Az eltűnt szavazók nyomában - A magyar pártrendszer átalakulásáról

  • Karácsony Gergely
  • 2009. december 17.

Publicisztika

Készüljünk a legrosszabbra. Még van egy kis időnk, jön a karácsony meg a szilveszter, de utána valószínűleg a rendszerváltás utáni legcudarabb választási kampány következik. A 2010-es kampány legalább olyan durva vagy még durvább lesz, mint amilyenek a korábbiak voltak, ráadásul még unalmas is. Négy éve ilyenkor már javában kampányoltak a pártok, az ország tele volt piros négyzetekkel és narancssárga körökkel, volt egy újonnan választott agilis szocialista miniszterelnök, és Orbán Viktornak is új frizurája volt. Nem mondom, hogy nagyon felemelő volt magyar választópolgárnak lenni, de az emberek többsége nem gondolta azt, hogy minden mindegy. Voltak ígéretek - hajaj, de még milyenek -, volt küzdelem, volt tétje a dolognak. Most nincs semmi ilyen. Nincs tét, mindenki a Fidesz fölényes győzelmével számol. Nincsenek és feltehetően nem is nagyon lesznek ígéretek, mindenki tudja, hogy az államkassza üres, és a Fidesz is csak veszíthet azzal, ha bármit mond - túl azon, hogy elszámoltatja a kormányon lévőket. Pedig ha jobban megnézzük, a 2010-es választás tétje akár nagyobb is lehet, mint amekkora a négy évvel ezelőttié volt. A 2006-os választás "csak" arról szólt, hogy ki alapíthat kormányt, a mostani viszont arról fog dönteni, milyen lesz a magyar demokrácia következő fejezete.

Készüljünk a legrosszabbra. Még van egy kis időnk, jön a karácsony meg a szilveszter, de utána valószínűleg a rendszerváltás utáni legcudarabb választási kampány következik. A 2010-es kampány legalább olyan durva vagy még durvább lesz, mint amilyenek a korábbiak voltak, ráadásul még unalmas is. Négy éve ilyenkor már javában kampányoltak a pártok, az ország tele volt piros négyzetekkel és narancssárga körökkel, volt egy újonnan választott agilis szocialista miniszterelnök, és Orbán Viktornak is új frizurája volt. Nem mondom, hogy nagyon felemelő volt magyar választópolgárnak lenni, de az emberek többsége nem gondolta azt, hogy minden mindegy. Voltak ígéretek - hajaj, de még milyenek -, volt küzdelem, volt tétje a dolognak. Most nincs semmi ilyen. Nincs tét, mindenki a Fidesz fölényes győzelmével számol. Nincsenek és feltehetően nem is nagyon lesznek ígéretek, mindenki tudja, hogy az államkassza üres, és a Fidesz is csak veszíthet azzal, ha bármit mond - túl azon, hogy elszámoltatja a kormányon lévőket. Pedig ha jobban megnézzük, a 2010-es választás tétje akár nagyobb is lehet, mint amekkora a négy évvel ezelőttié volt. A 2006-os választás "csak" arról szólt, hogy ki alapíthat kormányt, a mostani viszont arról fog dönteni, milyen lesz a magyar demokrácia következő fejezete.

Mint minden piacon, a politikai piacon is annál nagyobb a verseny, minél kiegyensúlyozottabbak az erőviszonyok. Minél kevésbé valószínű, hogy a szavazók átpártolnak egyik párttól a másikhoz, a pártok annál nagyobb erőfeszítéseket fognak tenni, hogy ezt valahogy mégiscsak elérjék. Minél jobban ismerik egymást a versenytársak, annál inkább megpróbálnak meglepetéseket okozni egymásnak. És minél világosabb kép él a szavazók fejében a pártokról, azok annál több energiát fektetnek abba, hogy ezt megváltoztassák. A 2006-os kampányban minden a változásról szólt, pedig valójában nagyon kevés dolog változott. Ezek közül a legfontosabb Gyurcsány Ferenc felbukkanása volt, és bár az új kormányfő politikájában benne volt a baloldaliság újragondolásának az ígérete, erre 2006 előtt nem volt sem idő, sem politikai akarat. A Gyurcsány-féle ráncfelvarrás nélkül az MSZP valószínűleg nem tudta volna megnyerni a választást, de a magyar pártrendszer alapszerkezete szinte semmit sem változott. A választók egyszerűen nem vették az adást, és a korábban rögzült momentumok alapján szavaztak. Hiába próbált fiatalítani az MSZP, szavazótábora 2006-ban átlagban éppen négy évvel volt idősebb, mint 2002-ben. A Fidesz hiába próbálta balról előzni az MSZP-t, szavazói nem követték az új irányt, és továbbra is kevésbé voltak paternalisták, mint a szocialisták. Négy évvel ezelőtt nemcsak a választási eredmény volt nagyon hasonlatos a 2002-eshez, de a pártverseny szerkezete is: nagyjából ugyanazok a politikusok nagyjából ugyanazokat a szavazókat tudhatták maguk mögött. Úgy tűnt, hogy a magyar Európa egyik legstabilabb pártrendszere.

