Rév István

A Vár elrablása II.

A magyar parvenü kultúrája

  • Rév István
  • 2016.05.07 13:04

Publicisztika

A palota és a Vár tudományos, kulturális célra használt épületeinek egy része elavult, funkciója ellátására alkalmatlan állapotban van. Jó lenne minél előbb felújítani őket, hogy 21. századi módon láthassák el feladataikat. De legalább ennyire fontos lenne, hogy ne hagyjuk magunkat becsapni a királyi neobarokk parasztvakításától.

A „Vár visszafoglalására” indított kampány elején L. Simon László azt állította, hogy a palotában „90 (később 98-at mondott – R. I.) százalékban kultúra lesz”; „Palota-múzeum” – így mondta –, ahol tátott szájjal lehet csodálkozni azon, „milyen körülmények között éltek ott, milyen tereket hoztak létre, milyen csodálatos enteriőrök vannak. (…) Ez maga a kultúra.” Később már nem egészen ezt mondta: „Nem kell valami nagyon nagy dologra gondolni, hogy ha kivisszük a Széchényi Könyvtárat, akkor majd vajon mi lesz helyette. (…) Lesz-e helyette szálloda, vagy lesz helyette minisztérium – nem lesz. Nincs is ilyen szándéka a kormánynak. Ugye, számtalanszor elmondtam a bizottsági üléseken is, részben történelmi rehabilitáció szempontjából, részben pedig az állami reprezentáció szűkös mozgástere miatt, jogos igénye a mindenkori kormánynak, hogy alkalomadtán, egy-egy rendezvény erejéig reprezentációs célra is használni lehessen. Ha, mondjuk, újjáépítjük a tróntermet vagy a báltermet, ahogy Európa számos más királyi rezidenciáján, lehessen használni állami reprezentációra. Mondjuk, éppen egy nagyszámú amerikai delegációnak egy fogadást tartani.”

 

Az imitáció mint „hitelesség”

 

Kiviszik a Corvinákat, a szárnyas oltárokat, M. S. Mester Vizitációját, hogy végre L. Simon és Orbán Viktor kultúrája költözhessen a helyükre, s hogy a közönség is csodájára járhasson „a Szent István terem rekonstrukciójának, [hiszen] nemcsak a tapétából, de a falburkolatból is van mintájuk, és aukción visszavásároltak több Zsolnay-kerámiát is” – biztosította a hitelességért aggódókat a várügyi főmegbízott. Hogy miképpen fog kinézni az eredeti tapéta és falburkolatdarab alapján rekonstruált hiteles, neobarokk Szent István terem, arról képet lehet alkotni a közelben, az egykori Lónyay–Hatvany-villa eredetileg Ybl tervezte, vasbeton szerkezettel újraépített épülete alapján. Ezt a villát is a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítványa vette meg 3,5 milliárd forintért, hogy a hírek szerint galériát és vendéglátóhelyet üzemeltessen benne. Amikor annak idején híre kelt, hogy Lónyay Menyhért miniszterelnök a Vár oldalában telket vett, hogy villát építtessen magának, Kossuth egykori titkára, Csernátony Lajos támadta meg az országgyűlésben: „Kérdem gróf Lónyai Menyhért kormányelnök urat, nem épített-e házat, nem vett-e uradalmat akkor, amikor az ország deficitben van?”

Annak, akit érdekel, hogyan fog kinézni az újraépített palota, tanulságos ellátogatni az alaptörvényben nevesített Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) ajándékozott Pesti Vigadó felújított épületébe is. A 2014 márciusára befejezett rekonstrukció több forrásra támaszkodhatott, mint ami a Budavári Palota újraépítéséhez rendelkezésre áll: „[A]z eredeti épületről szerencsére sok dokumentum maradt. Ezek bátorítottak bennünket, hogy korhű helyreállításra merjünk törekedni – nyilatkozta Fehérváry Rudolf építész és Gothárd Erzsébet belsőépítész. – Az eredeti formáikhoz, térarányaikhoz, díszítéseikhez a lehető legjobban közelítve komponáltuk vissza a régi-új épületbe. (…) Az előcsarnokot, a díszterem térsorát, a díszlépcsőházat korabeli források alapján az eredeti – vagy ahhoz nagyon közeli – formájúra varázsoltuk vissza. (…) A belsőépítészeti tervezésnél elsősorban a műemléki rekonstrukcióra törekedtünk: a korábbi értékes terek és díszítések az épület méltóságához igazodó megidézésére az épület egészében.”

