Nem kétlem, hogy Orbán részben éppen azért használja egyre gyakrabban a náci, illetve a sztálini időkre jellemző metaforát, hogy azon mérgelődjünk („értelmiségiek”) addig is, míg ők lopnak. Részben azonban a rendszer lényegéből következik: ha nincs ellenség, Orbán politikáját eredményei szerint méri még saját közönsége is, és a tanárok tüntetésében nem paraziták áskálódását látja (én is írhatok képzavart, ha a miniszterelnök élhet vele), hanem egy rossz közpolitika logikus eredményét. Az orbánizmus nem működhet belső és külső ellenség nélkül, ahogy a sztálinizmus sem működhetett belső és külső ellenség nélkül. Miért? Megöltek itt már valakit? – kérdezi Lánczi András egy korábbi írásomban idézett cikkében. Az erő alkalmazására – might is right – éppenséggel láttunk példát a Nemzeti Választási Iroda előtt. De kétségtelen: a börtönök nincsenek tele politikai foglyokkal, és mindeddig senki nem kezdte verni a kulákot.
A metaforák nem ártalmatlan dolgok, ahogy Magyari Péter rámutatott a 444 cikkében. Nem mintha ezek a metaforák hiányoztak volna a Fidesz környékéről, eddig Bayer Zsolt volt az, aki unalomig parazitázott. A Magyar Hírlap néhány ezer olvasója azonban nem a miniszterelnök beszédének milliós közönsége. Az ország vezetője nem használhat ilyen nyelvet anélkül, hogy a metafora másik felét hozzátegye gondolatban a nemzet: ha parazita, akkor irtani kell.
Az ellenfél leparazitázása bizonyos tehetetlenségről is tanúskodik. Hat év kormányzás után rendkívül nehéz már meggyőző belső ellenséget találni. A baloldal nem számít, és mivel a Jobbik szavazatait szívesen bezsebelné a kormány, nem középre mozdul – akkor le kéne mondania az ellenségekről –, hanem inkább átveszi a „szélsőség” kifejezetten náci híveinek nyelvezetét.
Így kerül célkeresztbe az értelmiség, amelyről nyugodtan lehet állítani, hogy a Soros Alapítvány finanszírozza, mivel egyes kritikusok pályájuk során egyszer-kétszer biztosan kaptak támogatást a Soros Alapítványtól vagy a Nyitott Társadalom Intézettől. Hogy maga Orbán is kapott, számos más fideszessel egyetemben, azt leírhatja – a dolog logikája szerint – ifjúkori tévedésként, vagy egyenesen „beszervezési kísérletként” (nem szívesen adok ugyanakkor ötleteket).
Soros György kipécézése a beszédben olyan elem, amit még mérsékeltebb jobboldali értelmiségiek is elfogadnak, bár egészen mást értenek rajta, mint az antiszemita plebs. Lényegében azt gondolják, hogy az a fajta emberi jogi liberalizmus, amit az OSI képvisel, nem élne meg az eszmék magyar piacán. Hogy a Fidesz egyébként állami – vagy európai – pénzből épít ki magának értelmiségi klientúrát, nem változtat azon a tényen, hogy ezt a liberalizmust „idegennek” vagy importnak lehet minősíteni (ahogy Orbán meg is teszi). Sajátos módon egyébként az újmarxista fiatal értelmiség is osztja ezt a nézetet, és azt is, hogy ezek a liberálisok „lenézik” „a kelet-európait”. (TGM ezzel kapcsolatban hallgat, bár kíváncsi lennék a véleményére.)
Az a tény, hogy megélnek a magyar piacon olyan termékek, mint az Élet és Irodalom például – vagy, merjünk nagyot mondani, az Index –, világos cáfolata annak, hogy a „kozmopolita” kritikai attitűdöt meg kell támasztani, hogy el ne tűnjön az igaz magyar gondolatok áramlatában. Tegyük hozzá azt is, hogy az igaz magyar konzervativizmusnak sem nagy a piaca, és színvonalas képviselői mostanra mind a rezsim kritikusai, ha nem a rezsimből élnek, mint Lánczi András például.
Mégis, ha az elmúlt huszonöt év eszmetörténetét egyszer megírjuk, a Soros Alapítványnak, illetve az Open Society Institute-nak jelentős szerepe lesz benne. És bár ez a szerep mindenképpen nagyon pozitív volt a mindenkori itt-és-mostban, miközben magyar nábobok inkább elszívták a pénzt a kultúra elől, mintsem belé fektettek volna, mégis. Mégis megóvta a magyar liberálisokat attól a kényszertől, hogy megpróbálják a magyar piacon vonzóvá tenni eszmei terméküket. Nem is sikerült.
Vajon hogy jutottunk oda, hogy a liberalizmust szembe lehet állítani a „józan ésszel”, mint Orbán gyakran teszi? Ezért részben éppen a liberalizmus sikere felel: legalábbis papíron, a liberális eszmények még Orbán Alaptörvényében is jelen vannak. A gazdasági liberalizmusra, a másik oldalon, akkor lenne csak igény, ha az állami patronázs nem működne elég jól ahhoz, hogy sokan tartsák kockázatosnak felszámolni.
„A másik tényező, ami nagyon jól látszik szerintem, hogy tényleg kifulladt egy olyan intellektuális, szellemi, morális trend, ami valahol a 60-as években indult el, és ez mind személyekben, mind mondanivalóban, mind cselekvőképességben csökkenő erőt mutat. Ennek képviselői nem tudnak már jól reagálni a kérdésekre. Ez egy másik világ. És ezért van az is, hogy a baloldali pártok sok mindennel küszködnek, de nem értik, hogy egyrészt már nincs külföldön recept, amit csak fel kell íratni, aztán hazahozni és kiváltani. Pénz, persze, bőven jöhet” – mondja Lánczi (és Orbán).
Ebben pedig igaza van.
Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?
A sorozat korábbi írásai: Konrád György, a migránsok és a liberalizmus; Jót tenni; Igazunk van-e; Orbán nem tette sikeresebbé Magyarországot; Szülnék én, de; Prekariátus és liberalizmus; A karitász korlátai; Mi a rendszerváltás kudarca?; A kormányzás morális alapjai
