 országgyűlési képviselő által benyújtott beadvány az Alkotmánybíróságon (AB) várja. Közben sorjáznak a bíróság barátai (amicus curie) által írt támogató vélemények, az ombudsman állásfoglalását kiváló nemzetközi jogászok és alkotmányjogászok követték. Az egyetemi autonómia, a tanszabadság és a jogállamiság védelmében felszólaló barátok névsora önmagában is tiszteletet parancsoló: legutóbb Sólyom László volt alkotmánybírósági elnök és Lévay Miklós volt alkotmánybíró érezte elérkezettnek az alkalmat az AB nyilvános megszólítására. Tekintettel az ügy állítólag bonyolult voltára, május végére a CEU-törvény az AB apparátusán belül még külön munkacsoportot is kapott, elősegítendő a bírói stábok szorosabb szakmai együttműködését a Donáti utcai folyosók labirintusában.
Az AB-t nem sürgeti semmi: akkor dönt, amikor elérkezettnek látja. Ha úgy gondolja, bevárja a Velencei Bizottság októberre ígért tanácsadó véleményét. Ha úgy tartja kedve, akár az Európai Bizottság indította kötelezettségszegési eljárás végső kimeneteléig is várhat. Egy biztos: ha minden marad úgy, ahogyan megírta a Magyar Közlöny, október közepén, majd 2018. január elején alkalmazandóvá válnak a CEU-törvény fennmaradó, pillanatnyilag szunnyadó rendelkezései. Vagyis, bár az időzítés vitathatatlanul az AB szíve joga, ha október közepéig nem hoz döntést, késlekedése csak tovább nehezíti majd az amúgy is feszült és felemás politikai helyzetet.
Miért felemás?
Azért, mert a CEU a további magyarországi működésével szemben támasztott egyik új működési feltételt csak a magyar kormány aktív közreműködésével tudja teljesíteni. A CEU-törvény ugyanis azt írja elő, hogy október közepéig a magyar kormány és New York állam kössön olyan nemzetközi szerződést, amelyhez előzetesen az Egyesült Államok kormánya is hozzájárul. Esetünkben másodlagos, hogy ilyen nemzetközi szerződést az Egyesült Államok joga nem ismer, s hogy ennek megfelelően az amerikai szövetségi külügyminisztérium, majd a szövetségi oktatási minisztérium is egyértelműen elutasította, hogy ilyen előzetes hozzájárulást adjon.
Ennél sokkal fontosabb, hogy a törvényben foglalt új működési feltétel megalkotásával a magyar kormány a CEU további magyarországi működését saját politikai mérlegelésen alapuló döntésétől teszi függővé: az októberi határidő akkor is a CEU-t sújtja, ha a magyar kormány nem képes vagy hajlandó egyezségre jutni külföldi tárgyalópartnerével.
A civiltörvény sem kevésbé önkényes. A törvényjavaslat alakulásából kiderült: nagyjából mindegy, hogy pontosan mi számít külföldi támogatásnak (a kormányirányítás alatt osztott EU-támogatás például nem), és hogy mennyi időre (három évre vagy egyre) kell a tisztánlátás kedvéért szégyenbillogot nyomni a civilek munkáira. A lényeg, hogy megtanulják: bármikor fokozott állami érdeklődés – az izmos, magabiztos, kreatív hatalomgyakorlás – tárgyává válhatnak anélkül, hogy arra különösebb okot szolgáltatnának.
Nehéz ügyek?
A kormány kedves fordulata szerint a CEU és a frissen megrendszabályozott („átláthatóvá tett”) civilek csak nyivákolnak, ahelyett, hogy elfogadnák: Magyarországon mindenkinek be kell tartania a magyar törvényeket. Bár jól hangzik, ez távol áll az alkotmányos jogállam testi-lelki valójától. A jogállamot ugyanis nem az teszi, hogy vannak benne jogszabályok és azokat erőnek erejével betartatják, hanem az, hogy milyen jogszabályok vannak benne, és azokat hogyan hozzák és hogyan alkalmazzák. Az alkotmányos jogállamot arra találták ki, hogy korlátozza az állami önkény lehetőségét (nemhogy a gyakorlatát!), és tegye ezt annak érdekében, hogy a polgárok szabadsága lehetőleg ne szenvedjen csorbát. A személyre szabott, a jogalanyok számára kellő felkészülési időt nem hagyó jogalkotást az AB eddigi gyakorlata a jogállamiság általánosan elfogadott elveinek megfelelően tiltotta. Ez vitán felül áll. Az, hogy az AB a CEU-törvény ügyében hajlandó lesz-e követni eddigi gyakorlatát, már nehezebb kérdés, hiszen a válasz nem annyira az eddigi joggyakorlat minőségétől, mint inkább a testület összetételétől függ.