Az építészek tehát a töredékesen rendelkezésre álló források alapján másolatokat készítettek, az eredeti épület anyagi valóságát, „a korábbi értékes terek[nek] az épület méltóságához igazodó megidézésével” pótolták. („A díszlépcsőházat valaha felülvilágító »opeion« és belső udvarokra nyíló oldalsó ablaksorok látták el fénnyel. Bár az ablakkereteket elfalazva megtaláltuk, visszaállítani nem lehetett a néhai belső udvar beépítése miatt, így a díszítőfestők állították elő az ablakok imitációit.”)

Az úgynevezett „hiteles” újraépítés nem csak az imitációk, a „varázslat” és a „megidézés” miatt elrettentő. Abban, hogy a Pesti Vigadó belső tere ma úgy néz ki, mint egy hetvenes években épített azeri pártüdülő, bizonyára szerepet játszott Feszl Frigyes eredeti ambíciója is, aki gótikus, román és mór elemek ötvözetével remélt törzsökös magyar stílust teremteni. Az MMA termeit járva jól elképzelhető a Budavári Palota imitált trónterme, bálterme és Szent István terme, ahol hízott libamájat szolgálnak föl a baráti Azerbajdzsán nagy létszámú, baltás delegációja számára.

A palota és a Vár tudományos, kulturális célra használt épületeinek egy része méltatlan, elavult, funkciója ellátására alkalmatlan állapotban van. Jó lenne minél előbb felújítani, rendbe rakni, alkalmassá tenni őket arra, hogy 21. századi módon láthassák el feladataikat. De legalább ennyire fontos lenne, hogy ne hagyjuk magunkat becsapni a királyi neobarokk parasztvakításától. A „megidézett”, „imitált”, historista, eredetileg is király nélküli királyi palota újraépítésének 2016-ban nincs köze a kultúrához – ez csak hazugság, operettdíszlet. Aki azt állítja, hogy a nemzeti könyvtár és M. S. Mester helyett a kormányzati fogadásokra is használt „Palota-múzeum” jelenti a nemzeti kultúrát, az vagy semmibe veszi a kultúrát és hazudik, vagy groteszk elképzelései vannak a magyar kultúráról. „A magyaroknak van egy rémálma, hogy eljön hozzánk a »történelem ura«, és felteszi azt a kérdést, hogy kik vagyunk és miért – tette fel a mindannyiunkat nyugtalanító kérdést Orbán Viktor a magyar kulturális intézet megnyitóján Ljubljanában. – Ez egy »inspiráló rémálom«, mert ez ad választ arra, miért költünk el annyi pénzt látszólag olyan felesleges dolgokra, mint egy kulturális intézet. (…) Ha mi nem lennénk, szegényebb lenne a világ. Ezt az állítást igazolhatjuk nyelvünkkel, rámutathatnánk a magyar Parlament épületére, de akár Puskás Öcsi angolok ellen rúgott góljára is.”

