Hagyjuk most, hogy magánpénz volt-e az, amit a pénztártagok a tavaly kinyiffantott magánnyugdíjpénztárakba befizettek, és amit a kormány a gondjaiba vett. Ha úgy nézzük, nem. Hisz a bruttó fizetés, vagy inkább a szuperbruttó, azaz a munkaadó által a munkavállalóra költött teljes összeg, ami magába foglalja nemcsak a (nettó) munkabért, de az összes járulékot is, az a pénz tehát, amit a munkaadó a munkavállaló munkájáért fizet, fiktív összeg. Egyetlen, filozófiailag megfoghatatlanul rövid pillanatig létezik csupán, amely a szuperbruttó kiszámolásának pillanatától a közterhek levonásának pillanatáig tart. Ez a talán nem is létező kis idő az, amikor nem fizetünk semmilyen adót és járulékot, amikor nem kell jövendő betegségünkre meg öregkorunkra pénzt félretenni, amikor nem szorulunk rá mások védelmére, és mi sem költünk másra, amikor egyedül vagyunk az univerzumban, erősek vagyunk, egészségesek, és soha nem öregszünk meg. Ennyit kerestünk - volna, ha nem kéne már most félretennünk pénzt saját későbbi betegségeinkre és öregkorunkra, meg másokéra, és nem kéne hozzájárulnunk a társas élet bizonyos közös költségeihez. De kell, és lapunk ezt helyesli. És mivel e hozzájárulások mértékét kötelező érvénnyel állapítja meg a közösség, azok valójában nem is állnak a mi tulajdonunkban, még átmenetileg és elvben sem. Ha így nézzük tehát, nem a mi pénzünket vette el az állam, hisz az a pénz sose volt a miénk.
Ha meg másképp nézzük, a magánnyugdíj-pénztárak tavalyi államosítása rohadt nagy lopás volt, az én pénzemet, amiért megdolgoztam, és amit én egy másik személyre (cégre) bíztam, hogy majd később ez a személy (cég) kamatostul visszaadja, tőlem lopták el, e személy megmarkecolása útján.
De ennek a vitának már csak azért sincs sok értelme, mert a pénz, mint fentebb említettük, el lett véve. Nincs értelme arról sem beszélni, hogy ehhez mi mindent kellett szétdúrnia a kormánynak, hogy hárommillió polgártársunkat az egyik magyar kormány először rákényszeríti egy dologra, aztán pár év múlva egy másik az ellenkezőjére. Szét lett dúrva, ami szét lett, leginkább az az érzés, hogy ha a magyar állam képviseletében fellépő személyek mondanak ezt vagy azt, az esetleg számít valamit, mert másnap esetleg ők maguk, sőt az utánuk következő, ugyancsak a magyar állam nevében fellépő személyek is tartani fogják magukat hozzá.
De annak biztosan van értelme, hogy Orbán Viktor kormányfő kedden bejelenthette, megnyertük az első csatát az államadóssággal folytatott háborúban. Csökkentettük 1345 milliárd forinttal. A szemfényvesztés nem könnyen érhető tetten, de nem is nagyon nehezen. A magánnyugdíjpénztárak az elmúlt tíz-egynéhány évben hozzájuk utalt járulékok egy részét állampapírba fektették, azaz kölcsönadták az államnak. Az állam tehát tartozott a magánnyugdíjpénztáraknak, a magánnyugdíjpénztárak meg a tagjaiknak, akik a kötelezően fizetendő járulékaikat nekik utalták. A magyar állam viszont azokat a papírokat, amelyekre a felek a tartozás (meg a kamatok) összegét felírták, először erőszakkal elvette a magánnyugdíjpénztáraktól, majd most összetépte és lehúzta a slózin. Ennyi történt. "Magamnak vezénylek, magam hajtom végre!" - rikkantotta Tóth Loránd százados, majd "Harchoz!"-t kiáltott, és szemléltető célzattal a pocsolyába vetette magát. Magamnak tartozom, magamnak adom meg! - rikkantotta Orbán Viktor, és hozzátette, hogy sokkal többet is meg fogunk mi még adni. Azt nem mondta, miből.
Igaz, azt sem mondta meg, hogy ezt az adósságot miből adtuk meg: a későbbi adósságokra félretett pénzből. A magánnyugdíjpénztárak 2013-ban fizették volna az első nyugdíj-kiegészítéseket, és úgy 2020 táján már teljes gőzzel üzemeltek volna. Azért, amit ők nem fognak kifizetni, az államnak kell helytállnia. Orbán az államadósságból állami kötelezettséget csinált. Ami ugyanaz, más néven. Magunknak adtuk meg, magunknak tartozunk ezentúl.
