A hét végén újra elnökválasztás lesz Szerbiában. Bármi legyen is az eredmény, nem lesz minek örülni. A közelmúltban kis híján a fasiszta programját büszkén hirdető őrült, Vojislav Seselj lett Szerbia új elnöke - ő az, aki annyiszor állította magáról, hogy csetnikvajda, mígnem el is hitték az emberek. Ha Seselj nyer most hét végén, az páratlan esemény lesz a kelet-európai rendszerváltások történetében: Slobodan Milosevic jelenlegi jugoszláv elnök - Seselj cinkostársa és példaképe - sem vetemedett arra, hogy nyilvánosan olyan átéléssel vállalja népirtó politikáját, mint ő (ami persze egyáltalán nem feledtetheti bűneit); Meciar szlovákai elnököt is nehéz szeretni, de Seselj rajta is túltesz. A múltkor az volt Szerbia - és kevés túlzással a környező államok - szerencséje, hogy az ottani alkotmány szerint a második forduló is csak akkor érvényes, ha a választópolgárok több mint fele elmegy szavazni. Nem mintha Zoran Lilic, a baloldalinak nevezett blokk jelöltjének győzelme nagy megkönnyebbülést jelentett volna annak az országnak, amelyik mellett a rendszerváltás immár közel egy évtizede lábujjhegyen sunnyog el.
Most a felek újra nekiveselkednek egymásnak. A különbség annyi, hogy új jelöltje van a hatalmat gyakorló koalíciónak, a Szerbia Szocialista Pártja, a Jugoszláv Egyesült Baloldal és az Új Demokrácia hármasának - ebből a szocialistáknál Milosevic a főnök, felesége, Mira Markovic az Egyesült Baloldalt vezeti, míg az Új Demokrácia szerepe és jelentősége szóra sem érdemes: Szerbia huzamosabb ideje családi bizniszként üzemel. Az új jelöltjük Milan Milutinovic, a jellegtelenségével tüntető külügyminiszter, aki avval vállalta a pártfeladatot, hogy neki olyan baromságokhoz, mint a választási kampány, se kedve, se ideje. A harmadik játékos Vuk Draskovic, akihez képest az őszi legyek egyenes és koncepciózus röppályán mozognak: mivel - nem feltétlenül alaptalanul - úgy ítélte meg, hogy Szerbiában a polgári ellenzék támogatottsága gyengébb, mint valaha (de legalábbis gyengébb, mint a tavaly év végi, idei év eleji tüntetések idején volt), újfent vissza-visszatér a nacionalizmus és monarchizmus zavaros és mocsárszagú elegyéhez, közben a modern Szerbiáról beszél, talán csak a vicc kedvéért. Ugyanakkor az övé a legnagyobb érdem abban, hogy a múltkori elnökválasztás bojkottja eredményes volt.
Múlt heti közvélemény-kutatások szerint Vojislav Seselj támogatottsága egyenletes és töretlen. A vajda soha ennyire nem volt még közel Szerbia elnöki székéhez. Ha megszerzi, Szerbia újkori történelmének második mélypontja következik el; az első az volt, amikor Milosevic páratlan népszerűségével legitimálta hatalmát és háborúját. Seseljt az emeli a hatalom közelébe, amire a szerbiai polgári ellenzék évek óta a valóságos rendszerváltás lehetőségét alapozta: a háború, a nélkülözés és a rettegés.
A polgári ellenzék most is rosszul kalkulált. Nem számolt avval, hogy Szerbia polgárai egyszer a normális állapotoktól félhetnek majd legjobban. A többség jelenleg nem akarja tudomásul venni, hogy a háború szégyenteljes kaland volt - ami ellen ők nem tiltakoztak elég hangosan, nem ítélték el szakadatlanul, nem hallatták a hangjukat ellene minden nap minden órájában; sőt a lelkük mélyén sokan közülük helyeselték is, és önkéntesként is harcoltak, és - kevesen, de mégis nagyon-nagyon sokan - gyilkoltak és raboltak is. A szerbiai polgárok félnek attól, hogy el kell majd számolniuk - még ha csak a lelkiismeretük előtt is - a háborús években tanúsított magatartásukkal. Ugyanakkor elegük van a nyomorból is, amiből csak Seselj ígér egyszerű, gyors és könnyű kiutat: egyenlő béreket, nyugdíjakat, közmunkát és rendet, a bűnösök bűnhődését satöbbi. A rend fogalmába a más nemzetiségűek elüldözése is beletartozik nála, de a jelek szerint ez nem túl sokakat zavar. A szerbiai választók nagy része azért szavaz majd Seseljre, mert ő "engedélyezi a csempészetet", "eltörli a felvételiket", "mindenkinek ad pénzt és munkát" és "gyors lesz a postai ügyintézés", "letöri a korrupciót és az engedetlenek derekát". A szerbiai választó - ha figyelmesen körülnéz - közvetlen környezetében csak reménytelenséget láthat, kongó gyárakat, munkanélküliséget: egy olyan rendszert, amelyet foldozni nem érdemes, csak bedönteni. És látja a külföld undorát is. Szerbiától senki sem vár semmi jót, legfeljebb annyit, hogy ebben az évszázadban lehetőleg ne kezdjen új háborút.
Bárki győz is, Szerbia elszigeteltsége csak nőhet. A szocialisták jelöltje hűen követné Milosevic utasításait, és minden maradna a régiben. Seselj rövid időn belül fasizálná az országot, és tovább feszítené az amúgy is majd´ elpattanó húrokat: a renitensnek számító új Crna Gora-i vezetés vele még kevésbé lenne képes együttműködni, Kosovóról meg jobb nem is beszélni. Ott a szerb rendőrség - jelentések szerint - szabályos tisztogató akciókba kezdett. Az "albán szeparatisták és terroristák" elleni hadjárat után halottak maradnak. Ez Milosevic üzenete: ha valami nem úgy történik majd, ahogy szeretné, semmi perc alatt felrobbanthatja az egész kócerájt. És nem csak az a baj, hogy nem tudni, mit akar: a tragédia az, hogy lapzártáig valószínűleg ő maga sem döntötte el, merre tovább. Megállj, megállj, szerencsétlen Szerbia!
