Ha úgy vesszük, és miért ne vennénk úgy, akkor egyáltalán nem jelentéktelen a magyar uniós tanácsi elnökség hozzájárulása Európa egységesüléséhez. A jövő történelemkönyveit olvasva 2011 olyan kulcsévnek tűnhet majd, amikor bebizonyosodott, hogy az egyes tagállamok belső politikai vitái, konfliktusai, illetve az európai szinten zajló diskurzusok végleg elválaszthatatlanná váltak egymástól. A közös európai politikai térség szerkezete a szemünk láttára kristályosodik ki, igazolva az integráció híveinek ismert optimista tézisét: előbb-utóbb összenő, ami összetartozik.
Innen nézve magától értetődően szorul háttérbe az a szűkebb és némileg unalmasabb szakmai megközelítés, hogy az eredetileg a spanyol-belga-magyar trió által kidolgozott másfél éves elnökségi program prioritásaiból mi teljesült. Mellékes szemponttá vált, hogy az európai gazdasági kormányzás szabályait rögzítő hatos csomag elfogadását vagy a horvát csatlakozási tárgyalások június végi lezárását - az induláskor olyan nagyon áhított - magyar sikerként könyvelhetjük-e el. (Tudván persze, hogy többnyire véletlen, melyik fejlemény következik be egy adott fél évben, meg az is igaz, hogy az intézményi megállapodások megkötése nem csupán a közvetítő ország diplomatáinak felkészültségén múlik. Tévedés lenne tehát a schengeni bővítés elhalasztását az elnökség kudarcának minősíteni.) A rutinszerű értékelések helyett az érdeklődés homlokterébe az új magyar kérdés került: a nemzetközi sajtó hónapok óta pontos politikatudományi kategóriát és megfelelő történeti analógiát keres az épülő orbáni rendszer leírására. Az Európai Parlamentben pedig az elnökség bemutatkozása a média magyarországi megrendszabályozása miatti drámai vitával kezdődött, márciusban az Európai Bizottság minimalista kívánalmainak nyögvenyelős elfogadását követően a még mindig több sebből vérző törvényt elítélő többpárti határozattal folytatódott, hogy aztán az alaptörvény itthoni keresztülhajszolása és az Alkotmány tartalma kerüljön az európai képviselők politikai célkeresztjébe a ciklus végére.
Bástya az európai vérzivatarban
A fülkeforradalmi magyar kormány a kőkemény kritikák nyomán első kábulatából felocsúdva felvette a kesztyűt, és erőteljes kommunikációs aktivitásba kezdett. Reakciója először a nem is olvasták a törvényt, úgy bírálják viszontvád sulykolása volt. Érdemi és tartalmi vitát azóta sem szívesen folytat senkivel: a kiválasztott műfaj a bombasztikus stílusban előadott öndicséret lett. Orbán Viktor januári európai parlamenti csatájában az internet megregulázásának lehetetlenségéről szónokolva azt a feltehetőleg improvizált, meredek érvet vágta oda a meghökkent hallgatóság fejéhez, hogy pártja tavaly a Facebookon nyerte meg a választásokat. Az önfényezés másik kedvelt retorikai eleme, amikor azt hirdetik, hogy a miénk a legjobb és legdemokratikusabb törvény, gazdasági intézkedés, Alkotmány szerte Európában, és újításainkkal utat mutatunk a többieknek is. Ennek ellentmond és kissé defenzív az az állítás, hogy az adott törvény minden eleme megtalálható a tagállamok jogszabályaiban. Itthon gyorsan elterjedt az akasztófahumorral fűszerezett válasz: a kivégzőeszköz összes alkatrésze felhasználható ugyan fontos és hasznos napi célra, a részegységek összerakása után mégis valami egészen más minőség jön létre. Szakszerűbben, de hasonló logikával utasította el körlevelében a svéd médiatörvényre való hivatkozást a királyság budapesti nagykövetsége is. Lehet, hogy ez lobbantotta fel Szájer József mély köztársasági érzelmeit, amikor a június eleji európai parlamenti vitában a másokra mutogatás trükkjét alkalmazva a spanyol uralkodóház alkotmányos kiváltságain köszörülte a nyelvét.
