Publicisztika

A hét végén újra elnökválasztás lesz Szerbiában. Bármi legyen is az eredmény, nem lesz minek örülni. A közelmúltban kis híján a fasiszta programját büszkén hirdető őrült, Vojislav Seselj lett Szerbia új elnöke - ő az, aki annyiszor állította magáról, hogy csetnikvajda, mígnem el is hitték az emberek. Ha Seselj nyer most hét végén, az páratlan esemény lesz a kelet-európai rendszerváltások történetében: Slobodan Milosevic jelenlegi jugoszláv elnök - Seselj cinkostársa és példaképe - sem vetemedett arra, hogy nyilvánosan olyan átéléssel vállalja népirtó politikáját, mint ő (ami persze egyáltalán nem feledtetheti bűneit); Meciar szlovákai elnököt is nehéz szeretni, de Seselj rajta is túltesz. A múltkor az volt Szerbia - és kevés túlzással a környező államok - szerencséje, hogy az ottani alkotmány szerint a második forduló is csak akkor érvényes, ha a választópolgárok több mint fele elmegy szavazni. Nem mintha Zoran Lilic, a baloldalinak nevezett blokk jelöltjének győzelme nagy megkönnyebbülést jelentett volna annak az országnak, amelyik mellett a rendszerváltás immár közel egy évtizede lábujjhegyen sunnyog el.

"Fokozatosan el kell érni, hogy a cigányok a lakosság többi részétől nem elkülönítetten, állandó lakóhelyeken települjenek le, állandó munkához jussanak, egészségügyi körülményeik javuljanak, és emelkedjék kulturális színvonaluk." A jó szándékú idézet nem a Horn-kormány 1997. júliusi középtávú roma intézkedéscsomagjából való, hanem egy harmichat évvel ezelőtti MSZMP-határozatból, amely mintegy mellesleg olyanokat konstatál, hogy "a beilleszkedésben lévő cigányok (...) kulturális színvonala igen alacsony (...), a be nem illeszkedett cigányok jelentős többsége egyáltalán nincs munkaviszonyban, kerüli a tisztességes munkát, máról holnapra él, illetve a társadalom terhére élősködik." Írta ezt a társadalmon valóban élősködő, tisztességes munkát kerülő állampárt 1961-ben, hogy erőszakolt asszimilációval próbálja elejét venni a "cigánykérdés" kezelhetetlenségének; és ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk a nürnbergi nyelvezetet, a felsőbbrendű kulturálisszínvonal-tudatot, akkor észre kell vennünk, hogy a párthatározat szociális és gazdasági diagnózisa ma is megáll. A romák többsége a szabad társadalomban inkább csak politikai (itt értsd: elvont) értelemben lett szabad - márpedig mi sem vagyunk szabadok, amíg több mint félmillió polgártársunk nem az.

Nehéz dolga lenne annak, aki a Leghülyébb Magyar Mondatot szeretné kiválasztani, akár csak egy hét terméséből is. Pokoli feladat: a munkát olyan alapművek fellapozásával kellene kezdeni, mint Horn Miniszterelnök Gyula Összes tréfám és válogatott humorérzékem, valamint Glatz Mindenféleelnökszereteklenni Ferenc Az értelmiség reggel is tenné a dolgát, bár gyomorégése van; és akkor a napisajtóról még tudomást sem vettünk.

Mindennek van határa, kivéve talán a magyar határőrök hücpéjének (jiddis szó arra, aki minden helyzetben fel-, de még a Btk. határain belül találja magát). A határőrök kiküldetési napidíjat követelnek, ha külföldön dolgoznak, ha csak kétméternyire is, de távol a hazától, szeretteiktől. Meg itt van a biztonság kérdése is. A lázadó határőrök többsége a keleti fronton védi a hazát, ahol bármi megtörténhet, átmegy a magyar stemplizni, hopp, elkapják az ukránok, és már viszik is málenkij robot. Állhat a vámsorompónál a vezérkar, rázhatja az öklét hiába, az ukránok a fülük botját se mozgatják, sértik tovább a nemzetközi jogot. Ezért pénz jár, és ha nem kapják meg a határőrök, elképzelhető, hogy bedühödnek, sztrájkba lépnek, tüntetni kezdenek.

