Tesztoszteronország

Az állami szintű nemi diszkriminációról

A minap egy ellenzéki párt választási reformjavaslatát tárgyaló konferencián jártam, ahol szóba került a nemek közötti egyenlőség elvének törvényi biztosítása is. A javaslatot röviden ismertető pártelnök szerint a nők közéleti szerepvállalásának növelése, helyzetük megkönnyítése érdekében az lenne a kívánatos, hogy egyik nemnek se legyen 60 százaléknál magasabb aránya a parlamentben – ám minthogy ettől még messze vagyunk, ezért a párt a cipzárelv bevezetését javasolja.

Aztán kiderült, hogy ez igencsak csálé cipzár lenne: nem egymást váltanák férfiak és nők, hanem három egymást követő jelöltből legalább egynek a másik nemhez kellene tartoznia – gyakorlatilag tehát kétharmad-egyharmad megoszlást biztosítana a rendszer. Nem vitatva a párt elkötelezettségének őszinteségét, külön bájt adott a rendezvénynek, hogy az egyetlen női meghívott előadó a Nemzeti Választási Iroda vezetője volt, aki hivatalból volt vendége a rendezvénynek. Nők sem szakértőként, sem politikusként nem vettek részt; őket csak a közönség soraiban, és – „természetesen” – a szervezők, hoszteszek, adminisztrációt végzők körében láttunk.

A magyar politika és közélet a szavakon és néhány alkalmi gesztuson túl sosem törekedett arra, hogy a nők hátrányos helyzetét legalább a saját közegében megváltoztassa: a legtöbb párt nem alkalmaz kvótákat, a parlamentben mindig alacsony volt a nők aránya, női pártelnököt, vezető tisztségviselőt csak elvétve látunk. A politikus nőket – oldaltól függetlenül – elképesztően bunkó inzultusok érik: Selmeczi Gabriellától Szél Bernadetten át Vadai Ágnesig alighanem mindegyiküknek vannak kellemetlen, nyomasztó élményei szexista beszólásokról, a kinézetüket becsmérlő megjegyzésekről, a minduntalan feltett „és a kedves férje mit szól ahhoz, hogy ön képviselő (miniszter, államtitkár, szóvivő) lett?” jellegű ostoba kérdésekről. Nők a kormányba csak ritkán kerültek, akkor is rendszerint „női” tárcákhoz: pénzügyminiszter, hadügy­miniszter, gazdasági miniszter még nem volt nő, ahogy miniszterelnök, államfő, alkotmánybírósági elnök, legfőbb bíró, legfőbb ügyész sem.

Nem állunk jobban a nyilvánosságban sem. A közéleti műsorok vezetői, legyenek bár nők vagy férfiak, szívesen és fenntartások nélkül, enyhe lekezelő mosollyal adnak hangot a csodálkozásuknak, ha a politikában, köz­életben aktív fiatal nőket faggatnak: „Ilyen kedves, fiatal, mosolygós lány hogyhogy politikával foglalkozik?” Női elemzők, szakértők elvétve bukkannak fel – kivéve persze a „női témákat”. Nem is csoda, ha kevés a nő – ki szeretné magát mindennek kitenni? Kinek van kedve arról magyarázkodni egy idősödő férfinak, aki épp kaján vigyorral tette fel szexista utalásokkal megtűzdelt kérdéseit a „hölgynek”, sőt, a „kis hölgynek”, hogy nem, a gyerek sem fog éhen halni és a férj se fog koszos ruhában járni, míg ő a munkáját végzi. Kinek van kedve válaszolgatni az olyan kérdésekre, hogy miért nincs még gyereke, és mikor akar, sőt, hogy fog így férjhez menni.

Mindezek dacára úgy gondolom, a megoldás nem a parlamenti képviselő-választásokra vonatkozó nemi kvótákban vagy a kormányba kötelezően bevonandó nők számában keresendő. Ez csak a jéghegy csúcsa – és nem véletlen, hogy a legtöbb politikusnő nem akar kvótanő lenni, szeretné, ha saját jogán, képességei, alkalmassága és rátermettsége miatt lenne jelölt, képviselő, miniszter, államfő. Akit hívtak már azért konferenciára, beszélgetésre, kértek fel bármire csak azért, „hogy legyen nő is”, az tudja, miről beszélek. Aki nem, annak sem lehet nehéz ezt elképzelni.

 

Kanmuri

 

A fél ország háborgott 2015 végén Kovács Ákos és Kövér László női princípiumról és az unokaszülésről elejtett megjegyzésein. Ám az alkalmi felzúdulások közti hosszú szünetekben a hétköznapi szexizmus és diszkrimináció zavartalanul üzemel.

