"Kis János (egyed) megteremtett egy speciest ('az SZDSZ elnöke'), amelynek definícióját a párt az ő személyére szabta" - írta TGM 1991 végén, és fel is sorolt néhány ilyen jellemzőt: erkölcsi tekintélye van, a legokosabb ember Magyarországon, megvesztegethetetlen, minden szava számít, és szereti Brahms kamarazenéjét. Függetlenül attól, melyikük mennyire volt képes megfelelni e maximalista hagyománynak, és hogy mit gondol Brahmsról, az utódok az elnöki székben mind vigyáztak arra, hogy az "SZDSZ elnöke" cím megmaradjon valamilyen szempontból különleges intézménynek a magyar politikában. Minél kisebb a párt, annál inkább szembetűnő, hogy a pozíció intellektuális/erkölcsi/politikai tekintélyének súlya nem a párt tényleges méreteiből származik.
Az SZDSZ elnökének képzeletbeli szobra, amelyet eddig hat különböző személy formálhatott, talán Kuncze Gáborra hasonlít a leginkább. És ez nem csak amiatt van, mert ő vezette a leghosszabban a liberális pártot. Inkább fordítva: azért lehetett ő hét évig az SZDSZ elnöke, mert a tagság úgy érezte, hogy földi körülmények között ilyen a Kis János-i idea, ilyen a gyakorlatias liberalizmus, hogy az egyik mostani utódjelölt szlogenjét használjuk. Másképpen: Kis Jánost tisztelik, Kuncze Gábort szeretik. Kuncze, a nagy integráló nemcsak a párt főbb csoportjai, hanem az elit értelmiség és a tagság közötti távolságot is áthidalta.
Pedig nem tartozott az alapítók közé. A jobboldalon sokan máig nem dolgozták fel, hogy nem illenek rá az SZDSZ-ről alkotott sztereotípiák. Szerintük az SZDSZ erőszakos és izgága, Kuncze viszont nyugodt, szerintük az SZDSZ a belvárosi zsidó értelmiség pártja, Kuncze vidéki és nem zsidó, szerintük az SZDSZ keresztényellenes, Kuncze a piaristáknál végzett. Hamar kiderült, hogy Kuncze legalább olyan mértékben hasonlít elődeire, mint amennyire különbözik tőlük: meggyőződéses liberális, puritán, felháborítja az embertelenség, és tisztességéhez ellenfelei szerint sem fér kétség.
1993-ban egy év alatt elérte, hogy a többség bízzon benne. Támogatottsága pártállástól függetlenül minden társadalmi csoportban jelentős volt - ez máig igaz. Amikor frakcióvezető lett, az SZDSZ hét százalékon állt, az 1994-es választásokra közel 20 százalékot ért el. Belügyminiszter és az egyik névadója lett annak a kormánynak, amelynek a működését és vezetését ki nem állhatta. Miniszterségét robbantásokkal üdvözölték (Mátyás-templom) és robbantásokkal búcsúztatták (maffialeszámolások). Akkor lett először pártelnök, amikor már nem nagyon lehetett megállítani a zuhanást, hiszen az SZDSZ 1996 végén elveszítette a másfél év múlva következő választást. Pető Iván lemondása után senki sem akarta vállalni a párt vezetését; Kuncze a kötelességtudatának és az SZDSZ iránti elkötelezettségének engedelmeskedett, amikor igent mondott. Így lett csődgondnok.
