A Szeretem Magyarországot Klub múlt hétvégi konferenciájáról Schilling Árpád és Jámbor András is némi felháborodással emlékezett meg. Szeretném eloszlatni a nyelvzavart, és ami még fontosabb és kellemetlenebb, a kemény választási kényszert fedő érzelmeket. A klub konferenciáját lehet szeretni vagy nem szeretni, és én magam is hiányoltam belőle sok témát. De a konferencia egy többnyire elfedett vagy ideológiákkal áthidalni próbált dilemmára hívta fel a figyelmet.
A dilemma ez: ahhoz, hogy Magyarország kikerüljön a klientúrák fogságából, több piac kell. Több piac pedig akkor lesz, ha a különféle elitek – főként a gazdaságban és a tudományban/innovációban, de, amennyire lehetséges, a kultúrában is – nemzetközi piacra dolgoznak.
És ez még nem elég, mert több kapitalizmus is kell. Nem ideológiai alapon, hanem azért, mert csak egy versenyképes tőkésosztály képes a mindent letarolni igyekvő állami tendenciának ellenállni. Az értelmiség, amely a tiltakozások zömét szervezi, a legtöbb esetben valamilyen minőségében állami vagy szponzori pénzekből él, és ezeket a pénzeket az állam elszívja és újra elosztja a maga klienturisztikus logikája szerint. Az értelmiség erőtlen, a nonprofit szféra tehetetlen olyan réteg nélkül, amely nem állami parancsra rakja ide vagy oda társadalmi szolidaritásra szánt fillérjeit.
Ezek nem új gondolatok. A hiábavaló hadakozás a maszatolás és a klientúra-Magyarország ellen végigkísérte az én megmondói szerepemet is (lásd például itt). De, mint oly sokan mások, én magam is egészen 2014-ig dolgoztam egyebek mellett olyan helyen, ahová politikai barátságokon keresztül csatornázódott be nem is kevés állami pénz. Mentségemre szolgál, hogy nem tudtam róla? Nem. De legalább felmondtam, amikor rájöttem.
Több piac tehát. Egy klubtársam szerint több tőkés, több nyertes, Kolosi Tamás szerint szélesebb Besitzbürgertum, tulajdonosi/vállalkozói felső-középosztály, Orbán Krisztián szerint nagyobb exportorientált gazdasági érdekcsoport kell ahhoz, hogy az orbánizmus és általában a politikai patronázs jövőtlenségéből kimásszunk. Mindaddig, míg az államon élősködhetnek gazdasági szereplők (és fordítva), addig Magyarország stagnál, az államnak pedig éppen arra nincs pénze, ami a feladata lenne.
Aki a lemaradottakkal, kirekesztődőkkel foglalkozik, a több kapitalizmus és több piac jelszavától megijed, és joggal ijed meg. Azt a fajta kapitalizmust, amely az államtól független gazdag réteget termel, Kolosi Tamás szép szavával élve a „hasznosság”, magyarán, a haszon mozgatja.
Rövid távú, kézzelfogható gazdasági hasznot azonban sajnos nem tudunk kínálni azokkal az ígéretes kis programokkal, amelyek ilyen-olyan kirekesztett csoportokkal foglalkoznak. Pillanatnyilag arról, hogy felépítsünk olyan modelleket, amelyek kimutatható társadalmi haszonnal is járnak, sokan nem is álmodhatunk, mert a tűzoltással vagyunk elfoglalva. És ha volna is modellünk: gyakran olyan társadalmi erőkkel kellene megküzdenünk, amelyeknek erős politikai hátszelük van. Ugyan melyik nagyvállalat fogja folyamatosan támogatni a tanodahálózatot, ugyan hová fordulhatna a közösségi pszichiátria?
És innen a dilemma. Magyarország gazdasági fejlődését agyonnyomja az állami klientúra, de szociális programok támogatását az államtól várjuk. Ha igaz a tétel, hogy Magyarország csak akkor lesz gazdagabb (és ezzel potenciálisan minden magyar is gazdagabb), ha az államot kitakarítjuk onnan, ahol a politikai elitek folyamatosan visszaélnek a hatalmukkal, hová fordulhat, aki a szociális rendszerek elfogadható működését szeretné látni?
A konferencia tézise, amiben Orbán Krisztián és Szelényi Iván egyaránt egyetértett, az, hogy az ideológiai harcokban elamortizált és hitelét vesztett értelmiségnek folyamatos politikai szájhabzás helyett jól működő modelleket kellene találniuk, kikísérletezniük az oktatás, egyes szociális ügyek, a kultúra területén. Ha a publicisztikák és vezércikkek helyett a „milyen remek dolog történt itt is” társadalmi rovatot olvasgatnánk rendszeresen, világosabban látnánk, hogy a Gyerekek Háza, Bódis Kriszta Van Helyed alapítványa vagy Halácsy Péter Budapest School kezdeményezése tesz igazán valamit Magyarország működőképességéért (hogy ne mindig Ritók Nórát idézzem). A csatazaj miatt nem vesszük észre, hogy ezeknek a kisebb programoknak a finanszírozási modelljén, tanulságain és terjesztési lehetőségein kellene gondolkodnunk. A magánszektorral közösen.
Aki jóléti hálót nyújtó Magyarországot szeretne látni ugyanis, nem hitegetheti magát azzal, hogy a most ellopott állami (európai) forrásokat csak át kéne terelni a megfelelő célokra, és Magyarország máris élhető ország lenne. Ezek az európai források 2020-ig állnak rendelkezésünkre, és a Fidesz mindent megtesz majd, hogy megfelelően baráti kezekbe adja őket. Utánuk az özönvíz: mire Magyarországot eléri a valóság, a gazdasági teljesítmény hiányából fakadó megalázó szegénység, ezek az urak és hölgyek már hagyományos magyar urak lesznek, az úriassággal járó birtokokkal és kastélyokkal.
Ragadhatunk majd kapát-kaszát, lemészárolhatjuk hirtelen (jogos) haragunkban az új urakat, de ettől nem lesz Magyarország gazdagabb, a munkát kereső magyar esélyesebb és a jogállam erősebb.
Akármilyen paradox, működő közigazgatásra, jó állami intézményekre akkor lesz esélyünk, ha elég nagy az erő, amely ezt kiköveteli. Mi, „civilek” a felszínen kell hogy tartsuk a legfontosabb témákat. Néhány kisebb ponton meghátrálásra késztethetjük még ezt az arrogáns kormányt is. De a rendszer lényegét nem tudjuk megváltoztatni. Arra csak egy erős, gazdaságilag független középosztály képes.
Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?
A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmus; Jót tenni; Igazunk van-e; Orbán nem tette sikeresebbé Magyarországot; Szülnék én, de; Prekariátus és liberalizmus; A karitász korlátai; Mi a rendszerváltás kudarca?; A kormányzás morális alapjai; A dolgozó nép vérét szívják a nemzetközi láncos kutyák; Szorongó Magyarország Demokráciaexport
