Publicisztika

Az Alkotmánybíróság (AB) hétfőn megsemmisítette az Országos Választási Bizottság (OVB) májusi határozatát, amelyben a testület hitelesítette az MSZP népszavazást kezdeményező aláírásgyűjtő ívét. Az indoklás szerint azzal, hogy a szocialisták a négy kérdést egyetlen lapra tették, ütköztek "a jogbiztonság érdekében megfogalmazott általános eljárási alapelvekkel", vagyis az aláírók nem tudták egyértelműen kifejezni akaratukat az egyes kérdésekkel kapcsolatban, hiszen egyetlen szignóval négy téma népszavazásra bocsátásáról döntenének. Az AB úgy látja, az OVB-nek el kellett volna utasítania az MSZP akcióját.

Franjo Tudjman, a Horvát Köztársaság első elnöke, Gojko Susak, a Horvát Köztársaság egykori hadügyminisztere, és Mate Boban, a hercegovinai horvát bábállam, Herceg-Bosna Köztársaság elnöke halottak. Ennélfogva a népirtás, az 1949-es genfi konvenció súlyos megsértései, az emberiesség elleni bűntettek, valamint a háborús jog és szokások megsértésének bűncselekményéért e három férfinak - akiket talán a legnagyobb felelősség terhel mindazért, amit a Horvát Köztársaság nevében a medaki zsebben, Gospicban, a Lasva folyó völgyében, az 1995-ös Vihar hadművelet után a knini Krajinában horvát katonák és félkatonai szervezetek tagjai elkövettek - hágai bírák helyett immár a Legfelsőbb Instancia előtt kell számot adniuk cselekedeteikért.

Az Országgyűlés nyári szünet előtti utolsó ülése ismét botrányosan végződött. Az ellenzéki pártok kivonulása után a kormánypártok másodszor is - immár a Postabank ügyét számukra kedvezően rendezve - megszavazták az úgynevezett pénzügyi tárgyú törvénycsomagot.

Az országgyűlési biztosok mandátumának lejárta előtt a Fidesz tótumfaktumai körbenéztek, elővettek néhány diákkori és jelenlegi ismerőst a budapesti meg pécsi jogi karokról, azt ezzel a maguk részéről le is tudták az új ombudsmanok megválasztását. Az az érzésünk, mindegy is volt nekik ez az egész; a lényeg, hogy Gönczöl Katalin meg Majtényi László ne maradjanak. Akikkel persze semmi gond sem volt akkor, amikor a még ellenzéki Fidesz profitálhatott azon eljárásaikból, amelyek végén a biztosok elmeszélték a Horn-kormány egyik-másik lépését. 1997-ben például Gönczöl fordult értelmező kérdéseivel földkérdésben az Alkotmánybírósághoz; Majtényi többek között elhajtotta Nikolits titokminisztert a tikosításai miatt, és nem minősítette államtitoksértésnek a bős-nagymarosi keretmegállapodás nyilvánosságra hozatalát. A Fidesz ezen ombudsmani ajánlásokra hivatkozva (is) ekézte Hornékat (hülye lett volna, ha nem így tesz).

Vörsön gulyáspartival és táncmulatsággal egybekötött kihelyezett ülést tartott kedden a kormány.

Sokáig nehéz volt megérteni, miért indítottak váratlanul frontális támadást a politika igényeit kiszolgálni nem kívánó filmesek ellen a kormányzó párt csinovnyikjai. Miért vált olyan fontossá a film, hogy a független finanszírozási rendszer fölötti ellenőrzés és befolyás megszerzéséért még a folyamatos botránysorozat sem tűnik túl magas árnak.

Az elnök még ki sem hirdette az eredményt, feldübörgött a vastaps. De nem ám holmi egyszerű, átlagos vastaps! A Fidesz képviselői felpattantak, hogy állva ünnepeljék magukat. Az MDF, az erre a pillanatra újra egy táborba forrott összes kisgazda, valamint a MIÉP-esek lelkesen követték őket, bár kissé sajnálták, hogy az ötlet megint nem nekik jutott az eszükbe. A szocialista párt többsége, kelletlenül bár, de feltápászkodott, csak néhányan maradtak ülve. A szabaddemokraták ülve maradtak. Leszavaztak minket, nem volt okunk az ünneplésre. De különben sem szokás a parlamentben állva ünnepelni.

Azt mondja Orbán Viktor múlt szerda reggel a rádióban, hogy "hát ha ezt én otthon hallom (már tudniillik azt, hogy a kormány legfeljebb 30 milliárdot kapott volna az OTP-től az egyébként 150 milliárdért konszolidált Postabankért, de ennyi pénzért már nem hajolt le, inkább megtartotta magának a bankot, és juszt sem keresett rajta semmit) a kis Szokol rádiómból, valószínűleg villát fogok, vasvillát ragadok, és azt mondom, hogy ne viccelődjünk. Akkor is egyébként, ha ez egy teljesen ésszerű üzleti tranzakció lett volna, ezt józan paraszti ésszel nem lehet belátni, és nem lehet elfogadni."