Akkori elnöksége idején az SZDSZ két legsúlyosabb problémája pusztító erővel került felszínre (az utódpárthoz való finoman szólva is ellentmondásos viszony, valamint a nagypárti lét és a liberális elvek támogatottsága közötti feszültség), és nem is sikerült megoldani ezeket. Természetesen elnökként komoly felelőssége van abban, hogy engedte a pártot beleszaladni a "tartsuk a jó irányt" szlogennel a saját ürességét hangsúlyozó, teljesen elhibázott kampányba. Ez a stratégia mindkét fenti problémára rossz választ adott: 1. nem tisztázta a kapcsolatot a szocialistákkal, 2. a néppárti jelleget választotta a liberális identitás erősítése helyett. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a kampányidőszak, amely akkori elnökségét kitöltötte, egyáltalán nem alkalmas korábban el nem döntött stratégiai kérdések megválaszolására. Ettől függetlenül azt gondolom, azonosult ezzel a stratégiával, és ha több ideje lett volna, akkor sem javasol érdemi korrekciót. Neki és a pártnak is a választási vereségre (és még nagyon sok időre) volt szüksége ahhoz, hogy a fordulatot, amennyire lehet, végrehajtsa - de erről később.
1998-ban, vállalva a felelősséget a vereségért, alig valamivel a lemondása után Kuncze ismerős helyzetben találta magát. Ha nem fogadja el a felkérést a frakcióvezetőségre, a képviselőcsoportnak nincs komolyan vehető irányítója. Elfogadta, és ez jó döntés volt. Visszatalált abba a szerepbe, amelyben mindig is a legjobban érezte magát, és amelyben kiemelkedő teljesítményt nyújtott: újra meghatározó parlamenti politikus lett, hogy aztán Demszky Gábor sajnálatosan félrecsúszott elnöksége után - megint egy évvel a választás előtt - az SZDSZ elnöki székében találja magát. A sírból hozta vissza a liberális pártot.
2002-ben az MSZP és az SZDSZ újra kormányra került, ami sikert és kudarcot egyaránt hozott Kunczénak és a liberálisoknak. Egyrészt az SZDSZ nem volt képes fegyelmezett gazdaságpolitikára kényszeríteni a szocialistákat, és kisebb részben saját magát. Ez akkor is kudarc, ha egyébként az oktatási reform beindításával és a sorkötelesség eltörlésével komoly eredményeket is felmutatott. "Nem mondhatjuk azt az önkormányzatokból kibukott barátainknak (...), hogy az ellenzék ármánykodásának lettek az áldozatai. A hitelvesztés, ami kipenderítette őket a pozíciójukból, jelentős részben a kormány - s benne az SZDSZ - helytelen politikájának következménye volt. Asszisztáltunk a felelőtlen kormányzati költekezéshez, és hallgattunk róla, hogy az ország lassan, de biztosan halad az államcsőd felé." Ezt a rafinált érvet Fodor Gábor írta nemrég, s ami az asszisztálást illeti, igaza van. A gond csak az, hogy 2002 és 2006 között az SZDSZ legfontosabb törekvése az volt a költségvetési viták idején, hogy az önkormányzatok több pénzt kapjanak. Hogy tehát ezzel is nőjön a hiány. És ezt azok is követelték, akik aztán sajnos kipenderültek. A párt és elnöke felelőssége nem hárítható el a rossz költségvetési politikáért, még akkor sem, ha a miniszterelnök-csere kikényszerítésével esélyt teremtett a koalíciónak a folytatáshoz. Másrészt. Ha a gazdaságpolitikában nem is, de az előző ciklusban volt egy fordulat, amely végre megváltoztatta az SZDSZ politikáját, és helyes megoldást kínált az előbb említett két legfontosabb probléma közül legalább az egyikre. Kuncze Gábor és Horn Gábor irányításával szép csendben történt egy stratégiai irányváltás, amely a 2004-es uniós választás előtt debütált. Mélyebben fogalmazták újra az egyenlő távolság elvét. Ezzel Demszky is próbálkozott, csak akkor az értelmezési keret a pártok szintjére helyeződött, ami nem volt összhangban a politikai helyzettel. A korrigált forma alapvetően nem a pártok, hanem az ideológiák szintjére vitte a megkülönböztetést. A párt a politikai témák minél szélesebb körében mutatta meg a szocialista, a konzervatív és a liberális program különbségét, és a széles körű támogatottság vizsgálgatása (néppárt) helyett a liberális szavazókra koncentrálva intenzív identitásépítésbe kezdett. Az SZDSZ stratégiája azóta két lényeges elemből áll. Először is minél karakteresebben megmutatni a párt két fő tartópillérét, az emberi jogi (baloldali) liberalizmust és a gazdasági (jobboldali) liberalizmust. Hiszen hagyományai alapján az SZDSZ a szabadság és a szolidaritás, a kapitalizmus és a felvilágosodás pártja. Csak ezt időnként elfelejtette. Másodszor, e két nagy liberális hagyományt egységbe foglalva valamilyen szintézist teremteni a kettő között.