Ennek egyik legszebb és legmakacsabb bizonyítéka a magyar állam adta kitüntetések nemi megoszlása. Ha van változatlan és észrevétlen területe a büntetlenül űzött állami diszkriminációnak, akkor ez biztosan az. A március 15-i díjesőnek még külön bukéja is van – egy héttel a nőnap után különösen elkeserítő és felháborító látni, mennyire nem értékeli az állam a nőket. A kitüntetési listák hosszú évekre visszamenőleg elérhetők, s elég átfutni ezeken, hogy rögzítsük: a nők leértékelése, diszkriminálása a rendszerváltás óta politikai hovatartozástól független rutin, a magyar politikai kultúra közös „kincse”, amit minden kormány derekasan ápol.

Idén sem volt ez másképp. A kormány hivatalos oldalán elérhető adatok szerint 2016-ban 617 főt tüntettek ki. (A rend kedvéért: ebben nem szerepelnek a honvédelmi és belügyminiszterek által jóváhagyott előléptetések, valamint a csoportos díjak; nem szerepel továbbá néhány, speciális szakmai tevékenységhez kötött miniszteri díj, és mivel semmilyen vonatkozó adatot nem találtam, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kitüntetési névsora sem). A kitüntetettek 36 százaléka nő (221 fő), közel kétharmada férfi (396 fő). Önmagában már ez az arány is felháborító: érthetetlen és megmagyarázhatatlan, miért tüntet ki az állam majdnem kétszer annyi férfit egy olyan országban, ahol közel félmillióval több nő él, mint férfi? Mivel érdemelték ezt ki? És hogyan fordulhat az elő, hogy amíg a férfiak csak két művészeti díjból nem részesültek, addig a nőket mintegy 20 különböző díjból és elismerésből hagyták ki?

Ám még ennél is lehangolóbb következtetésekre jutunk, ha részletesebb bontásban is megnézzük, kik milyen elismerést kaptak. A most kiosztott legmagasabb rangú állami kitüntetésekre nő idén nem volt méltó. Sem a Magyar Érdemrend nagykeresztjét (egy férfi), sem a Magyar Érdemrend középkeresztjét (20 férfi!) nem érdemelte ki nő. Egyetlen nő sem. A Kossuth Nagydíjat is férfi kapta, egyedüli díjazottként. Kossuth-díjat már kaptak nők is (4 a 17 díjazottból), és Széchenyi-díj is került női kezekbe (3 fő a 17-ből). De bármennyire is bicskanyitogató a nők alulreprezentáltsága, mindez akár még túl soknak is tűnhet – tekintettel arra, hogy a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottságnak, amit a miniszterelnök állít össze, 9 férfi mellett csupán egyetlen nő a tagja (Jókai Anna). Lehet és kell hímsovinizmust emlegetni azért, mert nincs női miniszterünk – de vajon nem ugyanennyire kínos és vállalhatatlan az a tény, hogy a magyar művészeti és tudományos elitet a fenti számok láthatóan nem zavarják? Hiszen az elmúlt hetekben egyetlen szakmai szervezet sem hallatta a hangját e témában.

A kevésbé jelentős díjakat, elismeréseket viszont inkább a nők kapják. Szinte minden tárcánál osztogattak miniszteri elismerő okleveleket. Szám szerint 159 darabot adtak át – 54 férfi és 105 nő kapta ezeket. De mondhatjuk úgy is: az összes kitüntetett férfi 14 százalékát, míg a női kitüntetettek majdnem felét (48 százalék) találták erre az elismerésre méltónak. A minisztériumi listákat olvasva az is szembetűnő, hogy a férfiak legtöbbször referensi, asszisztensi, munkatársi, osztályvezetői pozíciókban kapták meg a miniszteri díszlapot, míg a nők rendszerint főosztályvezetői, igazgatóhelyettesi, igazgatói, tehát vezetői pozíciókban találtattak érdemesnek. Mi ez, ha nem diszkrimináció?

A legtöbb miniszter átadott egy rakás tiszti- és lovagkeresztet, magyar arany, ezüst és bronz érdemkeresztet is. Ezek összesítése ugyancsak elkeserítő. Tisztikeresztet 39 férfi mellett mindössze 8 nő kapott, lovagkeresztet 53 férfi és 18 nő, míg ennek katonai tagozatát 11 férfi és egy nő. Az arany érdemkereszt szintén fiúknak való (52 férfi, 17 nő), de az ezüst szín már biztos elég „csajos” (9 férfi, 11 nő), akárcsak a bronz (8 férfi, 11 nő). Tisztikeresztet nők a legtöbb minisztériumban nem is kaptak: csak a Miniszterelnökség és az Emmi méltatta őket erre, noha a Honvédelmi Minisztérium kivételével minden tárcánál osztogattak belőlük.