A stabilitás árnyoldala

A politikatudományban általában üdvös dolognak tartják, ha egy országban stabil a pártrendszer - a posztkommunista átalakulás nemzetközi szakirodalma pont az instabilitását tartotta a demokrácia minőségét leginkább veszélyeztető tényezőnek. Azt feltételezték ugyanis, hogy ha a szavazók nem lojálisak a pártjaikhoz, akkor a politikai vállalkozók abban lesznek érdekeltek, hogy a szavazókat rövid távú ígéretekkel igyekezzenek elcsábítani, vagy folyton új pártokat gründoljanak. A pártszakadások és pártalakítások csökkentik a politikusok elszámoltathatóságának a lehetőségét, hiszen nincs kin elverni a port, ha a kormány rosszul dolgozik. A polgárok pedig nem a tartós értékválasztásaik alapján fognak választani a pártok közül, hanem olyan felszínes benyomások alapján, amiket az aktuális politikai üzenetek vagy a politikusok személyisége tesz rájuk a kampányok során. A tételt igazolni látszik, hogy a stabil pártrendszerű országokban - vélhetően a nagyobb elszámoltathatóságból származó felelősebb kormányzati politika miatt - általában jobbak a gazdasági eredmények, és kisebb a korrupció.

Nálunk azonban minden másképp van. Magyarország semmit sem profitált a politikai stabilitásból. A pártok közötti öldöklő küzdelem csaknem gazdasági összeomlásba kergette az országot. A változatlannak tűnő pártrendszer pedig a szemünk láttára omlik össze. Az SZDSZ eltűnt, az 1994 óta minden listás választást megnyerő MSZP 17 százalékról próbálja feltornászni magát, alig leelőzve a szinte a semmiből előugrott Jobbikot. Bő egymillió egykori baloldali és liberális szavazó most rezignáltan várja azt, aminek jönnie kell. A 2010 tétjével kapcsolatos paradoxon épp ez: a választás jelentőségét az adja, hogy a szavazók egy része kivonult a "piacról". Megmarad-e nagy pártnak az MSZP? Meddig szárnyal a Jobbik? Lesz-e a Fidesznek kétharmada? A magyar politika jövője szempontjából ezek sokkal fontosabb kérdések, mint a 2006-os választás "Gyurcsány vagy Orbán"-ja.