November 8-án, szombaton délután három óra tájban egy könyvtárosnő ismerősöm - nevezzük F.-nek - a Bástya mozi előtt könnyű érintést észlelt, majd konstatálta, hogy nyitva van a kézitáskája. Mivel az utolsó két évben, amióta Pesten él, háromszor rabolták ki az utcán, tudta, hogy mire gyanakodjon. Előtte egy fiatalember sietett a zebra felé. Utánaugrott, elkapta, és "Tolvaj!"-t kiáltott. Akkor már látta, hogy a nyitott táskából eltűnt kisebb táskája pénzével, útlevelével, irataival. Felbukkant egy másik fiatalember is, "Miért kiabál? - kérdezte -, engedje már el, nem lopott ez semmit". Miközben F. a második számú fickó felé fordult, az első számú eldobta a táskát, és ki akarta magát tépni F. kezéből, hogy átsiessen a zebrán. F. azonban nem engedte el, és tovább kiabált, miközben szerencséjére a közlekedési lámpa pirosra váltott, és megindult a körút kocsiáradata. F. üvöltve ráncigálta a tolvajt, a második fiatalember ráncigálta F.-et, a járókelők nagy számban és gondosan elfordított fejjel közlekedtek mellettük a körúton. Egyszer csak két rendőr ugrott ki egy autóból, és elkapta a két alakot. Aztán mindhármukat betessékelték a kocsiba, és meg sem álltak a Dózsa György úti rendőrkapitányságig. Itt egy idősebb tiszt és egy fiatalabb beosztott nyolc-tíz civil jelenlétében - akik F. szerint mint feljelentők tartózkodtak a helyiségben - néhány gyors kérdés után hihetetlen vehemenciával verni kezdte a két tolvajt. Ezek eleinte széken ültek, és a gyomrukba kapták az ütéseket, utána pedig a földre kerültek, és ott folytatódott a kihallgatás. A gyanúsítottak üvöltöttek, a második számú azt bizonygatta, amit már az autóban is, hogy ő nem is ismeri az elkövetőt, most látja először. F. tiltakozott a verés ellen, mire a jelenlévő ügyfelek nekitámadtak, hogy miért védi a tolvajokat, úgy kell nekik, megérdemlik. Ezek a brutális fellépést helyeslő ügyfelek szerintem ugyanazt az állampolgári mentalitást képviselték, mint az elfordított fejű járókelők a Bástya mozi előtt. F.-et felvezették az emeletre, ahol egy markáns küllemű rendőr hallgatta ki, akitől elmondása szerint félt. "Magyarok voltak?" - kérdezte tőle a rendőr. "Nem hallja, hogy magyarok, hát nem magyarul kiabálnak?" "Nem így értem -mondta a rendőr -, azt kérdeztem, magyarok-e vagy cigányok." F. megnyugtatta, hogy nem cigányok, majd tiltakozott a hatósági megkülönböztetés ellen, mire kihallgatója ráüvöltött. "Velem ne kiabáljon -mondta F. -, egyrészt nem én vagyok a gyanúsított, másrészt ha én volnék, se tűrném ezt a hangot." "Úgy kell nekik - mondta a rendőr -, én is szegény gyerek voltam, mégse küldött le az anyám a térre lopni." A jegyzőkönyv felvétele után F. hazamehetett, de a rendőr megkérte, hogy maradjon otthon, hátha még szembesítésre kerül sor. "Nem biztos, hogy szükség lesz rá, lehet, hogy megpuhulnak."

Zsikla Győző lényeglátó megállapítása szerint rovarmentes búza nincs: ahol aratnak, ott rovarok is élnek, amik belekerülnek a zsákokba, sőt, ha elárasztja a víz a búzatáblát, akkor halak is, no abból lesz a halliszt, de ezt már nem ő tette hozzá, csak lecsapta a zsákokat a Belügyminisztérium elé, aztán kackiásan továbbállt.

