Tegyük túl magunkat azon az apróságon, hogy az iskolák bezárásáról 2013 óta nem a helyi önkormányzatok döntenek, hanem a központosított állami fenntartó (korábban Klik, a frappáns névváltoztatás után Klebelsberg Központ). Az oktatás területén saját bevallása szerint is jelentős befolyással bíró Parragh kijelentéseinek értelmezhetetlenségük ellenére is lehetnek konkrét következményei. Jelen pillanatban nehéz lenne megmondani, hogy maga a kormány küldte előre a kamarai elnököt mintegy a közvéleményt szondázandó, vagy a kormányzati gondolkodás alakulására rálátó Parragh érezte meg a vérszagot. Mindenesetre számos jel utal arra, hogy újabb gimnáziumellenes kijelentései nem maradnak pusztába kiáltott szavak.
Lázár János kancelláriaminiszter először októberben beszélt a gimnáziumi felvételi „megkerülhetetlen” bevezetéséről, és múlt heti sajtótájékoztatóján is támogatta ezt a megoldást. A Nemzetgazdasági Minisztériumból az mfor.hu-n kiszivárgott, 2017. júniusi keltezésű belső jelentés azt javasolja, hogy a kormány alakítson ki olyan stratégiai álláspontot, „amely a középfokú intézménytípusok arányait meghatározza, keretek közé szorítva ezáltal a beiskolázási lehetőségeket”. Palkovics László oktatási államtitkár egy áprilisi konferencián jelentette be, hogy 2019-től jöhet a kötelező középiskolai felvételi, amely – az egyetemi-főiskolai felvételihez hasonlóan – központilag szabná meg, hányan tanulhatnak tovább a különböző középfokú intézménytípusokban: gimnáziumban, szakgimnáziumban és szakközépiskolában. A múlt héten az atv.hu-nak azonban az államtitkár már tagadta, hogy gimnáziumok bezárására vagy a gimnazisták számának csökkentésére készülne a kormány.
A sokadik nekifutás
De vezethet-e más eredményre a tervezett új középfokú felvételi eljárás? Nyilvánvalóan nem. Az Oktatási Hivatal adatai szerint a 2016/2017-es tanévben a gimnáziumok 27 százaléka nem tartott felvételit (csupán az általános iskolai tanulmányi eredmények alapján rangsorolta a jelentkezőket). Az intézmények 29 százaléka a központi írásbeli vizsga eredményeit vette figyelembe, 44 százaléka pedig külön szóbeli felvételit is hirdetett. Ezzel szemben a szakgimnáziumok 66, a szakközépiskolák 99 százalékában semmilyen felvételi vizsga nem volt. A kormány tehát ott vezetne be újabb kötelező szűrőt, ahol már eddig is alaposan megválogatták a jelentkezőket. Azt pedig a kormányzati retorika és az oktatáspolitika irányait követve lehetetlen elképzelni, hogy az új követelményeket ne a jelenlegieknél szigorúbbra lőnék be.
Explicit keretszámokat valószínűleg nem szeretnének kreálni – az már a felsőoktatásnál sem jött be –, ezért beszél Palkovics László arról, hogy mindössze „sztenderd követelményeket” határoznának meg. Persze a korábbi évek központi vizsgáinak eredményeiből kiindulva nem lesz nehéz úgy meghúzni ezeket a sztenderdeket, hogy nagyjából a kormány elképzeléseivel megegyező számban jussanak be gimnáziumba a diákok, a többiek meg orientálódjanak csak a szakképzés felé. A felvételi valódi célja körüli mismásolás így körülbelül olyan fokú cinizmus, mint amikor azt mondták, hogy a tankötelezettségi korhatár leszállítása nem jár majd a korai iskolaelhagyók számának növekedésével. Még hosszú évekkel az intézkedés bevezetése után is csak arra a szövegre futja az oktatás irányítóitól, hogy meg kell vizsgálni, milyen hatással volt az iskolai lemorzsolódásra a korhatár leszállítása 18 évről 16-ra. Mintha nem lehetett volna pontosan előre látni a lesújtó következményeket.