A politikai földcsuszamlásnak alapvetően két fő oka van. Egyrészt a korábbi stabilitás főleg a politikai intézményrendszer által kikényszerített mesterséges stabilitás volt. A magyar választási rendszer egyik legfontosabb, de széles körben nem különösebben ismert sajátossága, hogy nagyon magas küszöböt állít már a választáson való indulás elé is. Ha egy párt mindenhol akar egyéni jelöltet és listát állítani, akkor összesen 132 ezer ajánlószelvényre van szüksége. Ez a nemzetközi összehasonlításban is kiugróan magas jelöltállítási küszöb eleve igazságtalan, ráadásul a rendszer mára velejéig korrupttá vált. Van, ahol egyszerűen adják-veszik a kopogtatócédulákat - legutóbb a Józsefvárosban bukott le egy díler -, máshol a nagy pártok aktivistái besöprik őket, és a kicsik már csak tőlük kérhetnek. Ez a rendszer eleve a csodával határossá teszi, ha egy új párt képes elindulni a választáson. Az elmúlt évek néhány próbálkozása - például a 2002-es Új Baloldal és a Centrum Párt - mögött sokan valamelyik nagy párt támogatását vélték felfedezni, de még a kisebb parlamenti pártokról is pletykáltak efféléket. A pártrendszer mesterséges stabilitását elősegítő másik intézményi tényező a párt- és kampányfinanszírozás: e téren még erősebb a nagy pártok, másodsorban pedig a kisebb parlamenti pártok erőfölénye. És akkor még nem beszéltünk a láthatósági küszöbről: a jelentős részben politikailag irányított magyar médiába kívülről gyakorlatilag lehetetlen bekerülni. Ezek az intézményes küszöbök teljesen körülbástyázták a politikai establishmentet, nem véletlen, hogy eddig csak egyszer fordult elő, hogy egy parlamenten kívüli párt képes volt bejutni az Országgyűlésbe. De ugyanezekkel az intézményi tényezőkkel magyarázható az is, hogy a pártok többsége miért maradt egyben: ésszerűbb belül megvívni a küzdelmeket, koalíciót kötni, kivárni, mint kiszállni, és újrakezdeni az egészet.

Berobbanás és lerobbanás

A Jobbik sikerének a titka részben az volt, hogy megoldást talált mind a három intézményi küszöb átlépésére. Egy olyan választáson tette le a névjegyét, amelyen a jelöltállítási küszöb nem volt magas - az európai parlamenti választáson induláshoz csupán 20 ezer ajánlószelvényre van szükség. Valahonnan pénzt is szereztek - nem tudni, honnan, de azért az érdekes, hogy például a bolgár szélsőjobbhoz hasonlóan (ATAKA) a Jobbik is meglehetősen oroszbarát politikát folytat. A láthatósági küszöb átlépése lehetett a legnehezebb, de a masírozó Magyar Gárdával, a saját internetes szubkultúra kialakításával és egy viszonylag ismert külsős listavezető leigazolásával ezt is megoldották.

A Jobbik példája azt mutatja, hogy a magas intézményi küszöbök miatt nem lehet csak úgy belépni a magyar politikába - oda csak berobbanni lehet. Ehhez pedig az kell, hogy valaki nagyon erős szelet fogjon a vitorlájába. Elementáris igényt a változásra. A Jobbik berobbanásának és pártrendszerünk radikális átalakulásának a fő oka az, hogy ez az igény kialakult. Egyelőre nem lehet látni, hogy a Jobbik előretörése már befejeződött, vagy éppen csak most kezdődik.

Mint ahogy azt sem, hogy az MSZP már túl van-e a mélyponton, vagy még előtte van. A szocialisták összeomlását még nehezebb megmagyarázni, mint a Jobbik felbukkanását. Véleményem szerint a megszorítások, a félresikerült reformok vagy az őszödi beszéd sem külön-külön, sem egyben nem ad erre kielégítő magyarázatot. A mélyebb ok a választói motívumok elvesztése. Egy párt szavazójának lenni elsősorban identitás kérdése, az identitás pedig a szavazó és a párt közös élettörténetén alapszik. Az MSZP nem véletlenül volt a rendszerváltás utáni két évtized legsikeresebb pártja: a története a magyar átlagszavazó története is volt egyben. Az MSZP valójában mindig is elsősorban generációs párt volt, és mivel a generációkat történelmi fordulatok jelölik ki, a magyar választóközönség legnagyobb generációja állt mögötte. Főleg az 1935 és 55 között születettek szavaztak rá, azok, akiknek az életében tipikusan a Kádár-rendszer volt a legszebb időszak. Az MSZP és a szavazói történetében azonban nem egyszerűen az úgynevezett "kádári nosztalgia" a közös, hanem az attól való finom elhatárolódás is. Az MSZP politikáját mindig nagyon erősen meghatározta az a ballaszt, amit vezetőinek a múltja jelentett. Ez a teher tette a szocialistákat tétovává és konszenzuskeresővé, és sajátos módon ebből származott az erejük is. Népszerűségüket az adta, hogy politikájuk a szavazók millióinak tette lehetővé, hogy átéljék a kontinuitás lehetőségét az előző rezsimmel. A magyar baloldal politikai kultúrája a Kádár-rendszer félhivatalos politikai kultúrája, amelynek az ideológiaellenesség és a konfliktuskerülés a lényege. Ahogy Eörsi István írta: "Ezt a mentalitást mindenekelőtt a kellemetlen konfliktusok elkerülésének óhaja jellemzi, továbbá az a mély meggyőződés, hogy az igazság a közvélemény megosztása nélkül is elmondható."

