"Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem."
(Jn 12,24)
A magyar konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták - e megjelölések itt inkább politikai eszmeáramlatokat jelölnek, mint politikai pártokat - mint a parlamentáris demokrácia elkötelezettjei két populizmus malomkövei között őrlődnek, s még jó, ha nem morzsolódnak össze. Az egyik, a jobboldali populizmus látványos sikereket ér el mérsékeltebb és szélsőséges formájában egyaránt, ámde mindhárom áramlat számára veszélyt jelentett, illetve részben jelent is a saját soraiban fölbukkanó - nem föltétlenül, de valamely értelemben jellemzően baloldali jellegű - belső populizmus.
A konzervatív pártnak a saját korábbi, népi-nemzeti (a kommunisták hasonló csoportjával korábban rokonságot is mutató) populistáitól sikerült megszabadulnia. (Ezek aztán szervezetileg a jobboldali populistákhoz csatlakoztak.) Súlyos áron: a választói bázis jelentős leépülése árán. A konzervatív párt támogatottsága valószínűleg azért nem tud elmozdulni a holtpontról, mert amennyi szimpatizánst, sőt aktív politikai szereplőt nyer a parlamenti demokrácia valódi konzervatív hívei közül az egyik, ugyanannyi nacionalista szimpatizánst veszít el a másik oldalon. Ez a - végső soron persze egészséges tisztulást jelentő - folyamat már elég régóta tart, s ez vezetett a párt kétségbeesett, konzervatívokhoz sokszor sajnos méltatlan kísérleteihez is a parlamentben, hogy korábbi adminisztratív súlyát meg tudja ott tartani. Bízni ugyan bízhatunk, biztosak azonban nem lehetünk benne, hogy az esedékes választásokon sikerrel abszolválja az 5 százalékos küszöböt, s a rá leadott szavazatok nem fognak esetleg veszendőbe menni.
A liberális párt fölmorzsolódott, részint a külső populista támadások, részint a belső populista meghasonlás miatt. Kezdeti radikalizmusa is mutatott ugyanis már populista vonásokat: mutatkoztak ilyenek például már akkor, amikor még csak környezetvédő mozgalomként lépett föl (ennek populizmusát ma számos ún. civil szervezet folytatja, meg persze a "lehet más a politika" utópista jelszava), majd pedig az ún. négyigenes népszavazásban a közvetlen demokrácia e jellegzetes intézményének trónra emelésével (ebből jött azóta is minden demagóg népszavazási kezdeményezés). Választóinak nagy része akkoriban radikális antikommunista erőt látott benne, amely radikálisan leszámol a "komcsikkal", s persze hogy otthagyták, amikor nem a balról jövő veszély fantomjával, hanem a jobboldali veszély realitásával kellett szembefordulnia. Az irányváltás korrekciójaként jelentkezett azután az "egyenlő távolságtartás" elméletileg doktriner, gyakorlatilag populista jelszava, meg is bukott rövid időn belül. Világossá vált, hogy a liberális pártnak tartósan a szocialista párttal, ezen belül a szociáldemokrata irányzattal szövetségben kell dolgoznia, adott esetben együtt kormányoznia. Ez történt a tavaly márciusi népszavazásig, több-kevesebb sikerrel.
*
A szocialista párt belső meghasonlásaival többször is foglalkoztunk. "Az establishment koloncai" című cikk (Magyar Narancs, 2004. május 27.) így kategorizálta a pártban megbúvó visszahúzó erőket: az egykori nómenklatúra, az egyenlősítő kriptokommunisták, a közvetlen-népi demokraták, a nemzetiszocialisták. Mindezek az erők ellene dolgoztak a párt modern szociáldemokrata párttá alakításának, éspedig azért, mert ellene dolgoztak az ország modernizációjának egyáltalán. Ez a modernizáció ugyanis a piacgazdaság, illetve szociáldemokrata szempontból a szociális piacgazdaság megvalósítását követelte és követeli meg. Ebben a törekvésben a liberálisok és a szociáldemokraták természetes szövetségesek voltak, ám a liberális pártban működő antikommunisták és a szocialista pártban működő antiliberálisok ezt képtelenek voltak belátni. Ez vezetett a folytonos súrlódásokhoz és értelmetlen torzsalkodásokhoz a szocialista-liberális koalíciós kormányok két pártja között.
Míg azonban a liberális párt meghasonlása a taktika (a szocialistákkal kötött távlatilag hasznos, de időnként kényelmetlen szövetség), a szocialista párt meghasonlása a stratégia kérdései miatt következett be. A párt egyfelől az ancien régime langyos vizének nyugalmát képviselte választóinak nagy tömege számára, s így mint a szó legszorosabb értelmében konzervatív erő funkcionált, másfelől viszont azt a reformszocialista dinamikát, mely csak addig volt népszerű, amíg nem járt a régi, megszokott struktúrák fölborogatásával. Már számtalanszor megállapították és leírták, de el kell ismételnünk, mert minden probléma gyökere: a kelet-európai néptömegek nem a Nyugat demokráciája, hanem a nyugati jólét miatt kívánták a rendszer megváltoztatását. A szocialista pártnak két lelke volt (és alkalmasint van még ma is), választóinak azonban csak egy szavazata. Ezt az egy szavazatot a szocialista párt hol az egyik, hol a másik lelkével próbálta megszerezni.
