Fordulatok - avagy elnökválasztás liberáliséknál

  • Bretter Zoltán
  • 2007. március 29.

Publicisztika

Bauer Tamás amolyan fordított iránytű: amerre ő az Északot mutatja, arrafelé biztosan megtalálhatjuk a Délt. Vele rendszeresen előfordul, hogy éppen fordítva van, mint ahogy ő mondja (lásd Fodor Gábor melletti korteskedését: Fodor, a fordulat jelöltje, Magyar Narancs, 2007. február 15.). Voltaképpen Fodor Gábor a múltba fordulást, Kóka János a jövőbe fordulást jelképezi; Fodor egy olyan kontinuitást, melyet éppen meg kellene szakítani, Kóka azt a megújulást, mely ama kontinuitást megszakítja.

Bauer Tamás amolyan fordított iránytű: amerre ő az Északot mutatja, arrafelé biztosan megtalálhatjuk a Délt. Vele rendszeresen előfordul, hogy éppen fordítva van, mint ahogy ő mondja (lásd Fodor Gábor melletti korteskedését: Fodor, a fordulat jelöltje, Magyar Narancs, 2007. február 15.). Voltaképpen Fodor Gábor a múltba fordulást, Kóka János a jövőbe fordulást jelképezi; Fodor egy olyan kontinuitást, melyet éppen meg kellene szakítani, Kóka azt a megújulást, mely ama kontinuitást megszakítja.

Úgy látom, e fordulat lényege, hogy az emberjogi liberalizmust az autonómiára alapozó liberalizmusnak kell fölváltania, s nem azért, mert az előbbi helytelen, hanem azért, mert túlságosan szűkre szabja a politikai lehetőségeket.

*

Fodor Gábornak van vonzereje a moralizáló értelmiség körében. Kérdés, Fodor milyen moralitást képvisel? Első látásra azt mondhatnánk, hogy a helyeset: azt az akár liberálisnak is tekinthető moralitást, amely a szociálisan elesettek, az életforma- és etnikai kisebbségek pártján áll. Csupán egy apró probléma van evvel a "képviselettel"; s egyáltalán nem az, amit politikailag szokás vele szembe szögezni, hogy tudniillik egy ilyesfajta pártprogrammal nem lehet még a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 százalékot sem megszerezni. A probléma a morális képviseletet megelőző moralitással van. Fodor úgy tesz, mint az egyszeri téglagyáros, aki előbb fölrobbantja a szomszéd házát, hogy aztán eladhassa neki a tégláját. Fodornak előbb ki kell mutatnia, hogy a liberális párt nem liberális, hogy ő később majd azzá tehesse. Előbb létre kell hoznia a morális romhalmazt, melyre odacipelheti a moralitás trónszékét. S mindezt olyan purifikátori indulattal teszi, mely a politikában igencsak veszélyes, még akkor is, ha tartalma szerint helyes.

Ez tehát a legnagyobb baj avval a morális hevülettel, melyre oly' sokan lehetnek ma még vevők a liberális pártban vagy a liberális (média)értelmiség köreiben. Mindez pedig visszautal a rendszerváltásra. A nyolcvanas évek politikai ellenállása kisebb mértékben volt politikai és nagyobbrészt volt morális ellenállás. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Konrád György identitásképző könyvének a címe: Antipolitika. Az alapvető elemzés viszont Jerzy Szacki Liberalizmus a kommunizmus után, melyben a szerző a rendszerváltás előtti, a civil társadalomból kiinduló antikommunizmusról azt állítja, hogy jellegében ez "protoliberalizmus", a politikai liberalizmust megelőző liberális attitűd volt.) Az SZDSZ kezdetben egy politikailag differenciálatlan, ámde áttörő erejű morális csoportosulás volt. Éppen a közös, antikommunista moralitás tartotta össze azt, ami egyébként, egy jól artikulált pártrendszerben és pártban kevéssé maradhatott volna egyben. Kilencvenes évekbéli ereje is jobbára e morális ellenállásból származott. És sokan éppen amiatt hagyták is ott aztán az SZDSZ-t: ahogyan az antikommunista moralitás iránti szükséglet meggyengült, úgy vették észre az SZDSZ-t támogatók, a '89-ben még tömegesen belépettek, hogy politikailag máshova tartoznak. Az SZDSZ paradoxona az, hogy akárhányszor föladta az antikommunizmust mint avítt, ámbár összetartó moralitást, a szavazók azonnal megbüntették és vissza akarták kényszeríteni a rendszerváltás idejébe. Amikor tehát Fodor Gábor visszafordul, akkor a történelem kerekét is visszaforgatná.