Pedig a CEU-törvény vagy éppen a civiltörvény alkotmányossága a politikai szabadság lényegét, az alkotmányos demokrácia és az alkotmányos jogállam működésének alapvető elveit érinti. Azon a földrészen, ahol egyetemisták számos politikai mozgalmat indítottak útjára az elmúlt pár száz évben, ahol civil szervezetek nélkül elmondhatatlan és megmagyarázhatatlan a közelmúlt története, feleslegesnek tűnhet azt magyarázni, hogy tanszabadság, egyetemi autonómia vagy éppen egyesülési szabadság nélkül nincsen szólásszabadság, következésképpen nincs alkotmányosság sem. Ám pont azért kell újra és újra rácsodálkozni ezekre az alapösszefüggésekre, mert amíg jól működnek, alig látszanak. Amikor az egyetemi embereket hallgatjuk a tévében vagy a diákokat látjuk egy tüntetésen, arra figyelünk, amit mondanak, és bele sem gondolunk abba, hogy a létezésükhöz egyebek mellett szabad egyetemekre van szükség. Eszünkbe sem jut, hogy ahhoz, hogy addig lesznek „helsinkis” fogdamegfigyelők, akik a rendőrségi fogdák állapotának javításán dolgoznak mindannyiunk személyes szabadságát és biztonságát védve, amíg lesz, amíg a magyar jog feltételei mellett értelmesen létezhet a Magyar Helsinki Bizottság nevű szervezet.
Az egyetemek szervezeti és működési rendjét meghatározó jogszabályok vagy a civil szervezetek jogi szabályozása nem egyszerűen bürokratikus feltételek halmaza. Az állami szabályozás célja az alkotmányos jogállamban az, hogy lehetővé tegye azoknak az alapvető jogoknak a gyakorlását, amelyek a tanszabadságon vagy az egyesülési szabadságon keresztül valósíthatók meg igazán. Természeténél fogva a jogi szabályozás mederbe tereli a szabadság gyakorlásának mikéntjét (és ennek következtében korlátozza is a polgárok cselekvését). A tanszabadság vagy az egyesülési szabadság állami szabályozásának azonban nem lehet az a célja, hogy megakadályozza vagy ellehetetlenítse az alapvető jogok és szabadságok értelmes és tényleges gyakorlását. A rossz történelmi tapasztalatok sok esetben arra inspirálták az alkotmányok, de még a nemzetközi egyezmények szerzőit is, hogy az állami beavatkozás bizonyos formáit kifejezetten megtiltsák.
Érdemes azonban észrevenni e törvények szélesebb összefüggéseit: a CEU-törvény és a civiltörvény kapcsán nem véletlenül kalandozik a képzelet újra és újra a szólásszabadság háza tájára.
A magyar médiapiacon jórészt már lefutott változásoknak köszönhetően nem túlzás azt állítani, hogy a felsőoktatás néhány távolabbi zuga és a civil szféra pár, állami támogatásoktól nem függő szeglete maradt az értő, észérvekkel művelt politikai vita maradék résztvevőinek menedékháza. Ebből a közegből jönnek azok az egyetemi emberek, akik még nem fáradtak bele a hangosan gondolkodásba, abba, hogy a nagyközönségnek is elmondják, mit és miért csinálnak, hogy milyen országban lenne jó élni. Ha ők is kiszabályozódnak a nosztalgikusan politikai közösségnek (idősebbnek: köztársaság) nevezett társasjátékból, alig marad majd vállalkozó szellemű fellépő, akinek lesznek szavai és érvei is a közügyek megvitatásához.
