Publicisztika

Hazárdjáték volt az egyórás pedagógussztrájk meghirdetése, de bejöhet. A valódi politikai meccs ekkor indulna el.

És hogyan lehetséges nagy állami elosztórendszerek nélkül kis helyi csodákat tenni Magyarországon?

Két égető kérdés, a brit „reformcsomag” és a menekültválság kezelésének fordulatai is azzal fenyegettek a hétvégi uniós csúcson, hogy az integráció hajóját tovább taszítják az örvény középpontja felé.

Be kell látni, a terrorizmus sokkal inkább megragadja az embe­rek képzeletét, mint az állami elnyomás.

Vajon hogy jutottunk oda, hogy a liberalizmust szembe lehet állítani a „józan ésszel”, mint Orbán gyakran teszi?

A pedagógustüntetés azt mutatja, hogy betelt a pohár, és az embereknek elegük lett a megfélemlítettségből és a kiszolgáltatottságból.

Amikor a március 15-i beszédében összemosta az 1918-as őszirózsás forradalmat és az 1919-es hatalomátvételt, akkor lényegében átvette a fehérterror nyelvét.

A Fidesz-kormány most arra fog játszani, hogy éket verjen a Tanítanék mozgalom és a pedagógus-szakszervezetek közé.

2016. január 13-a jelentékeny dátum az európai integráció történetében. E napon első ízben vonta az Európai Bizottság rendszerszintű vizsgálat alá egy politikai alapérték, a jogállamiság minőségét egy tagállamban, amikor működésbe hozta Lengyelországgal szemben az ún. jogállamisági mechanizmust.

Gőzmozdony, szövőgép, web­shop, Uber (U). Az internet, az okostelefon korunk gőzgépeiként kényszerítik ki a változást. Az ellentábor kisebbségben ellenáll, amíg a létminősége javulását élvező tömeg legyőzhetetlenné nem válik.

Orbán sikerének egyik ritkán emlegetett titka menedzseri képességeiben rejlik. Az, ahogyan megválogatja embereit, majd, ha szükséges, megszabadul tőlük, de úgy, hogy a többségüket mégis magához láncolja – kétségkívül vezetői képességekről tanúskodik.

Elterjedt nézet, hogy az elmúlt évtizedek népességfogyása Magyarországon a régóta jellemző alacsony termékenységnek tudható be. Csakhogy ez az állítás még félig sem igaz.

Nincs olyan napom, hogy ne emlékeztetnének néhányan arra, amit 2010-ben a kétharmad előnyeiről írtam. A kétharmados cikk életem mélypontja.

Még a 90-es évek elején történt. A délutáni pihenő alatt épp a kórházban bóbiskoltam, amikor egyszer csak mintha bomba tépte volna fel az orvosi szoba ajtaját. Egy apró termetű nénike rontott be, és már a küszöbön, félig sírva azt óbégatta, hogy „mentse meg a fiam doktor úr!!! húúúúúúszezer forintot adok, csak mentse meg!” Azt sem tudtam, miről van szó, de hiába nyugtatgattam a nénit, ő csak a húúúúszezret és a megmentést ismételgette. Rövid nyomozás után kiderült, hogy a fiát baleset érte, és az ambulanciáról arra az osztályra került, ahol én voltam a gyakornok. A nénit a rendőrök értesítették, és az egyébként triviális és az életet semmiképpen nem veszélyeztető baleset az ő fülébe már tragédiával fenyegető eseményként jutott el.