A gimnáziumok megregulázása azért is tűnhet időszerűnek, mert az intézménytípus minden kormányzati erőfeszítés dacára egyre népszerűbb a tanulók (és szüleik) körében. A szeptemberben induló tanév kilencedik évfolyamára majd’ ezerrel több gimnazistát vettek fel, mint tavaly (28 912 diák a korábbi 27 964-gyel szemben), míg a friss szakgimnazisták száma nagyjából 1000, a szakiskolásoké 800 fővel csökkent. A gimnáziumok kihasználtsága is jóval magasabb, mint a szakoktatásé. Az NGM már idézett jelentése szerint a tendencia egyik oka, hogy a szakképzésből adminisztratív eszközökkel kiszorított alapítványi és magán-iskolafenntartók egyre több gimnáziumot alapítanak. Így a felvételi mellett az új gimnáziumok bejegyzésének megnehezítését is fontolóra veheti a kormány. (Sokat elárul egyébként az oktatásirányítás állapotáról, hogy Palkovics László saját bevallása szerint nem is olvasta az NGM jelentését. Az elmúlt években kétszer is előfordult, hogy a gazdasági tárcához tartozó költségvetési törvényjavaslatban rejtettek el a magániskolák ellehetetlenítésére alkalmas passzusokat, de ezektől a kormány végül mindkétszer visszatáncolt.)
| ||
Valójában – és Parragh László feltevéseivel ellentétben – a szülők azért fordulnak el növekvő számban a szakképzéstől, mert felismerik: az elmúlt évek kormányzati beavatkozásai tévúton járnak. Hiába nevezték át tavaly a korábbi szakiskolákat szakközépiskolává, a korábbi szakközépiskolákat szakgimnáziummá, az oktatás tartalma egyre messzebb került a gimnáziumétól. A szakközépiskolai képzést még 2013-ban rövidítette le a kormány 4-ről 3 évesre, ezzel párhuzamosan a minimálisra szorították vissza a közismereti óraszámot. A szakgimnáziumi oktatás tavalyi átrajzolásával pedig mintegy 400 órával csökkent a közismereti – elsősorban természettudományos – óraszám. Bevezettek egy komplex természettudományos tantárgyat anélkül, hogy tananyagot írtak vagy tanárokat képeztek volna hozzá, és ötödik érettségi tárgyként kötelezővé tették a szakmai vizsgát úgy, hogy annak pontos követelményei csak hónapokkal az érettségi előtt jelentek meg. Míg a világtrend az, hogy a szűk értelemben vett szakmai oktatás az érettségi utánra tolódik, a Fidesz-kormány épp ellenkező folyamatot indított be a magyar szakképzésben; gyakorlatilag 14 éves korban végleges pályaválasztásra kényszerítik az ide kerülő diákokat.
Recept a biztos bukáshoz
Mindezek után aligha meglepő, hogy a gimnáziumban sokkal kisebb a tanulmányaikat idő előtt és végzettség nélkül abbahagyó, lemorzsolódó diákok aránya, mint a szakképzésben. Az NGM jelentése is szomorúan állapítja meg, hogy a gimnazisták 7,4, a szakgimnazisták 15,6, a szakközépiskolások 24,9 (!) százaléka hagyja félbe az iskolát. A korai iskolaelhagyás összesített mutatója 12,5 százalékos volt tavaly Magyarországon, ami 2006 óta a legrosszabb adat. Szinte bizonyosan lemondhatunk róla, hogy teljesítjük az EU 2020 stratégiában vállalt célkitűzést, a lemorzsolódók arányának 10 százalék alá csökkentését. Ezek az adatok nyilván azt is jelentik, hogy kevesebb szakmunkás fejezi be az iskolát, mint amennyire a kormány szerint szükség lenne. Mégis elképesztő vakságot és – mondjuk ki – gonoszságot tükröz, hogy ezt a problémát nem a szakoktatásból kieső tízezrek megtartásával próbálják kezelni, hanem inkább a szakképzésbe terelnek olyan jobb képességű diákokat, akik a gimnáziumot is gond nélkül elvégeznék.