Brutális aránytalanságokat látni az ismertebb művészeti díjaknál is. A Harangozó Gyula- és a Szabolcsi Bence-díjat leszámítva (ezeket két, illetve egy nő kapta) szinte nincs olyan művészeti díj, amit több vagy ugyanannyi nő kapott volna, mint férfi. Legyen az Érdemes Művész- (12 férfi, 4 nő), Kiváló Művész- (4 férfi, 2 nő) vagy Munkácsy Mihály-díj (6 férfi, egy nő). A kivétel talán a Jászai Mari-díj (4 férfi, 3 nő), a Liszt Ferenc-díj (3 férfi, 2 nő) és a Ferenczy Noémi-díj (3 férfi, 2 nő). Ismeretlen okokból nem kaptak nők idén Babérkoszorút (2:0), József Attila-díjat (7:0), Erkel Ferenc-díjat (2:0), Nádasdy Kálmán-díjat (1:0), Ybl Miklós-díjat (3:0), Balázs Béla-díjat (4:0).

Ezek közül a leginkább botrányosnak a József Attila-díj tekinthető: felfoghatatlan, hogy nem sikerült a hét díjazott közé legalább egy nőnek bekerülni. Ahogyan az is, hogy a fenti művészeti díjak által érintett szakmai szervezetek miért nem emelik fel a hangjukat, amikor ilyen aránytalanságokkal találkoznak a női és férfi kollégáik elismerése terén.

 

Hol kell kvóta?

 

A nők egyenjogúságát nem önmagában a parlamenti kvóta fogja megoldani. Azzal a gyakori érvvel sem értek egyet, hogy jót tenne a politikának, ha több nő lenne a parlamentben, mert finomodna, enyhülne a konfliktus. Az ilyen, elismerem, jó szándékú megjegyzésekből is szexizmust hallok ki: a nők finomabbak, kedvesebbek, aranyosabbak.

De nem azért kell több nő a köz­életbe, hogy kulturált körülmények között folyjon az anyázás. Hanem azért, mert a nők is a magyar társadalom, a közös ügy, a res publica felelősei, alanyai, intézői. Ott a helyük, mert itt élnek. Ezen nem az segíthet, hogy egyetlen testületet teleültetünk nőkkel – hanem a legszélesebb értelemben vett közösségi lét kvótásítása. Az akadémikusok testületének, az egyetemek döntéshozó és vezetői testületeinek a kvótásítása; az állami pénzeket, díjakat osztogató kuratóriumok, tanácsadó testületek, gittegyletek kvótásítása. Ha rajtam múlna, holnap bevezetném az összes ilyen intézmény, szervezet, gyűlés, tanácskozás számára az igazi cipzárelvet: egy nő után jöhet egy férfi is. Hogy ne fordulhasson elő az a szégyenteljes helyzet, hogy a Kossuth-díjról döntő bizottságban egyetlen nő ül; ahogy egyébként a József Attila-díj kuratóriumában is, négy férfi mellett. Vagy hogy egy friss hírt említsek: ne fordulhasson az elő, hogy a POSZT szakmai tanácsadó testületének 16 tagjából 15 férfi.

Ha ez megtörténne, talán nem lennének túlzott várakozásaink a maszkulinnak megmaradt közeggel szemben csak azért, mert nő lett a parlament elnöke, vagy mert végre egynél több női alkotmánybírónk van. Nem ezek a csúcstestületek alakítják ugyanis a politikai kultúrát és egy ország szokásait, a nemekhez való viszonyát. Ezek csak gesztusok mindaddig, amíg nem magától értetődő az, hogy nem tüntetünk ki kétszer annyi férfit, mint nőt, hogy lehet nő is a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, hogy az egyetemek élén nők állnak – és hogy vannak óvó bácsik az ovikban.

És nem is kell arra várni, hogy a kvótákat törvények rögzítsék. A közhiedelemmel ellentétben a skandináv államokban nem a kvóták bevezetése segítette a jelentősebb női részvételt, hanem fordítva: a jelentősebb női részvétel eredményezte a kvóták bevezetését. A nők ugyanis fellázadtak, és pártjukon belül – párthovatartozástól függetlenül –, komoly küzdelmek árán elérték, hogy a férfiak odaengedjék őket a befutó listás helyekre. Ha pedig a politika nem lép, a szakmai szervezetek anélkül is megtehetik, amit a tisztesség megkíván. Mindenki megteheti. Ne kurátorkodjunk olyan testületben, ahol nincs vagy csak elvétve akad nő, ügyeljünk az egyenlőségre a jelöléseknél, döntéseknél, törekedjünk arra, hogy rendezvényeinken nőket ne csak hosztesznek és büfésnek használjunk. Merthogy 2016 van.