Az akarat diadala

 

Nyilvánvaló, hogy minden félretájékoztatás, kormányzati hazugság csak az eredeti szándékot volt hivatva leplezni: a Vár és a palota újraépített terei elsősorban a kormányzati reprezentáció céljait szolgálják majd. Orbán már első kormányzása idején – a „történelmi folytonosságot helyreállítandó” – a Várba, a Sándor-palotába akart költözni. Úgy érvelt, hogy a törvényhozó és végrehajtó hatalmat szét kell választani; mintha a hatalmi ágak elkülönülése a miniszterelnök várbeli lakcímén, nem pedig a kormány által egyetlen nap alatt a parlamenten áterőszakolt, a jogbiztonságot semmibe vevő törvényeken múlna. Ma már körülkerítették az egykori karmelita kolostort, és Orbánon kívül senki sem tudja, miféle épület lesz mellette, a Várhegy legkiemeltebb pontján; hisz a Nemzeti Táncszínházat azért tették ki a Várból, hogy az első magyar színház épületébe, ahol Beethoven koncertezett, Orbán költözzön be. A Magyar Közlönyben megjelent, Orbán által aláírt rendelet értelmében a kormány „a budai Várban található karmelita kolostorban elhelyezendő műtárgyak beszerzése céljából 1006,0 millió forint egyszeri átcsoportosítását rendeli el” a rendkívüli intézkedésekre félretett összeg terhére. Egyúttal 357 millió forintot csoportosított át ugyanebből a keretből a Terrorelhárítási Központhoz a „karmelita kolostorhoz kapcsolódó személyvédelmi feladatok ellátásának biztosítása érdekében”.
A módosítás értelmében 35 fővel növelik a TEK létszámát. Az ebül szerzett hatalmas vidéki jószágok, a hozzájuk tartozó kúriák, neogótikus kastélyok, főhercegi majorságok után most már a budai paloták kellenek. Ahogyan Orbán mondta Fertődön: „Ez egy plebejus kormány tisztelgése a magyar arisztokrácia nagyszerű tettei előtt.”

Ma már tudjuk: a két évtizede várbeli palotába vágyó Orbán mellett legalább két minisztérium is a Várba költözik. Erről nem volt szó az ún. Hauszmann Bizottság összehívásakor, ahogyan arról sem, hogy a „kultúra” valójában fogadások és állami rendezvények helyszínéül szolgáló, megtévesztően „hiteles” tróntermeket jelent. „Ha valamivel nyer a magyar kultúra, az az, ha megduplázzuk a kulturális tereket” – mondta L. Simon, hiszen azért kezdtek a Liget beépítésébe, hogy a Várból kiebrudalt intézmények egy részét ott helyezzék el. A program, amely úgy kezdődött, hogy Orbán kinézte magának a Várat, a Ligettel együtt végül félbillió, azaz ötszázmilliárd forint körüli összegbe kerülne az adófizetőknek.

Össze és vissza

 

A minisztériumok költözését L. Simon azzal indokolta, hogy „Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter azt mondta, nem az elmúlt néhány évtizedes szocializmussal kellene kontinuitást biztosítanunk, hanem az ezeréves magyar államisággal. Alkotmányos értelemben 1944-ig folytonosságról beszélhetünk, és ha sok évszázadon keresztül a budai Vár betölthetett államigazgatási és kormányzati reprezentációs célokat, akkor talán ezt kéne alapul venni, és nem a pár évtizedre kisiklott történelmünket.” Nos, a palotában az elmúlt ötszáz évben (!) nem lakott király, az 1944-ig tartó „alkotmányos folytonosság” természetesen éppen úgy nem igaz, ahogy L. Simon nyilatkozatainak a többsége sem. (Miképpen is lehetne hitelt adni egy olyan ember szavának, aki az utolsó lehetőségbe kétségbeesetten kapaszkodó rákbeteg emberek megtévesztéséből akart hasznot húzni, amikor csalárdul azt állította, hogy „ökológiai gazdálkodásból származó barackmagja rákellenes, méregtelenítő, tisztítja a májat, javítja a látást”?)

