Amikor a mondott napon a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze, Luis Moreno-Ocampo vádindítványt terjesztett be Omar al-Bashir ellen, őt téve a Darfúrban történteknek legfőbb felelősévé, akkor éppen ez ellen az arctalanság ellen vette fel a ma még beláthatatlan küzdelmet.
*
Al-Bashir neve nem csak nálunk volt alig ismert, hiába szerepelt már korábban is a Time magazin által összeállított listán a politikusok (leaders & revolutionaries) sorában a világ 100 legbefolyásosabb személyisége között, mégpedig az előkelő 28. helyen, megelőzve az angol királynőt vagy bin Ládint. Az ott közölt rövid ismertető szerzői azt is közölték, szerintük hol lenne a legmegfelelőbb helyen: a legvéresebb diktátorok között.
Rezsimjének nem egészen két évtizede alatt 2,5 millióra becsülik az erőszak áldozatait, még ennél is több, 5-7 milliónyi a menekültek és másfél ezer körüli a felégetett, elnéptelenített falvak száma. A Nemzetközi Büntetőbíróság azonban kizárólag a római statútum 2002. július 1-jei hatálybalépése utáni cselekményekben illetékes. Akár elfogadja a főügyész vádindítványát a három bíróból álló testület (idáig mindet elfogadták), akár nem, a következő hetekben, hónapokban, sőt talán években sokat fogunk hallani a Darfúrban történtekről, hiszen az ottani válság a Nemzetközi Büntetőbíróság felállása után eszkalálódott.
A Darfúr-, s most már egyenesen a Bashir-ügyben megszólaló politikusokat, civil szervezetek képviselőit, de még az elemzőket, sőt magát a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyészét is gyakran éri a vád, hogy elfogultak vagy tájékozatlanok a szudáni ügyekben, kizárólag előítéleteik vezetik őket. A vádindítvány hírére Kartúmban tömegek tüntettek az elnökük mellett. A nem egészen spontán megnyilvánulás tanulsága, hogy az esetleges letartóztatási parancs egy sokak által hősként tisztelt ember ellen szólna, ahogy Boszniában és Szerbiában is történt. Az is elgondolkodtató, hogy az arab világ és az Afrikai Unió mértékadó személyiségei milyen gyorsan siettek al-Bashir segítségére. Még az ENSZ főtitkára is károsnak tartja a vádindítványt a békefolyamatra, a dél-afrikai elnök szerint pedig nem lehet béke a szudáni elnök nélkül.
*
Al-Bashir 1944. január 1-jén született a mai Szudán északi részén, Hosh Bannaga faluban, parasztok gyermekeként. 12 éves volt, amikor a furcsa kondomínium, Angol-Egyiptomi Szudán megszűnt brit gyarmatnak lenni. Még gyermekként Kartúmba költözött a családjával. Középiskolai tanulmányaira autószerelő műhelyben dolgozva keresett pénzt. 16 évesen beiratkozott a kartúmi katonai iskolába, majd az akadémiára, melyet 1966-ban végzett el. Ezután a kairói katonai főiskolát is elvégezte. Az 1973-as jom kippuri háború idején az egyiptomi hadsereg soraiban harcolt Izrael ellen. 1975-79 között katonai attasé volt az Egyesült Arab Emirátusokban. Szudánba visszatérve a főváros egyik helyőrségének parancsnoka lett, majd az ejtőernyőscsapatok dandárjának élére került. 1985 elején, immár ezredesi rangban a déli lázadók, a Szudáni Népi Felszabadító Hadsereg elleni hadműveletek irányítását bízták rá. Könyörtelenségével, a lázadók hátországának szisztematikus rombolásával elődeinél sokkalta komolyabb sikereket ért el a 20. század leghosszabb polgárháborújában, ami rövid megszakítással 1957-től 2005-ig tartott. Az összetett konfliktus lényege az arab és mozlim Észak dominanciája volt a különböző fekete-afrikai etnikumok által lakott, alapvetően a hagyományos természeti vallásokat (animizmus) követő, illetve az európai és amerikai misszionáriusok tevékenysége nyomán egyre inkább keresztény Dél között. Dél sérelmei régi keletűek, már a brit gyarmatosítók is szembesültek a problémával, ők ezt úgy oldották meg, hogy a két országrészt egy keskeny pufferzónával - még a közlekedést is megtiltva - elzárták egymástól. A függetlenség elnyerése után az ország népességének kétötödét alkotó arabok számára természetes volt a brit uralom előtti gyakorlat visszaállítása.
Az arabizáció és az iszlamizálás ellen indított polgárháború 1972-ben átmenetileg abbamaradt. Al-Bashir az 1983-ban kezdődő második szakasz vagy a második polgárháború hősévé, a déliek szemében leghírhedtebb parancsnokává vált. Az ő idejében szaporodtak el például azok a betörések a déli dinkák földjére, amelyeknek a pusztításon felül a rabszolgaszerzés volt a legfontosabb célja. Emberek tízezrei kerültek északra, Szudán arabok lakta részébe, ahol a feketékkel a legalantasabb munkákat végeztették, illetve szexrabszolgaként használták őket. A "járulékos veszteség", amivel ez a modern kori rabszolgavadászat járt, csak életek százezreiben mérhető.
