Szabó Rebeka szerény cikkemre írott válaszának ez a mondata, nem tagadhatom, szíven ütött. (Lásd: Tamás Gábor: Kert-Magyarország 2.0, Magyar Narancs, 2011. május 19. és Szabó Rebeka: Kert-Magyarország és Csányi Sándor szúrós tekintete, Magyar Narancs, 2011. június 2.) Szép tájban tényleg jobb lófrálni, ahogy csendes, parkosított vízparti villában élni is kellemesebb, mint egy iparvárosi panelban. Értem én persze, hogy a kijelentés csak illusztráció a "fenntartható termelés", a szorgos kezek művelte, változatos kisbirtokokkal megőrzött természetes tájak idilli jövőképéhez - de ideje ébredni. Ebben az országban, az adott globális viszonyok között az agrár- és vidékfejlesztés érdemi vitáját képtelenség ilyen vágyak keretei közé gyömöszölni. Cikkem sem arról szólt, hogy a vidékfejlesztési tárca elképzelése vajon szép-e (szép), hanem hogy megvalósulhatnak-e a benne meghirdetett célkitűzések. Szerintem nem, mert a jövő ezer más irányban ható nemzetközi és helyi gazdasági kényszer, történelmi, éghajlati és társadalmi feltétel szerint alakul majd. Ezen szorító hatások között lesz sorrendiség - és nem valószínű, hogy ebben a szép tájak megőrzése lesz az első.
Egyenlő esélyek
Szabó Rebeka és a hozzá hasonlóan gondolkodó - rideg világunkban tiszteletre méltóan idealista - politikusok a hatékony tömegáru-termelést és az általában "családinak" nevezett kisgazdálkodást szeretik egymást kizáró, egymással szinte háborúban álló tevékenységekként láttatni. A monokultúrás kukoricatáblák meg a csirkegyárak az egyik oldalon, virágzó kiskertek, megőrzött környezet a másikon. Ám ez a fekete-fehér leegyszerűsítés a részletektől elemelkedő romantikusok világa. Mind a kettőnek helye van a magyar vidéken. Azt viszont, hogy a versenyszerűen működő ágazati vállalkozásoknak csak azért kell kevesebb szubvenciót adni, mert amúgy is nyereségesek, szemforgató álláspontnak tartom. Ráadásul már az sem igaz, hogy a kistermelés szubvenciós hátrányban lenne: a legális szférában megjelenő ellenőrizhető támogatás legalább másfél-kétszerese tűnik el a "kicsik" hallgatólagosan elfogadott adómentességének bőre szabott redőiben. Azt a 1,5-2 ezermilliárd forintot, ami emiatt hiányzik a mindenkori költségvetésből, valamiért még a legkeményebb szigorítási csomag sem célozza meg - politikus biztosan tudja rá a választ, miért nem.
A támogatások esetleges átcsoportosításának ügye más megközelítésben is súlyos dilemmák sorát veti fel. Amikor mi, vidékpártiak az agrárágazatra fordított irgalmatlan eurómilliárdokat sokalló kritikusoknak a költségvetési juttatások mellett érvelünk, akkor három fő szerepüket szoktuk megemlíteni. Az első, hogy a társadalom folyamatosan megbízható, ellenőrzött termelési körülmények között előállított, megfelelő minőségű és mennyiségű, megfizethető árú élelmiszerhez jusson. A második, hogy az ebből élőknek a más ágazatokéhoz hasonló, versenyképes jövedelmük lehessen, és ezzel biztosítható legyen helybeli megélhetésük. A harmadik pedig a képviselőnő által említett, össztársadalmilag valóban kiemelkedő jelentőségű tájgondozás és -védelem, hagyományápolás, környezetóvás és-gazdálkodás - ha úgy tetszik, ama "kellemes lófrálás" lehetőségének megőrzése. A szubvenciók rendszerének e hármas szerepet kell egyensúlyban tartania - és mi tagadás, ez egyre nehezebb feladat, kínlódik is vele az EU immár hosszú évek óta. Az összehangolásban különös szerepe van annak a szempontnak, hogy a támogatások a társadalom egésze számára milyen kedvező hatásokkal járnak - és ne áltassuk magunkat, ma ebben a tekintetben az élelmiszerhiány, illetve az ezt kísérő drágulás a legfontosabb tényező.