A következő kommunikációs gyakorlat a semmi közötök hozzá típusú beszólás - ahogy ezt a miniszterelnök május végi évértékelőjén hangsúlyozta is. Valójában a lisszaboni szerződés és benne az alapjogi charta hatálybalépése óta egyetlen nemzeti politikus sem érvelhet többé színvonalasan amellett, hogy nem engedi meg a többi tagállam és az európai intézmények beavatkozását országa belügyeibe. Az Európai Parlament állampolgári jogi szakbizottságában mégis kompetenciahiányra hivatkozva tiltakozott Gál Kinga a téma napirendre tűzése ellen. Vele ellentétben a friss magyar alaptörvényt bíráló képviselőtársai az együttesen vallott európai értékrend szellemében és a minden tagállam által aláírt szerződések alapján kifejezetten feladatuknak tekintették az egyes tagállamokban felmerülő politikai problémák megvitatását. A legfrappánsabban talán a liberális Sarah Ludford fogalmazott, amikor kijelentette: egyáltalán nem bánná, ha az Európa Tanács jogalkotási ügyekben felkért tanácsadó testülete, a Velencei Bizottság a híres íratlan brit alkotmányt is tüzetesen áttekintené.
A nemzetietlen szellemeskedés a kormány két visszatérő retorikai tételével is szembeállítható. Az első szerint a külső támadásokkal magát Magyarországot sértették meg (és nem a kormánypolitikát érte bírálat). A médiatörvény elleni egyik fővárosi tüntetésen megfelelő módon rakta helyre ezt a beállítást az énekes Bárdos Deák Ági, mondván: Orbán Viktor védekezésképpen gyáván a nemzet szoknyája mögé bújt. A második interpretáció szerint a Nyugat már megint a régi kettős mércét alkalmazza az új demokráciákkal-tagállamokkal szemben, mert más szemében meglátja a szálkát is, míg a sajátjában a gerendát sem veszi észre. Ezt a nézetet, amit Schöpflin György európai parlamenti képviselő azzal az okfejtéssel toldott meg, hogy a régi tagállamok belső frusztrációjukat vezetik le a magyarokon, nehezebb könnyedén elintézni. Egyrészt ugyanis a mi vélt vagy valós történelmi sérelmeinkre játszanak rá, másrészt "külföldön" a demokratikus politikai elitek hagyományos önbizalomhiányát igyekeznek kihasználni. Azért az valószínűtlen, hogy a hét éve uniós tagállam Magyarország demokratikus rendszerének torzulásait észlelve erős bűntudat támadna a centrum országaiban. Régi barátaink és partnereink inkább kedvetlenül, sőt, egyre távolságtartóbban figyelik a baljóslatú fejleményeket. Azt meg végképp nem értik, hogy miért alkalmaznának megint csak kettős mércét azzal, hogy 2006-ban nem ítélték el drasztikusan az akkori magyar kormányt. A többség ugyanis nem a fideszes és jobbikos egyoldalú magyarázatnak megfelelően értelmezte a magyarországi sajnálatos utcai eseményeket.
Amúgy a nemzetközi kritika leghatásosabb hátországi kormányzati kommunikációs kezelésének az bizonyult, amikor a kifogásokat ismerős pártpolitikai erőtérben helyezték el. Az elnökségi időszak újabb nem szándékolt pozitív mellékhatásaként a politika iránt érdeklődő magyar polgárok számára végre (ismét) kiderült, hogy az Európai Parlamentben az európai szintű párttömörülések politikai csoportjai vitatkoznak és kooperálnak egymással, alapvetően a hagyományos bal-jobb ideológiai törésvonal mentén. A kulcskérdés a jobbközép Európai Néppárt viselkedése volt: a parlamenti frakció úgy döntött, kiáll tagszervezete, a Fidesz - MPSZ mellett. Lehet, hogy meggyőződésből tették, lehet, hogy túlzottnak tartották a bírálatokat, lehet, hogy a belső kohézió fenntartása érdekében az európai pártverseny logikájának rendelték alá a kérdést, és nem akarták elveszíteni a jelentős létszámú magyar delegációt sem. Így viszont hihetővé vált a legósdibb kommunikációs kampányfogás, miszerint a bukott szocialisták és liberálisok mószerolták be elvtársaiknál a magyar kormányt. Ráadásul a Fidesz civil kritikusainak és pártpolitikai ellenfeleinek nehezebbé vált a szabadságjogoknak és az európai értékrendnek mindinkább fittyet hányó magatartásként bemutatni a kormány cselekedeteit.