Al-Bashir számára ez a háború a hírnév mellett a tábornoki rangot is hozta. 1989. június 30-án katonai puccsot hajtott végre az ország lényegében mindmáig egyetlen demokratikusan megválasztott, ám politikai acsarkodásba fulladó kormánya ellen. Elzavarta a korruptnak tartott politikusokat, megszüntette a miniszterelnöki posztot, betiltotta a pártokat, felszámolta a sajtószabadságot, több főtisztet kivégeztetett. Később így igazolta tettét: "A demokrácia, amely a népet nem tudja jóllakatni, nem méltó arra, hogy tovább létezzen." A puccs újabb előléptetést hozott, immáron önmagát nevezte ki altábornagynak. Õ elnökölte az általa létrehozott "Nemzeti megmentés forradalmi parancsnokságának tanácsát", a hadügyminiszter és a szudáni fegyveres erők főparancsnoka is ő volt. Iráni mintára az ország iszlamizálását hirdette meg. Rendszerének fő ideológusa és akkori legfőbb szövetségese, Hasszán al-Turabi az iszlám fundamentalizmus legádázabb képviselőjének számított Szudánban. Korábban, még igazságügy-miniszterként Turabi vezette be az iszlám törvénykezést az országban, csonkolásokkal, nyilvános megkövezésekkel. Turabi hívta Szudánba bin Ládint, aki 1991-ben át is települt Szaúd-Arábiából, tiltakozván az ottani amerikai katonai jelenlét ellen. A kartúmi rezsim főleg a Dél elleni polgárháborúban számított bin Ládin tudására. Nem is keltett csalódást, mivel számos, Afganisztánt megjárt veterán is érkezett vele, akik bárhol és bármikor készen álltak a harcra. Amerikai nyomásra bin Ládin 1996-ban távozni kényszerült az országból, emberei közül azonban sokan maradhattak. Máig homály fedi, hogy a szudáni titkosszolgálat milyen támogatást nyújtott az 1998-ban Nairobiban és Dar-es-Salamban az amerikai nagykövetségek ellen végrehajtott terrorcselekményekhez. Két héttel a robbantások után Clinton amerikai elnök elrendelte egy kartúmi vegyi üzem bombázását. Noha az Egyesült Államok már a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni első merénylet után felvette Szudánt a nemzetközi terrorizmust támogató országok listájára, s a bombázás után al-Bashir látványosan szakított a Nyugattal, szükség esetén tudott együtt is működni a nyugati titkosszolgálatokkal, példa erre a hazánkat is megjárt Carlos kiadása Párizsnak 1994-ben.
1993-ban kinevezte magát az ország elnökének. Ezt a lépését három évvel később elnökválasztással szentesítette. Időközben az alkotmányt is hatalmi elképzeléseinek megfelelően igazítgatta, majd 1999-ben új alkotmányt adott az országnak, ami a politikai pártok működését újra engedélyezte, persze csak korlátozott formában. Hatalmát azonban egyáltalán nem hagyta korlátozni, sem pártok, sem a parlament által. Emiatt annyira megromlott a viszony közte és al-Turabi között, hogy 1999 decemberében tankokat küldött a parlament ellen, aminek épp Turabi volt az elnöke. Turabit bebörtönöztette, a parlamentet feloszlatta. Ez egyben szakítást jelentett a legszélsőségesebb iszlamistákkal is. Nem véletlen, hogy éppen ekkor ajánlott a Dél számára korlátozott kulturális autonómiát, amit a déliek azonnal visszautasítottak. 2000 decemberében parlamenti és elnökválasztást tartottak, ez idáig az utolsót (a következő jövőre esedékes), al-Bashir a szavazatok 86,5 százalékával lett ismét elnök, riválisa még tíz százalékot sem kapott, igaz, a legfontosabb ellenzéki pártok bojkottálták a sem szabadnak, sem tisztességesnek nem tartott választásokat. A politikai akaratának végrehajtójaként szolgáló Nemzeti Kongresszus Párt, a korábbi Nemzeti Iszlám Front még ennél is nagyobb arányban szerezte meg a nemzetgyűlési képviselői székeket.