A transzatlanti vita és az Európai Unió bővítése

4. A közönség, mert azt mondta, "táncolj, Kokó, üsd ki", és belehajszolták a biztos vereségbe.

A Postabankról szóló hírekre egy ideje már senki nem kapja fel a fejét. A "milliárd forint" szóösszetételről, ha a hányatott sorsú pénzintézettel egy mondatban találja magát, mintegy automatikusan leoldódik minden kötelék, amely a valóságos gazdaság, a "reálszféra" elemeivel - egy valóságos bank veszteségével vagy nyereségével, valós hitelekkel, vállalati mérlegekkel, egy létező ország létező parlamentje által jóváhagyott költségvetéssel - akár távoli összefüggésbe is hozhatná. A Postabank milliárdjai legendává váltak: a 153 milliárd, amennyi veszteséget a mostani kormány által a tárgyban tett első, 1998-as közlések szerint a bank felhalmozott; aztán a 191 milliárd, amennyibe a Postabank konszolidációja a kormány egy későbbi közlése szerint került; aztán az a 34 milliárd forint értékű Postabank-portfólió, aminek a Reorg Rt. környékén veszett nyoma. Ezeket a pénzeket, miként a Szent Grált vagy a Csodaszarvast, beavatatlan soha nem látta, útjukat soha nem követhette senki; de azt, hogy a bankot - mint Lehel kürtjét - megfújták, sokan hallani vélték. Miként végül senki nem látta azt a 25 milliárd forintot sem, amit a már talpra állított pénzintézetért az OTP fizetni hajlandó lett volna, még akkor is, ha jobbára csak OTP-részvényekben, és ha egyetlen ajánlattevőként, mindenfajta verseny szabályainak fittyet hányva is. Nagy üzlet ez sem lett volna, de mégiscsak több, mint a semmi: pont 25 milliárddal, a költségvetés bevételi oldalán. De a kormány végül úgy döntött, hogy a Postabank ne legyen Csányi Sándoré. A Postabank a Magyar Postáé lesz, aminek következtében nemhogy egy vas sem térül meg a konszolidációra fordított összegből (és mindegy, hogy a Posta fizet-e majd a részvényekért, vagy sem: hisz a Posta is állami tulajdonú cég), de a bank működéséhez szükséges újabb befektetések is csak állami forrásból lesznek finanszírozhatók.

Aszocialista párt kongresszusa majdnem egyhangú szavazással emelte a miniszterelnök-jelölti pajzsra Medgyessy Pétert. Orbán Vikor új kihívójától azt várja az utódpárt, hogy a január környékén megfordult politikai trendet helyrebillenti az addigi kerékvágásba. A Fidesz hibái valóban korrigálhatják az MSZP tévedését: a közvélemény elfelejtheti Nagy Sándornak a januári trendfordulóhoz leginkább hozzájáruló, egyeztetésnek álcázott ámokfutását Szájer Józseffel. Újra lehet kormányváltó hangulat, de erre november-decemberig biztosan várni kell. A nyár hagyományosan a kormánypártokat erősíti, Medgyessy pedig amúgy is saját stábjának az építésével lesz elfoglalva. Kérdés, adottak-e a feltételek a szocialistáknál ahhoz, hogy egy kedvező fordulatot kihasználjanak.

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen a Narancs az értelmiség erkölcsi válságáról indított vitában Tamás Gáspár Miklós és Eörsi István cikke után (Be vagytok szarva, 2001. május 24., Hogyan is állunk azzal a beszarással?, 2001. május 31.) a júniusi első számban már csak olvasói leveleket közölt. Ráadásul ezek is jobbára csak egyetlen, Eörsi által felvetett konkrét kérdéssel foglalkoznak, nem pedig a TGM, illetve Eörsi által megfogalmazott elvi kérdésekkel. És miután TGM szerint általában csaknem mindenki be van szarva, Eörsi szerint viszont TGM túlságosan szűkre vonja a be-nem-szartak körét, olyan félelmetesen nagy elvi különbség a kettejük álláspontja között nincsen. Nem arról szól a vita, hogy van-e beszarás (egyébként több-kevesebb mindig van), legfeljebb arról, hogy kikre lehet mindezt rákenni. Kimondatott, hogy "gyávák vagytok", de kimondatott az is, hogy "gyávák vagyunk". Kirajzolódott a lehetséges magatartások kerete, ezen belül egyik vagy másik állapotrajz bizonyára kielégíti azokat a mentálhigiénés szükségleteket, amelyek mostanság a liberális vagy a baloldali értelmiségiekben megfogalmazódnak. A választásban mindenképpen van emelkedettség és hősi póz, hiszen az önigazolás vagy az önsajnálat szivárványosan ível át a szakadék fölött, amely kategorikus imperativusaink és esendő tetteink között tátong.

Mi van akkor, ha egy hazugságot sokáig, kitartóan ismételgetnek?