Hogy ez a feladat mégsem lehetetlen, azt éppen a konzervatív beállítottságú nemzetközi média negatív hangvételű tudósításai, illetve a hétköznapi pártpolitikán felül álló nemzetközi szervezetek súlyos kritikái biztosítják. A németországi sajtóban ugyan néhány Fidesz-barát írás is megjelent, ám az általános összképbe inkább a Die Welt és a magyar kormány közötti affér illik. Úgy tűnik, a politikai és kommunikációs tanácsadók valóságérzékelésével komoly gond lehetett, amikor az eredetileg a Magyar Nemzetben megjelentetett, az új alaptörvényről szóló miniszterelnöki eszmefuttatást egy az egyben lefordítva publikáltatták május 5-én a német konzervatív újságban, megfeledkezve a két közeg közötti szignifikáns eltérésről. Thomas Schmid, a lap kiadója - alighanem példátlan módon - még ugyanabban a számban értékelte az általuk közölt Orbán-cikket. Az "alkotmánylírában" is tetten érhető önfelmentő nacionalista történelemszemlélet alapos elemzésén túl azonnal kipécézte a magyar radikális jobboldalnak kedves, ám a német politikai kultúrában rendkívül szokatlan szövegrészeket, mint például a demokratikus vitát lebecsülő miniszterelnöki oldalvágásokat. Ráadásul azt is észrevette, hogy "Ön szinte narodnyik módra érvel a nép szolgálatában álló politika mellett - a kisember mellett, 'a spekulánsokkal, ügyeskedőkkel, trükközőkkel' szemben". Végül egyszerűen közölte: Orbán nem győzte meg. Ami a nemzetközi intézményeket illeti, az EBESZ sajtószabadság-felelőse és az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának (HCHR) a véleménynyilvánítás szabadságának elősegítéséért és védelméért felelős különmegbízottja nehezen fér a szocialisták által szervezett összeesküvés elméletébe. A bosnyák Dunja Mijatovic és a guatemalai Frank La Rue személye pedig - az Orbánnal szópárbajt vívó Daniel Cohn-Bendittől eltérően - a Nyugattal szembeni ellenérzések felkorbácsolására sem alkalmas.
Fidesz-Magyarország magánya
Nyugodtan megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a kormányzó párt euroszkeptikusabb attitűdökkel fejezi be a féléves európai kalandot, mint amikor a feladat teljesítésébe belevágott. Orbán Viktor szabadtéri és parlamenti beszédei közül a Brüsszelt a Habsburg Birodalom Bécsével és a Szovjetunió Moszkvájával párhuzamba állító durva kijelentése magasan kiemelkedik a sorból. Eddig a tipikus magyar europesszimista felfogás értelmében inkább a régi és gazdag tagállamok voltak felelősek a helyzetünkért, mindenekelőtt azért, mert anyagilag nem szolidárisak velünk, és politikusaik a fejünk felett döntenek rólunk. Most viszont a miniszterelnök az unió központját jelölte meg új mumusként. A következő, a "nem hiszek az Európai Unióban, én Magyarországban hiszek" kinyilatkoztatás a magyar és európai kettős identitás nyílt megtagadását jelentette. Ide tartozik, hogy az új alaptörvénybe az utolsó pillanatokban bekerült egy mondat, miszerint az ország hivatalos fizetési eszköze a forint, amit az 1989-90-es Alkotmány még nem tartalmazott. A kormány által elvileg el nem utasított és kötelező euróövezeti csatlakozás fényében a bejelentésnek látszólag nincs különösebb tétje - hacsak nem a későbbi fordulatnak akar megágyazni.