Pillanatnyilag a szintézis maga Kuncze Gábor. Õ integrálta a két főbb áramlatot, ezzel is biztosítva az egyensúlyt az SZDSZ életében. Nehéz megmondani, hogy ez egyértelműen jó-e. Látva, hogy ilyen személy valószínűleg hosszú ideig nem lesz az SZDSZ élén, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ez az integráció mindenképp jó volt. Talán. Mert a szintézis ebben a formájában azzal is járt, hogy egyik ideológia sem bontakozott ki teljességgel. Az is lehet, hogy ennek az oka Kuncze személyisége, amely a maga józan mértéktartásával idegenkedett minden egyoldalúságtól és radikálistól. Vagy azon politikusok hiánya/távozása/kiszorulása, akik erőteljesebben akartak megjeleníteni valamit. Nem tudom, talán most kiderül.
*
Két olyan jelölt indul az elnökségért, akik látszólag éppen ezt a kétosztatúságot testesítik meg: Fodor Gábor az emberi jogi, Kóka János a gazdasági liberalizmust helyezi a középpontba. Ám ha jobban megnézzük, egyikük sem nagyon megy túl azon a körön, amelyet Kuncze szintézise jelent. Fodor az elmúlt években nem vitte lényegesen előre az emberi jogi programot (nem a jelmondatokra gondolok, hanem új tartalmakra, tettekre), és Kóka sem a piacpártit.
Mert mi lenne most az emberi jogi feladat? Elsősorban a romák deszegregációja, integrációja. A közigazgatási államtitkári poszt visszaállításának (vitatható) szükségességéről, mint a Fodor szerint legfontosabb teendők egyikéről többet hallottunk, mint Magyarország első számú társadalmi problémájáról. Pedig számon lehetne kérni a jelenlegi oktatási kormányzaton a Magyar Bálint elindította integrációs program folytatását. Fontos jogkiterjesztő lépésként az SZDSZ-nek régen jogszabályi szintű javaslatokkal kellett volna előállnia, hogy a melegek házasodhassanak és fogadhassanak örökbe gyereket. Fodor ebben a kérdésben éppoly óvatos, mint Kuncze. Pedig a miniszterelnök egyre többet hozza fel a témát, például a március 15-i ünnepi hangverseny előtt (!), úgyhogy még néhány év (hónap? hét?) bénázás, és szégyenszemre a liberálisok futhatnak az MSZP után. Nos, ez a veszély az állam és egyház erőteljesebb szétválasztása terén nem áll fenn, ám ebben a kérdésben Fodor talán még a jelenlegi elnöknél is tartózkodóbb. Nem úgy a Kossuth téri kordon ügyében; mert az biztosan kulcskérdés, hogy az Országháztól 30 vagy 40 méterre lehet tüntetni. Amiben Fodor mást mond, mint Kuncze, és különszavazással cselekszik is, az a szólásszabadság korlátozhatóságának mértéke és az ellenzéki jogkörök minél teljesebb érvényesülése. Igaza is van - de vajon elég-e ennyi?