A 2001. szeptember 11-i merényletek után Al-Bashir azonnal csatlakozott az USA által meghirdetett nemzetközi összefogáshoz a terrorizmus ellen. Rezsimje ezzel egy csapásra szalonképessé vált a Bush-adminisztráció szemében. A példás elnöki rugalmasság más területeken is megnyilvánult. Az 1999-ben meginduló kőolajexport mind jelentékenyebb bevételeket biztosított, ám a kordofáni olajlelőhelyek túlságosan közel feküdtek a déli polgárháborús góchoz. Így az olajbevételekért cserébe az elnök lemondott a Dél iszlamizálásáról és arabizációjáról. A nemzetközi szankciók hátszelével 2002-ben a harcok elcsitultak, és hosszú tárgyalási folyamat kezdődött a déli szakadárokkal. 2004-ben al-Bashir végül elfogadta a Dél autonómiáját, méghozzá azzal a feltétellel, hogy 2011-ben népszavazást tartanak az országrészben a függetlenség kérdéséről, s az olajlelőhelyeket, illetve az olajból származó jövedelmeket is kész volt megosztani a két országrész között. A végleges megállapodást 2005 januárjában írták alá. Az átfogó békeszerződés alapján nemzeti egységkormány alakult, al-Bashir déli alelnököt és kormányába több déli minisztert is kinevezett. Az iszlám törvénykezést Északon fenntartották ugyan, de a déliek kormányba kerülése jelentősen javított az Északon, főként Kartúmban és Omdurmánban élő nem mozlimok helyzetén is, a Dél pedig hozzákezdhetett az évtizedekig elhanyagolt és pusztított vidék fejlesztéséhez.
Ebbe a szinte már idilli képbe robbant 2003-ban a darfúri konfliktus, ami miatt al-Bashirt a hágai bíróság eljárása fenyegeti. Több lehetséges magyarázata is van a történteknek, ám egyik sem közvetlenül kapcsolódik al-Bashir személyéhez. Neki nem állt ugyanis érdekében az újabb tűzfészek létrejötte, nyerni semmit nem remélhetett ettől. Vannak magyarázatok, amelyek az időközben a szabadságot a börtönnel váltogató al-Turabi személyéhez kötik az ottani polgárháború kirobbanását, és az egyik legjelentősebb felkelőcsoporttal, az Igazság és Egyenlőség Mozgalommal (JEM) hozzák összefüggésbe a nevét. Eszerint Turabi a darfúri nem arab, de kivétel nélkül muzulmán népek elégedetlenségét kihasználva próbálta megdönteni al-Bashir uralmát, a hatalmát féltékenyen őrző elnök pedig rászabadította a Turabit támogatókra az arab lovas milíciákat, a dzsandzsavídokat. Utóbbiak azután önjáróvá válva kicsúsztak az elnök ellenőrzése alól. A másik magyarázat a hosszú éveken keresztül Délen harcoló irregulárisok visszaözönlésére helyezi a hangsúlyt. E baggaráknak nevezett népcsoport éppen al-Bashir keze alatt kapott ösztönzést a Dél kifosztására, a "harcosok" mindennapjává vált az ölés, a nemi erőszak, a vidék felperzselése. Ahogy a központi kormány lemondott szolgálataikról Délen, visszatértek Darfúrba. Az állattenyésztő arabok és a földműves afrikaiak együttélése már önmagában is sok konfliktus forrása, ám ezeket a konfliktusokat a múltban mindig sikerült kezelni. A szárazabbá váló éghajlat, a népességrobbanás, az ezzel együtt járó túllegeltetés, illetve a környezet általános degradációja azonban olyan gyúelegyet képzett, ami szinte azonnal berobbant, amikor az arab milicisták a Délen megszokott módon kezdték el rendezni nézeteltéréseiket a fekete népcsoportokkal, a fúrokkal, a masszalitokkal, a zaghawákkal és másokkal.
Akárhogy is kezdődött, a konfliktus idáig 200-400 ezer ember halálát okozta, százezrek menekültek át Csádba, rajtuk kívül a hétmilliósra becsült népességből még 2,5 millió ember kényszerült Darfúron belül menekülttáborokba, a tömeges és szisztematikus nemi erőszak áldozatainak számát megbecsülni sem lehet, de egy pásztázó programmal ma már mindenki saját maga is megnézheti a felégetett települések százait. E döbbenetes számok miatt ma már aligha érdekes, hogy ki is kezdte. Az azóta történtek számítanak csak. A központi kormányzat a mai napig beavatkozik a dzsandzsavídok oldalán a harcokba, megszegi a repülési tilalmakat, bombázásokat hajt végre (kezdetben háztáji módon, szállítógépekről dobálva le a faládákba eszkábált robbanószerkezeteket, ma már modern, kínai gyártmányú vadászbombázókat használva), megtévesztésül az ENSZ fehér színére festeti repülőgépeit, kijátssza a fegyverembargót, nem vagy csak minimális mértékben működik együtt az Afrikai Unió és az ENSZ közös béketeremtő missziójával. S mindenek fölött semmit sem tett a milíciák visszafogásáért.
*
Meglehet, al-Bashir rendszere - hála az olajjövedelmeknek - ma nagyobb szelet kenyeret tud adni a szudáni nép többségének, mint a megvetett demokrácia tudott egykor. A kioltott és tönkretett életek száma azonban kirívóan magas. Nem állítható, hogy Szudánban 1989 óta semmi nem történt al-Bashir akarata ellenére, így az sem, hogy a háborús bűntettekért, a népirtásért, az emberiesség elleni bűntettekért csak ő vagy ő is felelős lenne. Ma ez még csak gyanú, amelynek tisztázására a hágai bíróság illetékes. De 2008 júliusától egy kicsit rosszabb lett diktátornak lenni.
A szerző Afrika-kutató.