Az MSZP táborában ez volt a fő kötőanyag, ez tartotta össze, de ez is választotta el a fiatalabb korosztályoktól. Az idő mindenképpen a Fidesznek dolgozott, a fiatal szavazók többségének ugyanis idegen volt az MSZP szürkesége. A párt vezetői közül valószínűleg csak Gyurcsány érezte igazán ezt a problémát. Már publicistaként a baloldal megújításáról értekezett, de az első miniszterelnöksége idején még nem vágott bele a nagy reformba. A választási győzelem kellett ahhoz, hogy úgy érezze, van elég ereje a költségvetési kiigazításhoz, az ország és a saját pártja megreformálásához. Új baloldali identitást akart létrehozni, amely a brit harmadik utas szociálliberális ideológiából és Nagy Imre mítoszából építkezett volna. Szakítani akart mindennel, ami korábban az MSZP volt, pedig ez segítette hozzá a választási győzelemhez.

Gyurcsány azonban túlbecsülte az erejét és a szavazók tűrőképességét. Az őszödi beszéddel képes volt rábeszélni pártját az általa megálmodott nagy reformra, az átlagszavazót azonban nyomban ellene hangolta. A beszédben nem egyszerűen a politika hazugságait leleplezte le, hanem a gyurcsányi politika elitista jellegét is. Gyurcsány a felvilágosult reformerek régről ismert kelet-közép-európai karakterében talált magára, közvetlen mintája pedig a Kádár-rendszer reformértelmisége volt. Számukra éppen az igazolta a reformterveiket, hogy az egyszerű emberek képtelenek felismerni azok nagyszerűségét. Persze Magyarországon a lelke mélyén szinte minden politikaformáló meg van győződve arról, hogy Magyarországon nem lehet felelős politikával választást nyerni. Pedig valójában csak arról van szó, hogy eddig senki sem próbálta meg. A választókat lenéző politika aztán szép lassan önbeteljesítő próféciává lett, és a szavazók kezdtek olyanokká válni, amilyennek a kampányéceszgéberek elképzelték őket.

2006 őszén még nem lehetett tudni, hogy megmenti-e Gyurcsány a magyar baloldalt, vagy ő dönti a sírba. Úgy tűnik, inkább az utóbbi történt. Fokozatosan morzsolódott szét az MSZP tábora, és szakadtak el azok a szálak, amelyek összekötötték a pártot a szavazóival. A baloldali választóközönség régi identitása szétporladt, és nem alakult ki másik helyette. Az MSZP mélyrepülésének véleményem szerint ez az alapvető oka. Ezt csak tetézte, hogy a vesztüket érző szocialista politikusok egyre inkább az egyéni érdekeiket keresték: nem a 2010-es választási vereség minimalizálására törekedtek, hanem elsősorban a saját túlélésüket akarták megoldani. Mesterházy Attila kormányfőjelöltté választásánál is valószínűleg nagyobb szerepe volt a belső erőviszonyok fenntartásának, mint a szavazatmaximalizálásnak. Pedig benne van a pakliban, hogy az MSZP olyan választási vereséget szenved el, amiből nagyon nehéz lesz felállni. Persze az MSZP erős párt, sok pénzzel, szervezeti hálóval, tapasztalt politikusokkal. Egyelőre azonban nem látni, hogy mi lesz az az új motívum, ami alapján újra meg lehet erősíteni a régi szavazók kötődését, és vonzást gyakorolni az újakra.

Honnan hová?

A 2010-es választás egyetlen nyitott kérdése, hogy mi lesz azzal a nagyjából egymillió egykori MSZP- és SZDSZ-szavazóval, aki jelenleg passzív rezisztenciában van. Ez fogja eldönteni, hogy mennyire alakul át a magyar pártrendszer. Azok az egykori baloldali szavazók, akik nem voltak beoltva a Fidesz vagy éppen a szélsőjobb ellen, már régen pártot váltottak - és akik ezt eddig nem tették meg, azok feltehetően nem is fogják megtenni.

