Az első esetben Nagy-Britannia nélküli Európai Unió képe merült föl, a másodikban pedig a német menekültpolitika és az unión belüli német vezető szerep elleni nyílt lázadásé. Európa azonban a kudarc megengedhetetlenségének tudatában felnőtt a feladathoz, és bebizonyította, hogy napjaink európai integrációja pontosan úgy és azért működik, él túl és fejlődik tovább, ahogy és amiért az elmúlt 65 év során mindig is tette. Azért, mert Európa a kompromisszumok Európája.
*
Bár nem alkotnak annyira szerves és erős egységfrontot a menekültkérdésben, mint azt a nyugati és a magyar sajtó sugallta az elmúlt napokban, más ügyekben pedig egyenesen megosztottak a visegrádi országok, a párhuzamosságok is evidensek – és ilyen a menekültkérdés belpolitikai felhasználása is. Az uralkodó nyugat-európai értelmezés szerint a visegrádi országok tizenkét évvel a csatlakozásuk után mintha épp a kompromisszumkészségre, a szolidaritásra és a közös felelősségvállalásra lennének a legkevésbé hajlandók. Nyugati nézőpontból jórészt ezt hordozta a február 15-i visegrádi csúcs üzenete épp úgy, mint Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia kormányainak számos együttes és önálló lépése, nyilatkozata az elmúlt hónapokban.
A négyek a menekültkérdésben előre jelezték konfrontációs szándékukat. A macedón és bolgár határzár ötlete, a Görögországot a schengeni övezeten kívülre taszító „B terv” és a Törökországtól átveendő menekültkontingensek elutasítása nyílt szembefordulás a német menekültpolitika két stratégiai elemével – a schengeni övezet egységének megőrzésével és az EU–Törökország Akcióterv végrehajtásával. Bár a február 15-i V4-csúcs záródokumentuma sokat finomított, főleg stílusában, a közös állásponton, nem tudta felülírni a korábbi napok sajtónyilatkozatait. (Annál is kevésbé, mivel a „B tervről” szóló sorok mögé akkor is oda lehet érteni a görög határzár korábban felvetett ötletét, ha azt a szöveg expressis verbis nem említi.) Mindez Berlinben ritkán tapasztalt felzúdulást keltett; s már megmutatkoztak az első jelei annak, hogy nem több figyelmet és megértést igénylő partnerként, hanem kihívásként és problémaként kezdi szemlélni a német kül- és Európa-politika a négy kelet-közép-európai tagállamot. Németország helyzete valóban nem könnyű, de a visegrádiak erősen túlértékelik saját lehetőségeiket, és kockára teszik saját érvényesülésüket, ha a német pozíciók megrendülésére játszanak. Ha Németország felveszi a kesztyűt, s ennek már most vannak jelei, a visegrádi négyek gyorsan elszigetelődnek. Berlin nem érzelemvezérelt és nem kicsinyes, a német Európa-politika vezérelve „a bolt egyben tartása”, amit nem veszélyeztetnek csip-csup bosszúhadjáratokkal – de következmények nélkül sem fog maradni a visegrádiak „lázadása”.
Hogy a visegrádiak Berlinhez intézett kihívása kontraproduktív és felesleges volt, arról a hétvégi uniós csúcs végkimenete is árulkodik. Az uniós csúcs a V4-nek ugyanis a menekültügyben semmit nem adott. A kérdést lényegében elnapolták a következő európai tanácsi ülésre, s a záródokumentum bár nem említi a kontingensmegoldást, de hitet tesz az EU–Törökország Akcióterv végrehajtása és a schengeni övezet egysége mellett; valamint kiemeli – a hiányosságok felemlítése mellett – a hotspotok felállításának és működésének eredményeit is. A visegrádiak a „B tervvel” – legalábbis rövid távon – lyukra futottak, Görögország április végéig, május elejéig haladékot kap, amikor is dönteni kell a belső schengeni határokon fennálló határellenőrzési intézkedések meghosszabbításáról.
*
A négy visegrádi miniszterelnök annyira belefeledkezett a konfrontációs kurzusba a megítélésük szerint szorult helyzetben lévő Németországgal és Görögországgal szemben, hogy nem ismerték fel időben a politikai napirend dinamikus változásait. Ez most ahhoz vezetett, hogy a brit reformcsomag ügyében a legfontosabb követelésüket nem tudták sikerre vinni – talán másként alakult volna, ha két ló helyett egyet próbálnak megülni.
Európai nézőpontból szemlélve a brit kérdésben méltányos megállapodás született, ami valóban nem sérti az európai uniós jogot. Nagy-Britanniát a jövőben nem köti az integráció elmélyítésének a kötelezettsége, de nem is lehet gátja annak. Fontos eredmény ez, hisz a hat alapító tagállam minapi római deklarációja egyértelműen jelezte: továbbra is vannak tagállamok, amelyek az európai válaszokban és a mélyebb integrációban látják a jövőt. Az uniós polgárok számára biztosított szociális juttatások csökkentését célzó „vészfék mechanizmus” és a gyermekek után járó szociális támogatások tartózkodási ország szerinti indexálása (értsd csökkentése, ha például egy magyar állampolgár uniós munkavállaló Nagy-Britanniában dolgozik, de gyermeke, aki után a segélyt Nagy-Britanniában igénybe veszi, Magyarországon él) sem sért szerzett jogokat. Ezen intézkedések csak az új kérelmezőkre alkalmazhatók, azokra, akik jelenleg is igénybe veszik, nem; a gyermekek után járó támogatások esetében pedig csak négyéves átmeneti időszak után, 2020. január 1-jétől. Fontos részsikernek tekinthető az is, hogy a vészfék mechanizmus ugyan maximum négy évre függesztheti fel a szociális juttatások kifizetését, de akkor sem teljesen; a róla szóló döntés pedig nem nemzeti hatáskör, hanem a bizottság javaslata alapján az Európai Tanács döntése lesz; bevezetése tehát a kérelem alapján még nem automatikus.
Egy kényes ponton azonban elvéreztek a visegrádi országok – s ez a vészfék mechanizmus alkalmazási köre. Míg Varsó, Prága, Pozsony és Budapest szerette volna elérni, hogy csak az Egyesült Királyságra vonatkozó, speciális szabályról legyen szó, a tanács döntése alapján minden tagállam kérelmezheti a maga vonatkozásában az eljárást. Azaz: az uniós tagállamok, tehát Németország vagy Ausztria is korlátozhatják a jövőben érkező lengyel, cseh, szlovák és magyar munkavállalók és uniós polgárok szociális juttatásait azzal az érvvel, hogy az aránytalan terhet jelent a szociális ellátórendszerük működése számára.
Mindez persze távolról sem valami nagy, stratégiai vereség a V4-ek számára – de kudarcnak kudarc. Ami elkerülhető lett volna, ha a lényegi kérdésekre fókuszáló, rugalmas és reális Európa-politikát folytattak volna – a belpolitikai célú konfliktuskeresés helyett. Az állítólag hanyatló Európai Unió épp az effajta politizálásban jeleskedett a múlt hétvégén – ehhez nekünk, visegrádiaknak, igencsak fel kellene nőnünk.
A szerző politológus, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője.