*

De vissza akarunk-e oda térni, ahol a liberalizmusnak valóban csak ez a liberalizmust megelőző, szükségképpen töredékes definíciója létezik? Tudom, ez sokak számára (számomra is!) nehéz szembenézés. A tükörben mindig ifjabbik arcunkat látjuk - miközben mások buzgón számlálják ráncainkat, akikre megharagszunk, ha életkorunkra mernek emlékeztetni. Bármenynyire is nehéz kimondani: Kis János pártja ma már nem korszerű, de nem is lehet az, hiszen nem létezik.

Nyilvánvaló, hogy Fodorral szemben Kóka János minderről mit sem tud, hacsak nem olvasott róla valahol. Sem életkora, sem tapasztalatai nem kötik a 80-as, 90-es évek forró morális összetartozásához. Ez persze sokak szemében lehet hátránya is, de szerintem sokkal inkább az előnye. És az esélye.

Kóka Jánosnak most arra nyílik lehetősége, hogy elvégezze azt a munkát, melyet eddig nem lehetett elvégezni, hiszen az ilyen kísérletekre eddig rávetült a '89-es rendszerváltás hosszú árnyéka. Át kell fogalmaznia a liberalizmust, melynek az ezredforduló társadalmi problémáira kell választ találnia. Amikor Kóka - szóhasználatában kissé sután - a sikert helyezi kampánya középpontjába, akkor már evvel kísérletezik. Amikor a fiatalabb, rendszerváltást meg nem ért generációkra hivatkozik, akkor már ezt teszi.

Azt hiszem, Kóka János azt akarja mondani, az embernek legyen belső indíttatása arra, hogy valamit el akarjon érni az életben, és ez nem föltétlenül anyagi vonatkozású cél. Sőt, amit az ember elsősorban akarhat elérni, az nem más, mint éppen önmaga megformálása. A "sikert" ebben az értelemben elsősorban nem külsődleges cafrangok, az anyagi jólét jelei igazolják, hanem egyfajta belső elégedettség, kiegyensúlyozottság, mely azt mondatja magamról magamnak, hogy igen, sikerült megtudnom, mit is akarok az életben. Igaz, ezt a "sikert" sokszor kísérik a külvilág által is jól látható "eredmények", amelyek nagyon durván időnként akár gazdagságnak is nevezhetők. Pontosan ezt jelképezi Kóka személye. Ám az ő mondanivalóját nem volna sem ildomos, sem megengedhető leszűkíteni arra, hogy ő csak egyetlenegy bizonyos réteg képviseletére vállalkozik. A "siker" itt az autonómia, az elért önállóság, az önmegvalósítás értelmében értendő. Az autonómia pedig, legalább John Stuart Mill, a liberalizmus nagy klasszikusa óta kétségkívül a liberális identitás veleje.

Ám, ha mindez túlságosan elméletinek tűnne, akkor is vegyük névértéken Kóka magyarázatát a sikerről. Õ azt mondja: célja éppen az, hogy az ország, illetve a társadalom még nem sikeres csoportjai is sikeressé váljanak. Nem a sikeresek képviselete, hanem a siker megteremtése a célja.

Ha tehát Fodor Gábor azt mondja, ő a "sikeres" emberek képviselete helyett mindenki képviseletére vállalkozik, akkor egyrészt tudatosan torzítja Kóka mondanivalóját, és a "sikeres embert" kizárólag "jómódú emberként" használja; másrészt egyfajta szocialista néppárti vágyálmot fogalmaz meg, s ezenközben még a 90-es évek elejéhez is visszakanyarodik, amikor a "Szabadság és szolidaritás" jelszavával amolyan pótbaloldali programot fogadott el az SZDSZ. Kóka János pedig - jóllehet a liberális hagyományhoz illeszkedve - nagy kockázatot vállal, amikor a liberalizmus újrafelfedezését ajánlja nekünk. Vagy végrefelfedezését.

*

De térjünk vissza az autonómia, az önmegvalósítás imént kissé elhanyagolt társadalmi-politikai vonatkozásaira is.

A 60-as évek (számomra mégoly kedves) ellenkultúrájából kinőtt multikulturalizmus, a kultúrák minden további vizsgálódás nélküli egyenrangúként kezelése ma, egy terrorizmustól fenyegetett, kultúraellenes korban a maga abszolút relativizmusában és semlegességében vélhetőleg tarthatatlan a liberalizmus számára. Kívánatos a liberalizmusnak a neokonzervatív problémafölvetéstől egyvalamit átvennie. Pozitív állításokat is meg kell tudnunk fogalmazni annak a liberalizmusnak az önvédelme nevében, mely a szabad, toleráns, az emberi méltóság tiszteletére épülő modern európai társadalmakat megteremtette. A multikulturalizmus értéksemleges jogvédelme nem elegendő a liberális önmeghatározáshoz. Fodor Gábor ennél a puha liberalizmusnál nem mond többet. Maga a puszta jogvédelem érték, de a jog által védett viselkedésformák tartalmi értékelésétől tartózkodnunk kell. Természetesen közösen osztjuk azt a meggyőződést, hogy a kultúrák egyenértékűek; de arról is kell szólnunk majd, hogy mit kezdünk az egymás kizárására törő kultúrák együttélésével. És sajnos itt az emberjogi helytállás már korántsem elegendő. (Éppen az emberjogi aktivisták és emberjogi teoretikusok cikkeznek manapság arról, hogy melyek a saját, korábban egyetemesnek hitt állításaik valós politikai-társadalmi korlátai.)