A miniszterelnök és a minisztériumok Várba költözését azzal igyekeztek a budai polgárok torkán lenyomni, hogy az eredetileg is minisztériumok számára készült épületeknek vissza kell adni eredeti funkcióját. „A régi tereknél nem kell félnünk attól, hogy amit a közigazgatásnak szántunk, azt visszaadjuk a közigazgatásnak, egy olyan épületet, amelyet elődjeink is annak építettek” – mondotta L. Simon. Csakhogy a karmelita kolostort, mint a neve is mutatja, kolostornak, és nem miniszterelnökségnek szánták. Nem mintha ez perdöntő lenne, de amikor II. József 1786-ban feloszlatta a rendet, úgy döntött, hogy az épületet Buda város lakosságának adományozza.

„Az MTA budai épülete például tökéletesen alkalmas arra, hogy oda költözzön a belügyminiszter. Ha Keresztes-Fischer Ferencnek is jó volt, akkor nekünk is az lesz” – mondta Lázár János. (Keresztes-Fischer Károlyi Gyula, Gömbös, Imrédy, Teleki, Bárdossy, Kállay kormányában volt belügyminiszter.) Az Országház utca 28–32., illetve az Úri utca 49–51. szám alatti épületegyüttes, ahol Keresztes-Fischer olyan jól elvolt, természetesen nem belügyminisztériumnak épült. Az épület volt már ferences rendház, klarissza kolostor, templom, börtön (a magyar jakobinusokat is ott tartották fogva), Királyi Kúria, Helytartótanács, itt ülésezett az Országház, működött itt a levéltár – 1867 és 1945 között pedig valóban a belügyminisztérium székelt az épületben. Az elmúlt évtizedekben a Magyar Tudományos Akadémiának a magyar kultúra és tudomány szempontjából reprezentatív, de miniszteriális célra alkalmatlan intézményei és műhelyei foglalták el az épületet. A pénzügyminisztérium háború előtti, Szentháromság téri épületében 1954-től a Műszaki Egyetem Schönherz Zoltán Kollégiuma működött, 1989 után pedig különböző álalapítványok és álintézmények, mint a Magyarság Háza költöztek az épületbe, amelynek egy részét jelenleg a Nemzeti Levéltár egyik részlege foglalja el. Amikor majd a kormányrendelet értelmében „eredeti formájában” építik újra a torz, a Szentháromság-szobrot jelentéktelenné tévő, neogótikus monstrumot, a levéltári gyűjtemény elhelyezésére megint csak adófizetői pénzből kell új épületet emelni.

„Mi azt szeretnénk – nyilatkozta mindannyiunk nevében L. Simon –, hogy a gyönyörű szép történelmi terek látogathatóak legyenek a nyilvánosság előtt, de alkalmanként igénybe veszi az állami reprezentáció. Az egy távlatos kérdés, hogy ha a rekonstrukció későbbi szakaszában minisztériumokat viszünk vissza a Várba, akkor esetlegesen legyen-e egy-két olyan terem a palotában, amelyet állandóan az állami rendszer szolgálatába állítunk. (...) A háború előtti építészet a magyar kultúra és építészet gyöngyszemei voltak. (...) Ezeket az épületeket ha visszaépítjük, azzal értéket mentünk meg, amit az unokáink is csodálhatnak.”

Párhuzam és ellenpélda

 

„Istennek nincsenek unokái, csak gyerekei – mondta a Mandinernek adott interjújában Várszegi Asztrik, Pannonhalma főapátja. – Minden nemzedéknek új választ kell adnia.” A főapát a pannonhalmi templom rekonstrukciójáról, a Budavári Palota újraépítési terveinek ellenpéldájáról beszélt. „Ha valaki nem lop, hanem épít, és nem valami ellen tesz, hanem valamiért él, akkor olyan lesz, mint Pannonhalma (...) a szabadság lehetősége. (...) Úgy kell tehát elmondjuk a magunkét, hogy ez a nemzedék is megértse.”