Magyarországon nagyon sok, őszintén demokrata meggyőződésű ember gondolta úgy az elmúlt hónapokban, hogy a NATO-kérdésről rendezendő népszavazás fölösleges, demagóg, és túl nagy kockázattal jár - a negatív döntés esélye túl nagy ahhoz, hogy a dolgot a népre lehessen bízni, a nép rendes gyerek, de soha nem tudni pontosan, mit forgat az alacsony homloka mögött, még a végén elcseszi a háztól az amerikai szenátust, a geopolitikai izéket, mindent, amire az elmúlt pár ezer évben a jövőnket bazírozni szerettük volna. Ahhoz, hogy a népnek jó legyen, a népnek most inkább kussolnia kéne kissé. Majd a politikusok elintézik a jódolgát, joguk van hozzá.

A mai szlovák nemzeti-nacionalista irányultságú értelmiség szellemi atyja, az 1997 februárjában elhunyt Vladimír Minác szlovák író egy helyen azt találta leírni: "A szlovákok a magyarokkal szemben mitologikus gyűlöletet éreznek."

Összeültek a régi ismerősök újra, szlovákok, magyarok: osztoznak a Dunán. Frontembereink a korábbi titkos tárgyalásokról ismerősök: egy biológus, aki duzzasztani szeret, egy külügyér, aki egy nemzet biztonságáért felel, és egy vízügyes, aki életét és a folyót a 77-es szerződés megvalósítására tette. Õk a kezdő sor, tartaléknak ott vannak azok, akiknek sikerült Hágában meggyőzni a bíróságot arról, hogy mi nem is a Dunát szeretnénk visszakapni, csak valami kis melót szerezni a folyó végleges tönkretételében.

A kisgazdák lassacskán elvesztik a fonalat: amíg a patakvér, a féregirtás meg a menetrendszerű parlamenti hornkunczemonnyonle típusú hisztizés volt a téma, nem volt semmi gond. A Vezér kedvére ripacskodhatott, ha úgy tartotta kedve, buzizhatott az Országgyűlésben, semmi sem számított azon kívül, hogy a pártról minél többet és többen beszéljenek, meg hogy a bázis érzelmileg ki legyen elégítve.

Az utóbbi hetekben a magyar közvéleményt a parlament elé kerülő új büntető-eljárási törvénnyel is riogatják. Nem elég, hogy a bűnöző bandák leszámolásainak most már a "civilek" is áldozatul esnek, jön az óvadék meg a vádalku. És jönnek a tanúkat keresztkérdéseikkel sarokba szorító gátlástalan ügyvédek, a tárgyalóteremből a felmentő ítélet után vigyorral távozó gengszterek. A tucatfilmekből ismert amerikai "igazságszolgáltatásból" ez idáig csak a saját zsebre dolgozó rendőrökről szerezhettünk kézzelfogható élményeket, de úgy tűnik, ez nem elég, a vadnyugati bűnözés nem tűri a diszharmóniát, saját képére gyúrja a jogot is.

A helyzet az, hogy Laczkó Mihály, az MLSZ elnöke egy "hároméves középtávú terv feladatainak következetes végrehajtásán" fáradozik, és lássuk be, hogy középtávú tervvégrehajtás közben senki nem szereti, ha cseszegetik. Egyébként fordítva se jó.

Helyesen tette-e a rendőrség, hogy feloszlatta a Metész hétfői budapesti tüntetését - amelyen földműves elvétve, ha akadt -, és nem engedte meg azt, hogy néhány tucat szélsőjobboldali, első reflexből zsidózó bajkeverő hülyeségeket kiabálhasson a főváros forgalmas részein, továbbá, hogy előállította Zacseket, a hangyászt, Pongráczot meg további két tucat személyt?

Elég-e a személyi jövedelemadó egy százaléka a civil szervezetek fennmaradásához és működéséhez?