Az ágazati háttérintézmény, az Agrárgazdasági Kutató Intézet szakemberei többször, több megközelítésben, ágazatra és gazdaságméretre is vizsgálták, mivel járna az, ha bevezetnék az üzemmérettel fordítottan arányos támogatási modellt, a "kicsiknek többet" elve szerint. Az eredmény rendre úgy szólt, hogy a jelenlegi keret ilyen átcsoportosításával mintegy százötven-kétszázezer kis- és középtermelő alig érzékelhetően járna jobban, viszont a tömegtermelés zömét adó, mintegy 5-6 ezer közepesnél nagyobb vállalkozás többségének működése még a jelenleginél is kiélezettebb üzemgazdasági viszonyok közé sodródna. Csökkenne a termelés, ami az árak emelkedésével járna. Az agrárkoncepcióban többször említett alternatíva, a kézimunkaerő-igényes, nagy "hozzáadott értéket" hordozó áruk előállításának és piacra juttatásának fokozottabb támogatása sem biztat sok sikerrel. Valóban: iszonyúan sok pénzzel fel lehetne húzni az ilyen típusú termelést, de akkor meg ott az értékesítés gondja: lesznek-e elegen, akik ezt a magasabb hozzáadott értéket meg tudják és meg is akarják fizetni? Gyanítható, hogy napjainkban erre nem számíthatunk. Emiatt, bár az ilyen termelés valóban több munkaerőt képes lekötni, a piaci versenyképesség - a nyereség - biztosításához, a támogatásokhoz is növelő szorzót kéne rendelni. Ráadásul a gazdaságok többsége számára (és ebbe most beleértem a kisüzemeket is) megkerülhetetlen gazdálkodási alapkövetelmény az elérhető eszközökre alapozott hozam-eredmény optimalizálás. Ma a szántóföldi tömegáru-termelésre van "begépesítve" az üzemek zöme, s a komolyabb átálláshoz újra csak támogatásra, sok száz-, ezermillió forintra lenne szükség. Vajon volna-e rá elég pénzünk?
Mit eszünk meg?
Szabó Rebeka képviselőnő másik súlyos állítása az, hogy a tömegtermékek exportbővítése és az innen származó bevétel csalóka hasznot hoz, sőt végső soron károkat is okozhat, mivel "közben a maradék, rosszabb minőségű, vagy a távoli földrészekről beáramló még silányabb élelmiszerek fogyasztása miatt megbetegszünk, és szervezetünk mellett a társadalombiztosítási kasszát is próbára tesszük".
Ugyan miből gondolhatja bárki is, hogy ha itthon valamiből - akár sok kézi munkával is - kevesebbet termelünk, az eleve és automatikusan jobb minőségű és egészségesebb lesz? Jól tudom, hogy az én falumban ki szállít úgy árut biokereskedőnek, hogy áprilisban minden lelkiismeret-furdalás nélkül ráereszti a fóliás palánták aljára az emésztőből a lakóház egész téli "termését". Hisz' nincs abban méreg, és amúgy is elmenne a földbe... Fel kéne persze jelenteni, de hát ez egy jó magyar falu ugyebár, tele nyílt tekintetű, tisztességes őstermelővel. Az exportra (is) dolgozó legális vállalkozás esetében legalább - bár a tervezett növényvédelmet, gyógyszeres állatkezelést el nem kerülhetik - arról biztosan készül laborvizsgálat, hogy az áru nem veszélyes-e. Arról viszont nincs adat (nem is tudom, honnan veszi ezt Szabó Rebeka), hogy ebből aztán csak a silány "maradék" kel el a hazai piacokon. Valójában átlagosan magasabb árszintek érvényesülnek a magyar forgalomban (lásd: hazai kontra szlovák tej, dán vagy német hús, spanyol dinnye, olasz szőlő stb.), mint a versenytárs országokban, vagyis a közgazdasági szűrők elvileg fordított irányban működnek. Önmagában az sem igaz, hogy egységnyi "tömegáru" előállítása - benne a hazánkban egyébként "amerikásan" brutális méretekben nem is jellemző monokultúrás termesztés - automatikusan és kivédhetetlenül nagyobb mértékben terhelné a környezetet, mint a "kistermelésé", de ezen inkább vitatkozzanak az agronómia szakértői.
