Publicisztika

Zoran Todorovicba, akit számos tisztelője és elvbarátja Kundak, azaz Puskatus becenéven ismert, a múlt hét péntekjén, a reggeli órákban eresztettek két géppisztolysorozatot Új-Belgrádban, a szerb főváros ama negyedében, amely egyre inkább a Blade Runner díszleteihez hasonlít. A merénylő - a kevés szemtanú állítása szerint - kimért, ruganyos léptekkel távozott a helyszínről; a közelben autó várta, amely aztán néhány pillanat múlva felszívódott a Száva felől felszálló könnyű reggeli párában. Puskatus, a köztiszteletben álló üzleti és politikai személyiség pártmunkás volt, olajkereskedő és családi barát. Pályája ívét túlzás nélkül nevezhetjük szédítőnek. A nyolcvanas években a belgrádi egyetem politikatudományi szakán tűnik ki éles elméjével és a feljelentés művészetében való ösztönös tehetségével: egy tanársegédről például azt bizonyította be, hogy az illető a Vörös Brigádok ügynöke, nem másé. Az egyetemi évek alatt mély, a sírig tartó barátság szövődik közte és szociológiaprofesszora, egy bizonyos Mira Markovic között: a tudós asszonyt később mint Slobodan Milosevic szerb elnök hitvesét kapja szárnyára a világhír. Puskatus verset ír a saját nevén (igen, igen, a gyilkos golyók egy ígéretes költői pályakép végére is kitették az utolsó pontot), és kongresszusi üdvözlő táviratokat nagy számban a másokén, amikor Slobodan Milosevicet a szerbiai kommunista párt elnökének választják 1987-ben. Aztán végigharcolja a Vezérrel a nyolcvanas évek végét és a kilencvenes évek elejét: tömeggyűléseket szervez és káderpolitikát folytat, vállalatvezetőkből csinál bűnözőket és fordítva; dolgozik a Népfrontban, a belgrádi pártbizottságban, mikor hova veti sorsa. A Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági blokád alatt a kezében futnak össze az illegális olajexport szálai. Ekkor Todorovic már gazdag ember: midőn a szerb gazdaság szorosan egybefonódik az alvilággal, cége gyárakat és birtokokat vásárol bagóért, elegáns belgrádi ingatlanokkal kereskedik, nagykövetségi épületekkel is, mit sem törődve a nyugati diplomaták tiltakozásával. Lehet, hogy veszek magamnak egy pártot, mélázik el ekkortájt egy interjúban, most olcsók. Avval is szívesen kérkedik, hogy ő Szerbia harmadik leghatalmasabb embere: Übü király és hitvese után persze. Saját pártot végül nem vásárol: 1995-ben a Jugoszláv Egyesült Baloldal titkára lesz, ezé a sajátos elit-maffiáé, amelyben - nem kis részben neki is köszönhetően - páratlan politikai és gazdasági hatalom koncentrálódik; és amelynek elnök asszonya, Mira Markovic hivatalos külföldi útjáról oly szívfacsaró üzenetet küld majd a temetésére. Soha nem voltam távolabb tőled, de soha nem voltam közelebb sem hozzád, írja a mester Puskatusnak, a halott tanítványnak: s hogy e szavaknak mi a mélyebb értelmük, lehet, egyszer megtudjuk. A Milosevic család alig fél év leforgása alatt harmadik közeli üzlet- és munkatársát veszti el vele; az előző kettővel is gengszterek végeztek. De ki lesz a következő? És ki lesz az utolsó?

Magyarországon nincs és nem is volt alkotmányon kívüli helyzet. Vészforgatókönyvekre semmi szükség. Inkább arra van szükség, hogy a politika főszereplői visszatérjenek a harcias nyilatkozatoktól a hétköznapi beszédmódhoz. Higgadtságra van szükség, távolságteremtésre, gondolkodásra.

Ettől elszoktunk, vélné az ember, mikor Clinton latin-amerikai útjáról hall, a vesszőfutásról, a füttykoncertekről; és még jó volt, ha ennyivel megúszta. Volt, ahol déligyümölcsöt, köztük papaját vágtak hozzá, pedig az az egyik leginkonzisztensebb faktúrájú tagja földünk flórájának, a naspolya, az gránitszikla hozzá képest, egyházat lehetne bazírozni rá.

- mondta állítólag Kennedy elnök, de aztán a mellette álló tanácsadó diszkréten oldalba bökte. Ich bin ein Berliner, helyesbített az államfő, és a teret üdvrivalgás töltötte be, szegény, fallal körülvett nyugat-berliniek által. A hamburgerest végül egy McDonald´s előtt sütötte el, de ott meg nem értették, pomfrittel vagy anélkül, kérdezték fapofával, és az elnök zavart pónemmel somfordált odébb. Végül lelőtték Dallasban.

Nem is olyan régen, egy esős októberi hétvégén, mintha az Alpesek felől fújó hűvös szél cibálta volna az ablaktáblákat, a hülyeség megint bezörgetett a Mi Hazánk polgárainak otthonaiba. Amikor Deutsch Fidesz-alelnök szombat délután a rádióban többek szerint úgy kezdett egy mondatot, hogy hm, krrrhh, nos, hm, már a középkor óta, a polgárok riadtan rezzentek fel szendergésükből. Mi van már megint a középkorral? Deutsch persze csak Orbán pártelnök két nappal azelőtti kijelentését magyarázta az alkotmányon kívüli forgatókönyvről, ami, mint kiderült, úgy van, hogy nincs; kérdés, mit tartalmazna, ha lenne, autós üldözést vagy partraszállást, vagy olyan kúrós-kardozós lenne, mint a Tulipános Fanfan.