Jog, politika, Európa
Orbán Viktor nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a CEU ügyében nem enged a politikai nyomásnak, de – mint korábban – eleget fog tenni a jogi kötelezettségeknek. Összehasonlításképpen: a magyar bírák korai kényszernyugdíjazása miatt 2012 januárjában indított eljárást az Európai Bizottság a magyar kormány ellen, a luxembourgi Európai Bíróság 2012 novemberében állapította meg, hogy a magyar szabály uniós jogot sért, amire válaszul 2013 márciusában módosított úgy törvényt a magyar Országgyűlés, hogy azt a Bizottság is elfogadhatónak találja 2013 novemberében. Vagyis csak az ítéletig 10 hónap telt el, a törvény módosításáig pedig további 4 – összesen bő egy év.
A kormány jogkövető természetét magasztalva CEU-ügyben Orbán nem állított tehát mást, mint azt, hogy a pillanatnyi hajcihő ellenére ő ráér kivárni a legkorábban hónapok múlva (vagy akkor sem) bekövetkező európai bírósági marasztalásokat. Arról (és főleg az ellen) ő igazán nem tehet, hogy a Magyar Közlönyben kinyomtatott szabályok addig is teszik majd a dolgukat. Ez annyit jelent, hogy amíg a miniszterelnök nem érez számottevő európai politikai nyomást, kicsi az esély arra, hogy visszavonulót fújjon.
A jogi és a politikai következmények elegáns elhatárolása, az alkotmányos jogállam alapvető elveinek ilyetén megcsúfolása mindaddig folyhat büntetlenül Európában, amíg a jogi folyamatoknak nincs az európai és a magyar politikai térben egyaránt értelmezhető politikai következménye. Európai Bizottság ide, Velencei Bizottság oda, mindaddig, amíg az alkotmányosság és a jogállamiság alapvető elveinek megsértése nem jár gyakorlati politikai és gazdasági következményekkel az EU-ban, a jogállamisággal packázó tagállamok nem fognak jobb útra térni. Egy-két kellemetlen forduló az Európai Parlamentben smafu, amíg az Európai Bizottság vígan fizet és békésen épülhetnek a hidak, utak, stadionok az európai adófizetők pénzén. Amíg az EU nem hajlandó (vagy képes) összekötni az unió jogi, politikai és gazdasági dimenzióit, kicsi az esély a jogállamiságot megcsúfoló tagállamok sarokba szorítására.
Öröm az ürömben, hogy nem teljesen kizárt: a Brexit traumája nyomán elkezdődött Európa újragondolása egy, a tagállamoktól az eddiginél komolyabb elvi és politikai elköteleződést kívánó felállásban. Ehhez a kísérlethez a magyar kormány a CEU-törvény és a civiltörvény elfogadásával fontos pillanatban teremtett összeurópai (!) politikai tapasztalatot. Hiszen Európa újragondolása politikai feladat: a jogi formák nem helyettesíthetik azokat az alapelvi jelentőségű megállapodásokat, amelyek kijelölik az újragondolt európai politika működési előfeltételeit és elveit. Ehhez szükség lesz a sokáig különösebb hajcihő nélkül egyetemesnek (de legalábbis egyértelműen európainak) tekintett közös értékek rögzítésére. Ez nehéz beszélgetésnek ígérkezik – és nemcsak a magyar vagy a lengyel kormány már megszokott viselkedési mintái miatt. A minap Görögország simán megakadályozta, hogy az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában az unió kritizálja Kína emberi jogi teljesítményét. Ez akkor is elgondolkodtató fordulat, ha tudja a világ, hogy nem történt más, mint hogy a kínai befektetők győzedelmeskedtek az uniós gazdaságpolitika felett. És igen, ugyanehhez a beszélgetéshez tartozik a német kormány minapi ötlete, miszerint bizonyos uniós támogatásokat csak az EU alapértékeit tiszteletben tartó kormányok használhassanak fel. Nem véletlen, hogy ezt jeges borzongás fogadta lengyel és szlovák kormánykörökben.
Politikai értékközösség nélkül nem létezhet hosszú távon is működőképes európai politikai közösség. És Európa újragondolásában nemcsak a magyar kormány vehet részt, hanem – az európai politikai és érdekérvényesítési csatornákat kihasználva – a magyar politikai közösség minden olyan tagja, aki érdekelt az alkotmányos jogállam, mint közös együttélési keret helyreállításában. Az ellenzéki pártok és politikai erők mellett ebben fontos szerep jut a civileknek és az egyetemi embereknek. Amikor tehát az AB a CEU-törvényről dönt, Európa jövőjéről is dönt.