Napszámosok vs. bérmunkások
Legalább ilyen súlyú és a magyar politikai gondolkodásban tartósan létező tévhit az, hogy nálunk az iparszerű gazdálkodás miatt nem találhatják meg tömegek a megélhetésüket. Szabó Rebeka szerint "ezerhektárnyi iparszerűen művelt szántón ötödannyi ember dolgozik, mint ha ugyanott kis léptékű gazdálkodást folytatnánk". Ez az adat önmagában semmit sem mond. Milyen szántóföldi ágazatot állítunk szembe milyen típusú "kis léptékű" gazdálkodással? Ha a klasszikus családi modellben gondolkodunk, és más típusú bevétellel nem számolunk, akkor a termelés legalább egy részét piacra kell vinni, különben nem lesz jövedelem. (A bemenet és kimenet nélküli teljes önellátás fantazmagóriáját elfelejthetjük, ugye?) A kézimunka-igényes termelésnek ma a rendelkezésre álló szezonális munkaerő jelenti a legfőbb korlátját. Miközben a politikusok arról álmodoznak, hogy itt majd felépül a sosemvolt Kert-Magyarország, akkor elfelejtik, hogy ebben a kertben pillanatnyilag nincs annyi munkáskéz, amely akár csak egy tízszázalékos kertészeti termelésbővítés akciós munkaóra-szükségletének bázisa lehetne. Egyáltalán nem biztos, hogy a kertben mindenütt lesz-e elég alkalmas és szabad munkavállaló, aki napi négyezerért egy hónapon át mindennap leszedi (és minden évben leszedi) a megtermett epret, meggyet, málnát. Mert egy-egy fával még csak elbírna a család, de a piacozáshoz már több kell, ahhoz meg szedő. (Meg őrző-védő szolgálat, mert a kertek alján nem csak kirándulók lófrálnak.A búzát még nem lopják - és ez is tényező.) Megbízható szedő elegendő nincs, ahogy gondos gyomláló meg kapáló ember sincs, vagy csak nagyon elvétve akad - nem én mondom, hanem a szakmában (hivatalosan többségükben őstermelőként) évek óta próbálkozó falumbeli gazdálkodók. És nem szégyellem ideírni: a "másik oldalról" kényszer-munkavállalóként személyes tapasztalataim is vannak - az isten mentse meg az országot attól, hogy a mainál is nagyobb tömegek szoruljanak napszámoslétre megélhetésük biztosításához. Márpedig a Szabó Rebekáék által vizionált világnak ez is bizony szerves és elhagyhatatlan része - míg az általuk szidott "zöld bárók" rendjében (vagyis a legális agrárvállalkozások zöménél) munkaszerződés, fizetett társadalombiztosítás meg rendszeres havi jövedelem dívik. Ráadásul e cégek jelentős része - sokszor saját üzleti eredményét is rontva - valamiféle szociális hálót is működtet: amikor télen nincs munka és ritkább a bevétel, akkor kevesebbet bár, de bért fizet. Később, a munkásabb időszakokban ezt - előre rögzített módokon - kiegyensúlyozza: de télen sem küldi állami segélyre a traktorost, s nem szakítja meg a nyugdíjjogosultságát. Több száz egykori tsz-jogutód vállalkozás működik ma így Magyarországon, melyek ezt fedező nyeresége zömmel szántóföldi tömegtermelésből és vágóállat-tartásból, tejtermelésből származik. Vajon ezeket is a földet megrontó, kíméletlen tőkés vállalatok közé sorolja Szabó Rebeka?
*
Végezetül pedig ejtsünk szót bizonyos magasabb horizontokról is. Az emberiség hetedét-hatodát ma közvetlenül fenyegeti az éhezés, és a következő évtizedekben ez az arány romlani fog. Azon térségek - szándékosan nem országot írtam- felelőssége, ahol olcsón és nagy tömegben lehet élelmiszert előállítani, hihetetlenül naggyá fog nőni abban, hogy a nélkülöző milliók túlélési esélyei hogyan is alakulnak. Nem a következő nemzedékekről meg a nekik megőrzendő földgolyóról beszélünk most, hanem velünk egy időben létező embertársainkról, akiknek egy kiló nálunk meg nem termelt búza a holnapi halállal lehet egyenértékű. Csak óvatosan kérdezem: amikor a termelés visszafogásával megőrzött tájban lófrál majd egy ökoszociálisan érzékeny magyar politikus, vajon ezek az emberek az eszébe jutnak-e?