Elképzelhető, hogy ezeknek a szavazóknak a nagy többsége egyszerűen otthon marad. Ebben az esetben a Fidesz szinte biztosan megszerezné a parlamenti mandátumok kétharmadát. Nem túl könnyű ezt kiszámolni, de 50 százalék feletti listás Fidesz-eredmény elég lehet a kétharmadhoz - a csalódott baloldali, liberális szavazók távolmaradása esetén a Fidesz könnyedén elérheti ezt az arányt. A kétharmad birtokában már főleg a Fidesz belső erőviszonyainak kérdése, hogy milyen változásokat indít el. Jogi értelemben bármit megtehet. Ez egyrészt kiszélesítené a Fidesz politikai mozgásterét, másrészt tovább növelné a Fidesszel szemben már most is meglehetősen erős várakozásokat. A Fidesz fő ellenzéke a Jobbik lenne - a megroggyant MSZP-nek hosszú időre lenne szüksége ahhoz, hogy újra felvegye a fonalat, és az is kérdéses, hogy egyáltalán egyben ma-rad-e. Teljes jobboldali hegemónia alakulna ki, nagyjából úgy, mint Lengyelországban. Véleményem szerint ez a forgatókönyv nem valószínű. Fásultság ide vagy oda, a magyar szavazók többsége számára mára normává vált a szavazáson részvétel, a Fidesz és még inkább a Jobbik erősödése a többségüket oda fogja lökni a szavazófülkéhez.

A kérdés, hogy kire fognak szavazni. Az egyik lehetséges forgatókönyv az, hogy az MSZP képes lesz kielégíteni e szavazók igényeit, és képes visszatornászni magát 35 százalék közelébe. Ha így lenne, akkor az MSZP meg tudná őrizni nagypárti jellegét, és a Fidesz feltehetően nem szerezné meg a kétharmadot. Így a szocialisták valószínűleg hosszú köldöknézésre készülhetnek, de 2014-re rendezhetik soraikat, és újra nyílttá válhat a küzdelem a jobb- és a baloldal között. Én ezt a forgatókönyvet sem tartom igazán valószínűnek. Egyszerűen nem látom az MSZP-ben azt a sztorit, ami miatt tömegével érkezhetnének (vissza) hozzá a szavazók. A párt miniszterelnök-jelöltje a listaállító kongresszuson a saját párttársai figyelmét sem tudta különösebben felkelteni, beszéde jelentéktelennek tűnt Bajnai Gordonéhoz képest. Az MSZP ma már nem olyan taszító, mint korábban volt, de húzása még mindig nincs.

A másik lehetőség az, hogy az MSZP mélyrepüléséből az MDF és a Lehet Más a Politika profitál. Én ezt tartom a legvalószínűbb forgatókönyvnek. Az MDF kezében óriási adu, hogy Orbán mellett feltehetően Bokros Lajos lesz az egyetlen fajsúlyos figura a kampányban. De ezzel vége is az MDF mellett szóló érveknek. Egyrészt Bokrossal az MDF komoly kockázatot is vállalt. Bár a választók többsége kompetens szereplőnek tartja, ha tudnák, hogy Bokros valójában mit képvisel, alighanem leesne az álluk. Az MDF-nek éppen azért nem érdeke, hogy belemenjen a program részletes vitájába, ezt valószínűleg könnyen el tudják majd érni, mert ilyenekről a Fidesz se nagyon akar majd beszélni. A legnagyobb probléma azonban az, hogy az MDF körül botrányszagú a levegő, így a pártnak komoly hitelességi hátránya van. Újszerűsége és érdekessége miatt nagyobb potenciális erő van az LMP-ben, amely ráadásul ideológiáját tekintve sokkal közelebb van a hitehagyott baloldali szavazókhoz, mint az MDF. A Lehet Más a Politika azonban még küzd azokkal az intézményi küszöbökkel, amiket a Jobbik már átlépett. Ha képes lesz minden megyében területi listát állítani és ügyes kampánnyal láthatóvá válni, már csak kizárásos alapon is könnyen bejuthat a következő parlamentbe.

A szerző közvélemény-kutató, az LMP politikai tanácsadója.

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.