A gimnáziumok visszaszorítása természetesen tovább apasztaná a felsőoktatás így sem túlságosan bő merítési bázisát. Hiába nyilatkozik Parragh László folyamatosan arról, hogy meg kell teremteni a szakképzés és a felsőoktatás közötti átjárhatóságot, az elmúlt 3-4 év kormányzati intézkedései éppen hogy lezárták ezeket a mobilitási csatornákat. A kormány háttéranyaga is elismeri, hogy míg a 2000-es évek elején 33–36 százalékban kerültek be hallgatók a szakképzésből a felsőoktatásba, részesedésük tavaly 20 százalék alá csökkent. Parragh egy interjúban fel is vetette, hogy az egyetemi-főiskolai felvételin pluszpontokkal kellene segíteni a szakgimnazistákat (külön vicces, hogy a gimnáziumi felvételinél egységes követelményeket, a felsőoktatásban meg kivételezést szeretne az iparkamarai vezető). A felsőoktatásba potenciálisan jelentkezők táborát és a szakgimnazisták esélyeit előre látható módon drasztikusan csökkenti majd az a 2020-tól életbe lépő – és a kamara nyomására bevezetett – rendelkezés is, amely a jelentkezés feltételévé teszi a középfokú nyelvvizsgát. A Nyelvtudásért Egyesület adatai szerint jelenleg a felsőoktatásba készülők körülbelül felének van nyelvvizsgája. A kormány évekkel a döntés meghozatala után végre előirányozta egy intézkedési terv elkészítését a nyelvoktatás fejlesztésére, de ez az első évek kimaradóin biztosan nem segít. A valódi probléma megoldását itt is megelőzik a korlátozó intézkedések.
Az MTA kutatói tanulmányukban már két és fél éve világosan összefoglalták, miért iszonyatosan káros ötlet az érettségit adó képzések visszaszorítása. Az érettségizettek minden releváns felmérés szerint könnyebben helyezkednek el, kisebb valószínűséggel válnak munkanélkülivé, és jobban keresnek, mint a csak szakmát szerző tanulók. Életük folyamán kereseti előnyük egyre nő, hiszen alapkészségeik fejlettsége miatt jobban alkalmazkodnak a szakmák változó igényeihez, sőt új szakmák elsajátítására is képesek. A gimnázium – és kisebb mértékben a szakközépiskola – kimutathatóan jobban fejleszti az azonos képességű nyolcadikosok szövegértési és matematikai készségeit, mint a szakiskola. A gimnáziumi képzés korlátozása a társadalmi igazságosság szempontjából is elfogadhatatlan. Az MTA kutatóinak szimulációja alapján egy ilyen lépés tovább rontaná az alacsony jövedelmű családokba születők esélyeit az érettségi megszerzésére, a felsőoktatásba való bekerülésre, végső soron az életben való boldogulásra.
A szakképzés átalakításának és favorizálásának hivatkozási alapja is hamis. A sokat emlegetett Németországban a magyarországinál hosszabb alapképzés után lépnek be a szakképzésbe a tanulók, így összességében jóval több közismereti órán vesznek részt, mint magyar társaik. Alapkészségeik ennek következtében összehasonlíthatatlanul fejlettebbek. Nem látszik tehát, milyen modellt követne a kormány a szakképzés „fejlesztésével”, és az sem látszik, milyen problémát kíván orvosolni. A céltalanságot már-már komikusan szemlélteti Lázár János múlt heti fellépése, aki szerint a funkcionális analfabéták magas arányát a kötelező felvételi eljárással kell javítani. Miközben pontosan látható, hogy minél kevesebben kerülnek be a gimnáziumba, annál többen fogják a kulcsfontosságú készségek alapszintű elsajátítása nélkül elhagyni az oktatási rendszert.
Parragh László elszántságára, ha nagyon keresünk, még találhatunk racionális magyarázatot.
A magyar ipar egyes, egyébként sem túl versenyképes szereplőinek rövid távon talán jó lehet, ha a közoktatási rendszer nem a végzett munkaerő minőségére, hanem a mennyiségére koncentrál. Más kérdés, hogy később a teljes adófizetői közösség fogja viselni a szakmájuk elavulásával maximum közmunkára fogható tízezrek támogatásának költségeit. Hogy a kormánynak miért érdeke ez, arra nehéz mást mondani, mint hogy dacból is az ellenkezőjét akarják csinálni annak, amit a „liberális mainstream” szakértői javasolnak.
Van persze egy másik magyarázat, amelyet sokáig magam is összeesküvés-elméletbe hajló túlzásnak tartottam. Az utcára kilépve, a nevető Soros György plakátjait elnézve azonban egyre kevésbé tűnik annak. Arról van szó, hogy Orbán Viktornak hatalma fenntartásához könnyen befolyásolható, önálló gondolkodásra minél kevésbé képes szavazópolgárokra van szüksége. A mértéktelen propaganda mellett hosszabb távon az oktatás lebutítása garantálhatja, hogy meg is kapja őket.