A társadalom szétesésének abban a légkörében, mely ma Magyarországon tapasztalható, "a liberális társadalom önvédelmének" óriási a jelentősége. Ez nem jelent mást, mint kihívást intézni az egymással szemben álló politikai erők eltömegesedésével szemben. Ugyanis amilyen mértékben egymásnak feszül a két nagy politikai blokk, ugyanolyan mértékben jelenik meg mindegyik táborban a tömegnek magát megadó ember. A liberalizmus ellenben a szuverén politikai ítéletében bízó, sokszor egyedül maradó embert szólítja meg. Ha tetszik, ez a liberalizmus kultúrája. Avagy a polgáré. Az egyik kényelmes, önfeladó magatartás, a másik, ez utóbbi kockázatos és küzdelmes.

Ma az SZDSZ túlélésének az a legfontosabb kérdése, hogy sikerül-e elhitetnie magával is, hogy van elegendő liberális, azaz autonóm polgára Magyarországnak, aki önnön politikai választását nem az MSZP-Fidesz-, nem az Orbán-Gyurcsány-meccs pillanatnyi állásától teszi függővé.

A legutóbbi, önkormányzati választások néhány eredménye világosan bizonyítja, hogy körülbelül fele-fele arányban vannak az SZDSZ szavazói között olyanok, akik előbb megnézik az előbbi meccsek kilátásait, s csak utána döntik el, hogy az SZDSZ-re szavaznak-e vagy sem, másrészt olyanok, akik nem néznek semmit, mennek, és autonóm módon, meggyőződésüknek megfelelően döntenek a liberális párt mellett.

Mind Fodor Gábor, mind pedig Kóka János állítja, hogy szuverén pártot akar, s nem kíván betagozódni az MSZP-be. Igen ám, de melyikük programja az, amely nagyobb eséllyel valósítja meg ezt az autonóm politikát?

Fodor Gábor azt mondja, a garancia erre a politikára az, ha következetesen kitartunk alkotmányos, jogállami, demokráciavédő, szabadságféltő elveink mellett. (Higgyük el neki, hogy ez a teljes programja. Rövidebben: inkább úgy tűnik, a demokráciavédésen kívül nem állít túl sokat. Mintha Fodor összekeverné az SZDSZ-t az Alkotmánybírósággal.) Kóka János azt mondja újból: sikeres pártot akar.

Első látásra Fodor válasza a kézenfekvőbb, másodikra viszont Kókáé a meggyőzőbb. Egyszerűen azért, mert a kitűzött cél, az autonóm párt csak autonóm emberek támogatása mellett lehetséges. S hogy visszautaljak az imént említett önkormányzati választások némely tanulságára, az autonóm párt ma csak úgy lehetséges, ha új szavazóbázist keresünk, ismétlem, olyan szavazókat, akik valóban, ha törik, ha szakad, hajlandóak az SZDSZ-re szavazni. Ellenkező esetben a liberálisok ki lesznek szolgáltatva a pillanatnyi események szeszélyének, ahogy ez 2006 őszén történt, amikor a tévészékház tüze fölemésztette a liberális "szavazóbázist". Egy ilyen helyzetben a jól ismert liberális elvek ismétlése már semmit sem segít, nem lesz más, csak a hősi halott fölött mormolt szép ima.

Kóka János politikai esélyét pedig - összegezve - abban látom, hogy képes lesz lerakni egy polgári liberális párt alapjait. Erre ma ugyanakkora igény van, mint hiteles konzervatív politikára. Csak körül kell nézni, s látjuk, a Fidesz által hontalanul hagyott polgári liberálisok pártot keresnek. (A polgári mentalitásról olvassuk csak Hankiss Elemér, Szelényi Iván, Gerő András, Nádas Péter, Esterházy Péter, Tölgyessy Péter írásait, elemzéseit!) Ha megtalálják az SZDSZ-t, a párt újra megerősödhet. Ha nem, akkor mindegy, ki lesz az elnök.

A szerző az SZDSZ Országos Tanácsának tagja, 1990-1998 között a párt országgyűlési képviselője.

Neked ajánljuk