Az első szocialista-liberális koalíciós kormány idején ezért haboztak a stabilizációs csomag elfogadásával, mely időveszteség miatt nem értek be a pozitív hatások, s a választók ha nem is az ekkor még ártatlannak tartott szocialistákon, de a bűnbaknak tekintett liberálisokon elverték a port, utat nyitva a ma populista, akkor épp neokonzervatív párt kormányának. A második koalíció viszont úgy döntött, hogy a kampányban kényszerítően megtett ígéreteket ő igenis betartja - s az első "száz nap" esetében ez becsületes és helyénvaló döntés volt, de a második száz nap esetében Waterloohoz vezetett. A harmadik koalíció szembenézett ezzel a perspektívával, s nekilátott a fájdalmasan szükséges reformoknak, de mivel a választókkal nem tudta elfogadtatni ezek szükségességét, jóformán már a választási győzelem pillanatától rohamosan veszítette el a népszerűségét. Ám a ciklus végére még így is beértek volna a megkísérelt egészségügyi reform gyümölcsei, ha nem következik be a minden határon túlmenően demagóg, a populizmus valóságos kvintesszenciáját nyújtó népszavazás.
Ez megmutatta, hogy a társadalom többsége a szociális piacgazdaságból csak a szociálisat akarja, a piacgazdaságot nem. A baloldali populisták fraternizáltak a jobboldaliakkal, az addig követett politika így folytathatatlanná vált. A liberálisok, akik szavazóikat a népszavazás vágóhídjára hajszolták (így ment a részvétel a katasztrofális 50 százalék fölé) a szocialistákat hibáztatták, köztük is elsősorban a miniszterelnököt, akit pedig a saját pártjában egyenesen liberális ügynöknek minősítettek. Egy apró sérelem ürügyén fölrúgták a koalíciót, megindítva ezzel egy előbb tragikomédiába, majd bohózatba forduló harcot a párt irányvonala, illetve a de jure fölmondott koalíció de facto fönntartása körül. Hogy viszont a szocialisták és miniszterelnökük a kisebbségi kormányzást választották, annak egyetlen igazolása csakis az, hogy a dolgok valamelyes stabilizációjával megpróbálták megakadályozni a népszavazás szennyes hullámán magasba törő jobboldali populista párt kétharmados győzelmét az előre hozott választásokon. És ez csakugyan sikerült volna, ha nem következik be a gazdasági világválság. Innentől kezdve azonban az emberek persze - a jobboldal propagandájától uszítva - már azért is a kormányt tették felelőssé, ha a vajas kenyér a vajas felével esett a földre. Kelet-Európában ugyanis minden rosz-szért a kormányt szokás hibáztatni. A miniszterelnök, aki ellen jobb- és baloldali populista ellenségei egy minden képzeletet fölülmúló gyűlölet- és rágalomhadjáratot folytattak, lemondott, hogy mentse a menthetőt, s e lépéséről akkor azt írtuk, hogy volt benne valami grandezza (lásd: "Enfant perdu", Magyar Narancs, 2009. március 26.). Az ezután következő utódkeresés abszurditása azonban ezt tönkretette - a miniszterelnökről ismét kiderült, hogy nem profi politikus, mert van benne egyfajta naivitás. Az utolsó utáni pillanatban aztán sikerült végre megoldást találni; és ez a csaknem pártfölötti megoldás azóta is alapvetően jól működőnek bizonyult.
A szocialista párt ettől persze jellegében még nem változott meg. A szociáldemokrata csoport mellett ma is nagyrészt ott vannak benne a föntebb említett visszahúzó erők. A választási lista alapján nagyrészt - már akár képviselőként, akár csupán pártpolitikusként - valószínűleg ott maradnak a jövőben is. Egy üdvös kivétel azért mégiscsak van: a korábban csúnya szóval kriptokommunistának minősíthető csoport (vagy legalábbis annak zöme) becsületesen vállalta a maga kommunista meggyőződését, s egy tiszteletünkre méltán igényt tartó lépéssel elhagyta a pártot. Bezzeg annál inkább nyüzsög és próbál nagyobb befolyásra szert tenni a népi-nemzeti társaság, úgymond a "baloldali értékek" követelésének jegyében. Ez valójában persze a populista "értékek" (az osztogatás és fosztogatás) követelését jelenti, s a párt baranyai üdvöskéje párszor már kikacsintott baloldali kulisszái mögül a nacionalista és klerikális értékek közönsége felé is. A tisztességes kommunista történész lépését nyilvánvalóan nem meri vállalni. Hogy valamelyest - úgy látszik legalábbis - sikerült háttérbe szorítani, már maga eredmény.