A hétvége kis sport-színese viszonylag kevés adón volt látható (portugál, szaúdi), mindenkit az olasz-angol derbi érdekelt. Pedig láthattuk a perui szurkolókat vajákolás közben: a válogatott képére a varázsló valami kukoricapehely-szerű cereáliát szór, miközben a ministránsok barbár táncokat lejtenek és wooodoo-babákat - vélhetően a selejtezőbeli ellenfelek - kínoznak.

Idén júliusban, a madridi NATO-csúcs után nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországot most már csak a magyar politikusok tudják meggátolni abban, hogy belépjen a NATO-ba - de akkor erre a lehetőségre csak legyintett az ember. Pedig hogy alábecsültük őket!

A múlt héten sikerült néhányszor Pécsi Ildikóval ébrednünk, szinte mindennapos vendége volt ő a televízió reggeli műsorának.

Szerbiában lezajlottak a köztársasági parlamenti választások, amelyeken mindenki vesztett, kivéve a Szerb Radikális Pártot. Bár a legtöbb mandátumot, 250-ből 110-et, a baloldali koalíció (Szerbiai Szocialista Párt, Egyesült Jugoszláv Baloldal és az Új Demokrácia) szerezte meg, mégis vesztesnek érezheti magát, hiszen megdőlt legyőzhetetlenségének mítosza. A baloldali blokk a tavalyi szövetségi választásokon 1 800 000 szavazatot kapott, az idei köztársaságin pedig 1 415 000-et. Kormányzóképes parlamenti többséghez nem jutott, tétlenségi politikája pedig az egy helyben topogásba kergette. Dayton után megtagadta a háborús politikát, de nem volt képes változni, modernizálódni, új eszméket megfogalmazni. Meg akarta állítani az időt. A nagy téli polgári tüntetések válságba taszították, amiből kilábalt ugyan, de elvesztette morális hitelét. Eredményesen taktizált, de céltalanul. A legnagyobb szavazótáborral rendelkezik, de bázisának nagy része azért szavaz rá, mert az hiszi, hogy utána rosszabb következik. Ez a párt a szerbiai reménytelenség haszonélvezője.

Ha a voksukra nem is, a cigányokra azért még fontos szerep várhat a választásokon. Kovászai lehetnek a helyi közösségeknek, ellenükben pártállástól függetlenül felsorakoztathatók a népek; bármely bizonytalan jövőjű polgármesternek csak meg kell pendítenie, hogy gond van a cigányokkal, és újraválasztási esélyei az egekbe ugranak. Két dologra kell csak ügyelnie. Ne bonyolódjon nagyon bele, elégedjen meg az egyszer már világméretekben bizonyított genetikai érvekkel, cigánynak vérét, tele sötét hajlamokkal, mindenki el tudja képzelni. Ha úgy érzi, hogy a helyi adottságok megengedik, és ő sem zavarodik bele, akkor mutatkozhat kicsit felvilágosultabbnak is: a kultúra általi meghatározottság gondolata a kollektív jogok és a kisebbségi önkormányzatiság világában abszolút szalonképes, mégis mindenki tudni fogja, hogy arról a kutyáról beszél, amelyikből sose lesz szalonna. De ami elég egy kocsmában, kevés lehet a választási győzelemhez. Azért meg is kell harcolni, vívni a rábízott közösségért, bátran képviselni helyi érdeket akár az országos sajtóban is. Sajnos a cigány erre a szerepre már alkalmatlan, ha csatára kerül a sor, elsunnyog, inkább külön ballag, elköltözik a városból, nem komoly ellenfél. Nem úgy az emberjogi harcosok, azok direkt ezért kapják a pénzüket. Itt van például az ombucman, egyáltalán, micsoda név az, hogy ombucman, meg hogy intézmény, amikor egyszerű cigánybérenc. De most megkapta, végre a pofájába merte vágni valaki, hogy coki neked jogi nyavalygás, egy a valóság, és azt mi lakjuk.

Ha Pokol elnöki főtanácsadó és az FKgP törvényjavaslata után felálló parlamenti médiaelemző központ, az állami sajtófejlesztési alap és a közvélemény-kutató bizottság csak úgy lesznek, lógnak bele a nagyvilágba, és nem jelentgetnek fel rendszeresen szerkesztőségeket, újságírókat és közvélemény-kutatókat, akkor semmit sem csináltak. Ha jól lehet érteni, mit is akarnak, akkor arról lenne szó, hogy pénzek újra fel- és elosztásával - mert egyes lapoknak több van, mint másoknak -, valamint a közvélemény-kutatások ellenőrzésével azt kéne elérni, hogy az a párt is népszerű és befolyásos legyen, amelyik egyébként nem.

György Péter, a neves esztéta, médiaguru és liberális közíró sajátos esszét publikált Az ó-új világ címmel. Első olvasás után úgy meredtem magam elé, mint lamer végfelhasználó a general failure-re. Legjobb esetben is csak annyit értettem, hogy a szerző be van rezelve.

Jó, hogy időben szóltak, egy jegyzékkel üzentek; annyira kínos lett volna, napon felmelegedett pezsgő, felsorakozott magyar küldöttség, a külügyminiszter még egyszer elpróbálja magában, hogy is kell szlovákul mondani, hogy "kerüljön beljebb, szomszédasszony", vagy hogy: "és mondja, ugye a brindza a sztrapacska titka?" - vagy amit már ilyenkor mondanak egymásnak, ha egyáltalán -, aztán még másnap délben is ott állnak, és nem értik, mi van.