Amennyiben a szimbolikus üzeneteken túl a gyakorlati cselekvést nézzük, a kormány egyik pillanatról a másikra úgy döntött, nem csatlakozunk az európai gazdaságok versenyképességet növelni kívánó Euró Plusz paktumhoz. Magyarország korábbi európai uniós filozófiájával szakítva most először választotta a kimaradást az integráció valamelyik köréből. Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy az adópolitikai előnyökre való homályos hivatkozás mögött egyszerű dacreakció húzódik meg. A magyar elnökség nem jutott szerephez a csomag előkészítése során, miután Orbán az első körös vitában hamar ellenzékbe került a javaslatokat kezdeményező Angela Merkellel és Nicolas Sarkozyvel szemben. Az Európai Tanács és az Európai Bizottság vezette egyeztetések alatt a legtöbben kompromisszumos megállapodásra jutottak a két nagy tagállammal és egymással, sőt, a hírek szerint az eurózónán kívüliekre a lengyelek fellépése következtében terjesztették ki az együttműködést - rajtunk már ez sem segített.
A magyar miniszterelnököt nem hívták meg az Európai Unió Líbia-politikáját meghatározó párizsi megbeszélésre sem, ahogy állítólagos időpont-egyeztetési nehézségekre hivatkozva elmaradt az elnökség leglátványosabbnak tervezett eseménye, a gödöllői Keleti Partnerség csúcstalálkozó. Nem csoda, hogy Charles Gati azt írta a pozsonyi Sme című lapban: Orbánnak Silvio Berlusconit leszámítva nincsenek barátai Európában. Hozzátehetjük, Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter nyilvánosan levelezve vív küzdelmet az Európai Bizottsággal és személy szerint Olli Rehn biztossal sajátos gazdaságpolitikai ténykedése védelmében. Ez már nem igazán éri el a világsajtó ingerküszöbét, akárcsak a miniszterelnök családpolitikai javaslatai az európai népesség csökkenésének és a kontinens elöregedésének megállítása érdekében, egyben a bevándorlás megfékezése céljából. Korábban, ha a soros elnökséget betöltő tagállam kormányfője - ráadásul egy miniszteri tanácsülés előtt - ennyire ellentmondott volna a közös stratégiai koncepciónak, bizonyára kérdőre vonták volna az újságírók. Orbán szavai ezúttal nem keltettek különösebb feltűnést, előrevetítve azt a negatív forgatókönyvet, hogy a világ lassan hozzászokik a magyar közállapotokhoz, és az országot szép csendben leírják.
A jobb kedvű és valószerűbb változat szerint az Európai Unió tagállamai és az európai intézmények nem engedhetik el Magyarország kezét. Persze komoly dilemma, hogy mit is tehetnek a zajcsapáson túl, amennyiben az európai értékrend tartós megsértését észlelik. Ami az Európai Bizottságot és a kollégium huszonhét tagjának viselkedését illeti, a belső intézményi kultúra meghatározó szerepet játszik a döntéshozatalban, ami mindeddig visszatartotta a testületet attól, hogy bármelyik tagállammal szemben határozottabban lépjen fel. A szervezeti és politikai motivációk, mint a nemzeti pártidentitás és az egyik transznacionális európai pártcsaládhoz való tartozás, illetve a saját (eredeti) kormányukhoz fűződő lojalitás vagy akár az egyes portfóliók képviseletének feladata ugyanakkor másfajta irányba is eltolhatja a biztosok reakcióját a jövőben.
Márpedig a politikai populizmus európai terjedésének megakadályozása érdekében korai figyelmeztető rendszer kidolgozása látszik szükségesnek. A belső demokratikus politikai erők és civil szerveződések hangja így már az antidemokratikus tendenciák felbukkanásakor eljuthatna az európai szintre. Ugyanilyen fontos lenne a szabadságjogok korlátozásának (potenciális) veszélye esetén az Európai Unió alapjogi chartájának bátor alkalmazása és a részletszabályok mielőbbi kidolgozása. Vagy mondjuk a nemzeti médiahatóságok függetlenségének európai jogszabályban történő garantálása. Mert akkor legalább azt érezhetnénk, hogy a nehéz időkben sem vagyunk egyedül.
A szerző a Magyarországi Európa Társaság elnöke.