*
A szocialista párt meghirdetett programjába mégis bekerült valami ebből a szellemből. Az úgymond "nemzeti modernizáció" jelszava. Ezzel nem az a baj, hogy modernizációt akar, hiszen Magyarországon már vagy száz év óta erre van szükség. Az sem önmagában baj, hogy ezt nemzeti modernizációnak mondja, hiszen mi más lehetne egy nemzet modernizációja, mint nemzeti modernizáció. A baj azzal van, hogy egy magától értődő dolgot jelszóvá tesz, nyilvánvalóan megint csak ama bizonyos kikacsintás jegyében (ami a Főtitkárnak állítólag jól állt). Látszólag ebbe az irányba mutat az "új kiegyezés" jelszava is, valójában azonban nem. Kiegyezésre egy nemzet különböző, ellentétes erői között bizonyos helyzetekben igenis szükség van, vagy legalább lenne, és most már elég jó ideje ilyen helyzetben vagyunk. Egy kiegyezés persze nem testvérek vagy barátok között jön létre (azok megegyeznek), hanem ellenfelek vagy legalábbis versenytársak között, s az is világos, hogy nem valamiféle összeborulást vagy fraternizációt jelent. Ezért azzal bírálni ezt a jelszót, hogy a szocialista párt úgymond "acsarkodva" kíván kiegyezni, merthogy közben bírálja, sőt állítólag "ócsárolja" a jobboldalt, nevetséges. Annál inkább, mert a másik oldal minden kiegyezést (általában is meg konkrét esetekben is, lásd legutóbb a párt- és kampányfinanszírozás vagy a számvevőszéki elnök esetét) eleve elutasít, s ő tényleg marad a szimpla acsarkodásnál és ócsárolásnál.
Az mindenesetre látható, hogy a szocialista párt nemigen fogja a liberális párt útját követni, s így nem is fog annak sorsára jutni. Hogy végbemegy-e majd benne egy, a konzervatív pártban végbement folyamat, majd kiderül. Mert egy válság (vagy akár válságok sorozata) nemcsak pusztító, de tisztító hatású is lehet. A földbe esett gabonamag, ha el nem hal, csak egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Egy párt nem attól tiszteletre méltó, hogy sikeres, hanem attól, hogy becsületes. Amikor Machiavelli a politikai siker titkait kutatta, nem tételezte föl egyszersmind, hogy a siker mindent igazol. Mert az szerinte is világos, hogy egy párt ugyan természetszerűleg sikerre törekszik, de ha tényleg abszolúte mindenáron, akkor megnyerheti ugyan a hatalmat, de elveszítheti a lelkét. Annak persze, aki ilyennel eleve nem rendelkezik, ez nyilván nem probléma, s az lelkifurdalás nélkül mehet át mondjuk radikálisból újkonzervatívba, abból meg nacionalista populistába. De a konzervatív, liberális és szociális demokraták esetében szerencsére nem ez a helyzet. Az viszont lehetséges, hogy ezért aztán nem is lesz sikerük.
A jelenlegi helyzet ugyanis nemcsak Magyarországon, de általában sem kedvez a liberálisoknak és a szociáldemokratáknak. A liberális értékeket a XIX. század óta, a szociáldemokratákat pedig a XX. század óta nagyrészt sikerült átültetni a valóságba a világ fejlett térségeiben. De mivel talán túlságosan is sikerült, olyannyira, hogy számosan visszaélnek velük (erre rengeteg példa van, az előbbire talán inkább Nyugaton, az utóbbira talán inkább Keleten), napirendre került a korrekciójuk, s ez magyarázza a konzervatív, persze modern módon konzervatív pártok sikereit. Nálunk csak azért nem, mert itt a tömeg inkább általában a kapitalizmust és a tényleges (nem csak annak kikiáltott) polgári értékeket utasítja el, amit egy igazi konzervatív párt természetesen nem tehet meg.
Az ismert mondás szerint egy embert sokszor be lehet csapni, egy tömeget is néhányszor, de egész népeket folyamatosan azért mégsem. A tétel érvényesüléséhez azonban nyilván idő kell. A konzervatív párt hosszú távra játszik, s ez előbb-utóbb meghozza majd az eredményét - de lehet, hogy inkább utóbb, mint előbb. Hogy a kisebb liberális csoportokból létrejön-e majd egy normális liberális párt, s ha igen, mikor, az a jövő titka. Éppen úgy, mint az, hogy a szocialista pártból megszületik-e egy rendes szociáldemokrata párt, akár az egész párt átalakulása, akár egy életképes csoportjának kiválása révén. Az esély végül is mindkét lehetőségre megvan.
A szocialista párt új miniszterelnök-jelöltje azt mondja, neki (nekik, a pártnak) nem elég, hogy úgymond a legkisebb rossz legyenek. Habár sokszor ez is nagyon sokat tud számítani, de nagyon helyes: legyenek csak jobbak.
