Kezdem most akkor azzal a Lánczi-idézettel, amellyel a múltkor befejeztem.
„A másik tényező, ami nagyon jól látszik szerintem, hogy tényleg kifulladt egy olyan intellektuális, szellemi, morális trend, ami valahol a 60-as években indult el, és ez mind személyekben, mind mondanivalóban, mind cselekvőképességben csökkenő erőt mutat. Ennek képviselői nem tudnak már jól reagálni a kérdésekre. Ez egy másik világ. És ezért van az is, hogy a baloldali pártok sok mindennel küszködnek, de nem értik, hogy egyrészt már nincs külföldön recept, amit csak fel kell íratni, aztán hazahozni és kiváltani. Pénz, persze, bőven jöhet.”
A hatvanas éveket – főként 68-at – maguk a főszereplők is szívesen látják valamiféle egységes mozgalomnak és szellemiségnek. Kritikusaik – Magyarországon főként Schmidt Mária a kormányközeli körből – pedig egyenesen azzal vádolják Európát, hogy ott még mindig a vénülő 68-asok diktatúrája érvényesül.
De valóban világos, hogy mi is volt a hatvanas évek – és ennek megfelelően gondolatai és hagyományai? Egyetlen közös pontot találok csak a párizsi diáklázadásokban és a Dubček-féle szelíd forradalomban: az autoritér hatalom elleni lázadást.
Persze, persze, a szexuális normák is változtak, egy időre még a maoizmus is divatba jött a huszadik század leginkább elkényeztetett csoportjaiban, és a pop/rock kultúra lelkesen felkarolta mind a lázadást, mind a szexuális szabadságot, sőt, leírni is borzasztó, a marihuánát!
Senki nem gondolhatja azonban komolyan, hogy az előző bekezdésben felsorolt vívmányokat morális terrorosztagok tartatják be Európában. Ha forradalom volt (szerintem inkább – persze Prága és a fekete emancipációs mozgalom kivételével – karneváli felfordulás), ezt a forradalmat sosem kellett terrorral körülbástyázni. Éppen az Orbán-féle „józan ész” simította bele az európai kultúrába a női egyenjogúságot, a szexuális szabadság kevésbé abszurd formáit, a demokratikusabb oktatást és általában a jog előtti egyenlőség és a társadalmi szolidaritás normáit.
Annak, amit most kormányközeli próféták multikulturalizmusnak, illetve politikai korrektségnek neveznek, semmi köze a hatvanas évekhez. Mind a két kulturális mozgalom a nyolcvanas években erősödött meg, és bár én sem vagyok elragadtatva bizonyos elemeiktől – vadhajtások! mondaná egy vérbeli marxista –, látnunk kell, hogy mindkettő az udvariasság és a tisztelet egy-egy formája. Nem vitatom, rossz formája. De nemzetközi összeesküvést képzelni mögéjük, amely kifejezetten a (ugyan melyik? hát a 68-as!) baloldal hatalomátvételét szolgálná, több mint ostobaság: valamelyest is művelt ember tollából tudatos csúsztatás. Mondhatni – politikailag célszerű uszítás.
Ezek után miért értek egyet azzal, hogy „kifulladt” egy bizonyos szellemi tendencia, amely a hatvanas években indult el? Abban kell egyetértenem Lánczival, hogy miután mind a hatvanas évek kulturális változásai, mint a liberális demokrácia antiautoritér alapelvei beépültek a bármiféle jelzővel ellátható európai kultúrába, ezek a célok nem célok többé. Részei annak az európai kultúrának, amelyet Orbán – saját szavai szerint – védelmezni akar. Nem érdemes rájuk politikai programot építeni, mert mindaz, amit érdemes volt belőlük megvalósítani, már megvalósult.
Ha a hatvanas éveket kiradírozzuk Európából, az európai kultúrából nem sok marad.
Éppen ezért – a hatvanas évek már történelem. Jelentős („forradalmi”) társadalmi emancipációra – elnézését kérem az újbalosoknak – nincs ma sem jelentős igény, sem komolyan vehető stratégia. A baloldali pártok ezért világszerte újfajta célokat tűznek ki: Jeremy Corbyn és Bernie Sanders példája mutatja, hogy az új célpont az erőforrások és jövedelmek rendkívül egyenlőtlen eloszlása. Corbyn és Sanders persze nem maoista szemüvegen át néznek – egyszerűen visszatérnek a szociáldemokrácia hagyományos és mindig aktuális követeléseihez. A hatvanas évek talán lejárt lemez, de a szociáldemokrácia nem az.
Hol állhat egy liberális ebben az átalakuló politikai térben? Korábban győzködni igyekeztem már az olvasókat (köszönet, ha idáig eljutottak), hogy a liberalizmus eredeti – tizenkilencedik századi – formája elképzelhetetlen volt nem államilag szervezett jótékonyság, szolidaritás nélkül. Mióta (tán csak nem szerénységem hatására?) a kormánykommunikációban megjelent az „irgalom” szó, amely a reformátusok nyelvében az általam karitásznak nevezett emberi hajlandóságot és tevékenységet jelöli, egy kicsit könnyebb dolgom lett. A liberálisnak nincs más dolga, mint hogy – a jog előtti egyenlőség és más alapjogok őrzése mellett – rákérdezzen erre az „irgalomra”. Lehetséges-e, és hogyan, a nagy állami elosztórendszerek nélkül kis helyi csodákat tenni? A múltkorában idéztem már néhány ismertebb példát, hadd idézzek most másokat!
Egy mérnök nekiáll, és háztájit épít a leszakadó falvakban. Egy ismert újságíró és leánya főz a szegényekre. Diákok komplex fejlesztőprogramot működtetnek Bagon.
Mondanám, hogy sorolhatnám. De valójában – a magyar média szégyenére – ezekről a kezdeményezésekről és a sok más hasonlóról alig tudunk.
Ami Lánczit illeti: nem kétséges, hogy a mai magyar liberális értelmiséggel szemben – már ha a hatalmat és a pénzt illeti – ő áll nyerésre. De a liberalizmus már régen nem arról szól, amit egyes magyar liberális értelmiségiek képviselnek. A liberalizmus, mert mégiscsak keresztény gyökerű, hordozza tovább az aranyszabályt, amelynél jobb és egyszerűbb erkölcsi normát nem találtak még.
Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?
A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmus; Jót tenni; Igazunk van-e; Orbán nem tette sikeresebbé Magyarországot; Szülnék én, de; Prekariátus és liberalizmus; A karitász korlátai; Mi a rendszerváltás kudarca?; A kormányzás morális alapjai; A dolgozó nép vérét szívják a nemzetközi láncos kutyák
