n Azt mondja Orbán Viktor múlt szerda reggel a rádióban, hogy "hát ha ezt én otthon hallom (már tudniillik azt, hogy a kormány legfeljebb 30 milliárdot kapott volna az OTP-től az egyébként 150 milliárdért konszolidált Postabankért, de ennyi pénzért már nem hajolt le, inkább megtartotta magának a bankot, és juszt sem keresett rajta semmit) a kis Szokol rádiómból, valószínűleg villát fogok, vasvillát ragadok, és azt mondom, hogy ne viccelődjünk. Akkor is egyébként, ha ez egy teljesen ésszerű üzleti tranzakció lett volna, ezt józan paraszti ésszel nem lehet belátni, és nem lehet elfogadni."
Ne azon szarozzunk most, hogy a kormányfői mondatokban az "ésszerű üzleti tranzakció" és a "józan paraszti ész" ellentétes fogalompárként jelennek meg, amiből akár arra is következtethetnénk, hogy Orbán szerint még a józan paraszt is olyan hülye, hogy képtelen belátni egy üzleti tranzakció ésszerűségét vagy ésszerűtlenségét, és ennek megfelelően nem nyúlni vagy nyúlni a vasvilláért (mely utóbbi tevékenység egyébként tipikusan súlyos ittasságot igényel). Elvégre annak a megmakkolása, hogy az állam még 30 milliárdot sem kap vissza a Postabankra költött 150, netán 200 milliárdból, eleve kizárja a racionális-lineáris érvelés lehetőségét. Orbán ebben a helyzetben esetleg még megpróbálhatott volna az érzelmekre, és azok közül is a legintenzívebbre, a gyermekek szeretetére apellálni, és bevallani, hogy a bankot a Simicska Lajcsinak viszik, aki mostanában az MFB-vel már nem is szeret játszani, és hiába vett neki a kormányfő nyuszibiciklit, meg kisvasutat, meg autópályát, a Lajoska csak pityergett a sarokban, hogy még egy bankot szejetnék, és szemétség lett volna elrontani egy ilyen jó gyerek örömét - de a kormányfő nem ilyen primitív eszközökkel operál.
Hogy pontosan mivel, azt a miniszterelnöki költői kép tárgyi világának elemzésével ragadhatjuk meg legjobban. A Szokol táskarádió, miként a vasvilla, a kép jelen idejét egyértelműen a miniszterelnök gyermekkorába vetíti. (A befogadói horizonton ez a vasvilla ugyanaz a vasvilla, amellyel annak idején - a Blikk újság egy 1998. őszi és azóta sem cáfolt közleménye szerint - a kis miniszterelnök valami csetepaté végén testvérét, O. Győzőt a kerítés tetejére kergette.) A gyermeknek egy forró nyári délutánon saját, huszönöt évvel későbbi hangja üti meg a fülét: Orbán miniszterelnök épp bejelenti, hogy a Postabankot 25 milliárdért odaadták az OTP-nek. A légyzümmögés hirtelen elhallgat az ámbituson; a firhang megáll a levegőben. A gyermek elszánt tekintetét a vasvillára emeli. És elindul, hogy beszéljen miniszterelnöki önmagával: ne tessék humorizálni, bácsi.
Az idősíkok egymásra vetítésével, illetve az idő lineáris jellegének újraértelmezésével a legnagyobb kormánypártnak persze távolabbi és fennköltebb céljai vannak, mint a hetvenes évek elejének (a miniszterelnöki gyermekkor történelmi idejének) a rehabilitálása, megidézése, újraélése. Többről van itt szó, mint puszta nosztalgiáról az egyén és a nemzet kiskorúsága iránt. Számos jelét láthatjuk ugyanis annak, hogy a kormányzat egyre inkább egyfajta időtlenségbe, sajátos egy-idejűségbe vagy inkább örök-idejűségbe transzponálja magát, melyben a változatlanság biztosítéka nem más, mint önnönmagának, saját hatalmának fennmaradása. Azokban az időszakokban pedig, amikor a sötét kételyek erősebbek az idő statikusságába vetett hitnél, amikor a "panta rhei" metafizikai bizonytalansága a kierkegaard-i Angst, szorongás borzalmas érzésével tölti el a kormányzati keblet, e férfiak lázas, szertelen tevékenységgel igyekeznek szembeszállni az elmúlással: ilyenkor lopnak el mindent, ami a kezük ügyébe kerül. (Orvosi szempontból feltétlenül aggasztó jelenséggel állunk szemben: ez a tünetegyüttes rendszerint aggkori elmegyengeségben szenvedő zsarnokok esetében szokott jelentkezni, általában életük utolsó szakaszában, amikor rögeszméjükké válik, hogy miként életükben, úgy életük végén is mentességet kell élvezniük a többi halandóra vonatkozó törvények alól. Tudjman elnök például halála előtt néhány hónappal avatta fel a saját maga múzeumát, tán szobrostul.)
A kormányzati körökben mind népszerűbbé váló álom-metafora elterjedésén kívül (hiszen az álom ideje is nélkülözi az események egymásra következésének "logikáját") a fentebb vázoltakra utal az a merész kísérlet is, amellyel a kormányzat a hétvégi gödi "informális kormányülés" után rukkolt elő. Borókai Gábor ugyanis azt jelentette be, hogy a kormány nagyszabású "népegészségi programot" lanszíroz, 16 milliárd HUF induló költséggel, melynek célja az, hogy a végén a magyar lakosság átlagéletkora női lakos esetében három, férfi lakos esetében négy évvel legyen hosszabb a mostaninál. A program tíz évet ölel fel, és két etapra osztható: az első 2002-ig tart, a másik akkor kezdődik.
E bejelentésének nyilvánvalóan semmi köze ahhoz a sajnálatos tényhez, hogy bizonyos gyógyszerek ára - köztük életmentőké is - a kormány felelőtlensége és hozzá nem értése miatt éppen július elsejétől emelkedik majd a többszörösére, és hogy (a melegfront miatt) magyarázatként más, mint egy ordas, egy rettentő, egy minden eddiginél nagyobb és hülyébb hazugság nem jutott az eszükbe. Legalább akkor ne forintokról beszéljünk, amikor életről van szó, és halálról. A kormány a magyar lakosságot is részeltetni kívánja abból az élményből, amit ő maga nap mint nap megtapasztal: az időn vett győzelem élményéből. És ha az örök élet még odébb is van egy kicsit, ne legyünk telhetetlenek sem. Feltételezve azt, hogy a lakosság életkora a program megvalósulásával időarányosan hosszabbodik majd, azaz minden évben 0,3, illetve 0,4 évvel fogunk tovább élni, a választási év végéig ingyen, mondhatni hozomra kaptunk most a Fidesztől 0,6, illetve 0,8 évet. És a párt újabb 2,4, illetve 3,2 évet akar nekünk adni 2002-ben. Azt, aki a szocialisták választási győzelme esetén 2005-ben feldobná a bakancsot, a Fidesz 2007-ig élteti majd; aki 2009-ben halna meg, az 2012-ig kihúzhatja.
Legalább az olimpia megnyitóját láthassa a szegény pára: a Népstadionban.