A Pannonhalmi Apátság Szent Márton-bazilikáját többször átépítették, először talán már 1137-ben. Az épület mai tömegét meghatározó gótikus templom a XIII. század első felében készült, s az együttest az 1870-es években, a budai palota új építkezésének megindulásával szinte egy időben a kor historizáló, nagyotmondó mintái szerint, székesegyházi ambí­cióktól fűtve alakíttatta át Kruesz Krizosztom főapát, Storno Ferenc építőmester, restaurátor, festő, műgyűjtő segítségével. (Storno eredeti szakmája szerint kéményseprő volt Sop­ron­ban.) A szerzetesi templomból így székesegyház, a közösségi rítusból pedig ünnepies, szigorú rendben zajló, didaktikus főpapi liturgia lett. Ahogyan a Budavári Palota hauszmanni átépítése során is történt, a belső térben megjelentek a „Magyarország és a rend »szent történelmét« hangsúlyosan idéző elemek”. A Hauszmann-nal egy időben tevékenykedő, hozzá hasonlóan anakronisztikus, didaktikus építészeti nyelvet használó Storno olyan hierarchikus teret alakított ki, amely alkalmatlannak bizonyult a bencések mai, közösségi, demokratikusabb térfelfogása számára.

Várszegi Asztrik főapát 2003 februárjában hozta életre a bencés Bazilika Műhelyt, hogy a közösség tagjai meghívott szakemberek segítségével gondolják végig a templom átalakításának szellemi, liturgiai, térbeli, építészeti programját. Ez nem a Nemzeti Hauszmann Terv álságos testülete volt, amelynek azt a propagandafeladatot szánta a kormány, hogy jóváhagyja Potzner Ferenc anakronisztikus, ám Orbán Viktor kezétől szentesített terveit. A bencések mint a feladatát komolyan vevő jó közösség korának megoldásait kereste az örökölt tér olyan átalakítására, amely megőrzi az értékeket, de megszabadítja a historizmus bombasztikus hazugságaitól. A szerzetesek „újraolvasták a történelmi tereket”, és megtalálták az általuk kiérlelt szellemi és építészeti programot megvalósító John Pawsont. Az angol építész képesnek bizonyult őszinte, letisztult, átlátható, használható, a szerzetesi igényeket is kielégítő tereket tervezni – egy korábbi munkája a csehországi Nový Dvůr trappista kolostor megújítása volt. Az építészeti program alapján kikerült a templomtérből a Storno tervezte elemek többsége, és a helyükre egyszerű, világos építészeti megoldások és új anyagú (ónixból készült) tárgyak kerültek. A bencések úgy vélték, hogy nem imitációval hozható létre a hitelesség, hanem azzal, ha világossá teszik, hogy „a bazilikát annak idején, a XIII. században a legmagasabb európai építészet színvonalán építették, és ha valamiben, akkor éppen ebben szeretnénk visszatérni a XIII. századhoz”. A kompromisszumok nélküli magas színvonalban.

A műemléki hatóság végül nem járult hozzá, hogy a Storno által készített és mára funkcióját vesztett baldachinos oltárt is kitegyék a templomtérből – de ettől talán még őszintébb az építészeti együttes. Együtt él benne a gótikus kerengő, a barokk ebédlő, a klasszicista könyvtár, Storno neobarokk oltára, Hidasi Lajos Novecento iskolaépülete, Czigány Tamás új látogató központja, Pawson ónixból faragott keresztelőmedencéje. Ahogyan az építész Turányi Tamás írta: „A főhajó majdnem időtlenné lett. (...) Pannonhalmának kockázatában is ereje van. Legtöbbször kockáztatott. (...) A kockázat: felelősségvállalás. Még akkor is, ha egy közösség vállalja a felelősséget. (…) Pannonhalma letette voksát az Élet igenlése mellett. A derű mellett, amely nem ismeri a helyek szorítását és a történelem gúzsba kötöttségét, hanem előrenéz. Az a lényeg, hogy Műalkotás szülessen. Ha műalkotás születik, akkor már nem érdekesek azok a fogalmak, hogy megőrzés, tiszteletben tartás, felújítás, műemlékvédelem. Hiszen a kulcsszó: a folyamat!”

„Nem állítom, hogy a templom örökre így marad” – mondta a főapát.

Neked ajánljuk