Nem lehet könnyű úgy beszélni a kis államról és a kapitalizmusról, hogy valaki gazdasági miniszter egy olyan kormányban, amely az elképesztő méretű állami túlköltekezésről lett híres. Ez még akkor is így van, ha esetleges éles különvéleményével nemcsak a miniszterelnökkel, de saját pártjának hivatalos értékelésével is szembefordult volna. Ami kevésbé magyarázható, hogy a konvergenciaprogram kidolgozásához miért nem készült alternatív liberális javaslat. Mert a kényszerek miatt a konvergencia-program készítői igen szűk ösvényen haladtak, de mindig az ösvény bal oldalán. "A mostani kormány konvergenciaprogramja egy vállaltan baloldali program, ami önmagában egyáltalán nem baj. Szívesen látnék egy liberális illetve egy konzervatív választ arra a kérdésre, hogyan tudjuk az előbb felsorolt célokat más ideológiai alapon (...) elérni. Sajnos úgy tűnik, hogy erre egyelőre várni kell. (...) Egy más ideológia alapján épülő csomag valószínűleg kisebb növekedési áldozattal járt volna, de akkor az állami újraelosztás mértékén, struktúráján nagyot kellett volna változtatni. A baloldali értékrendbe ez szemmel láthatólag nem fér bele. Ez természetes is, és mint mondtam, igazából az a probléma, hogy más megoldás ezeknek a céloknak az elérésére egyelőre nem létezik" - nyilatkozta az ősszel Duronelly Péter. Ezért nagy kár, hogy az SZDSZ nem mutatta meg, mi lenne ennek az útnak a liberális oldalán. Ahol szintén a kényszerek érvényesülnek, de azon belül például előnyt élvez a gazdasági növekedés a nyugdíjak és a jövedelmek védelmével szemben, és a megszorítások terhei is ekképpen alakulnak. Ilyen programot Kóka nem készített. Ahogyan alapvetően Fodor sem, ő sem mond mást, mint amit Kuncze. Aki tehát attól fél, hogy az elnökválasztás után az SZDSZ majd a piaci vagy az emberi jogi fundamentalista irányba mozdul el, aludjon nyugodtan (vagy szomorkodjon).
Nem a liberalizmus megújításáról, hanem személyekről dönt a párt a hét végén, s ez a támogatók érveiből is egyértelműen kiderül (hogy ti. ki a jobb szónok, a dinamikusabb, a nagyobb munkabírású, ki a régi, ki az új stb. - ezek körül forog a vita). A kampányban a hitelességet és a sikerességet, ezeket a részben instrumentális, részben értékmentes fogalmakat állították szembe a jelöltek, ami tovább erősíti azt az érzést, hogy Kuncze árnyékából nehéz lesz kilépni. Ez annyiban jó, hogy az előbb leírt stratégiát mindketten elfogadják; annyiban meg nem, hogy a stratégia csak egy forma, és azt a folyamatosan megújuló tartalommal nekik kellene majd megtölteniük. Kérdés, mennyire lesznek szilárdak például az egészségügyi reform támogatásában, amely Kuncze elkötelezettsége nélkül aligha tarthatna ott, ahol tart.
*
Az utódnak nem lesz könnyű dolga. Sokan vannak, akiket ha megkérdezünk, mit jelent számukra a politikai liberalizmus, azt válaszolják: Kuncze Gábort. Most távozik. Az igazság az, hogy nem volt hova előremennie. Ahogy a cápa, úgy a politikus is megbénul előbb-utóbb, ha nem halad. Miniszter nem akart többet lenni, miniszterelnök az SZDSZ méreteit ismerve nem lehet (nem is biztos, hogy akarna). Jó köztársasági elnök lehetne egyszer (magánvélemény). TGM azt írta egy másik SZDSZ-elnökről, Tölgyessy Péterről, hogy unokáink a róla elnevezett utcában járnak majd, annyit tett az új köztársaságért. Úgy vélem, az unokák egy része a rendszerváltás parlamentjeinek legtöbbször megválasztott és egyik legfontosabb szereplőjéről elnevezett folyosón közelítik majd meg az üléstermet.
Mennyivel unalmasabb lesz nélküle!
A szerző az SZDSZ Országos Tanácsának tagja.
